WTCR - Anett: miért az autósport?

Anett: miért az autósport?

LantiLanti
2012/06/12 21:59

Többen is kérdeztétek a facebookon, mi közöm az autósportokhoz. Most jól elárulom. :)

Az első emlékképeim még valamikor a ’90-es évek elejéről származnak. Akkoriban a Forma1 magyar nagydíja mindig augusztus közepe-végfelé volt, nagyjából akkor, mikor Olaszliszkán a búcsút tartották. Nem nevet! Az pár éve igen komoly családi eseménynek számított. És a mai napig fel tudom idézni a forró vasárnap délutánokat, mikor nagymamám aranygyöngyökkel díszített húslevese és ropogós rántott csirkéje után az egész család elpilledve kornyadozott a tévé előtt. A tévében Lapaj mormogott, senkiével össze nem téveszthető mély hangon, mellette Palik Laci kiabált.

Míg a többiek durmoltak, én érdeklődve figyeltem a versenyeket. A Senna-éra végéről lemaradtam, valahogy épp a halála után kezdtem el tudatosan nézni a futamokat. Középiskolás koromban rendszeresen megcsináltam, hogy a tengerentúli versenyek vasárnap esti közvetítése miatt nem mentem vissza a kollégiumba – ott nem tudtam volna nézni –, hanem inkább hétfő hajnalban vonatoztam Miskolcra. A szobám otthon és a koliban is tele volt Michael Schumacher, Eddie Irvine, Fisichella, Hill, Wurz, Villeneuve, Hakkinen posztereivel.

Eleinte nem volt különösebb kedvencem, mindenkit szerettem valamiért. Majd elkezdtem Schumacherért drukkolni, s ez a mai napig nem is változott. 2001-ben ott voltam a Hungaroringen, mikor hatalmas előnyének köszönhetően már nálunk világbajnok lett a Ferrarival. Pár évvel később újra eljutottam a magyar nagydíjra; majd 2010-ben, egy hatalmas álmom vált valóra azzal, hogy a Class FM-nek és Frank Tamásnak (örök hála neki érte) köszönhetően a rádió „száguldó riportere” lettem a paddockban. Közös fotót is készíthettem Michael Schumacherrel! Remegett a gyomrom, a térdem, a hangom, a kezem; átölelt és átöleltem, ott állt mellettem a sportmindenem, a versenyző, aki nekem A VERSENYZŐ és éreztem a karomon a verejtékét, és megkérdezte, melyik az én kamerám. Borzasztó fejet vágok a fotón, nem volt idő pózolgatni. Így is a legtöbbet nézegetett kép a múltamból.

Aztán jött 2011 és a Lotus Ladies Cup. Szintén a Class FM-nek és Frank Tamásnak köszönhetem, hogy bekerültem a sorozatba. Ahogyan azt is, hogy megismertem Zengő Zolit és Michelisz Norbit. És Csuti Lacit, Szabolcs Proex Robit, Lantit. És tényleg sorolhatnám még naphosszat. Úgy alapból megváltozott az életem. Az első versenyemen, mikor a rajtrácson álltam, hirtelen bevillant egy kép: én vágytam erre kislány koromban. Ott, a nagymamám hűs nappalijában a Forma1-et nézve álmodtam arról, hogy kesztyűt, bukósisakot, tűzállót húzok és én is versenyautót vezetek. Úgy vált valóra, hogy nem is tudtam az álmomról. Fantasztikus érzés.

És a WTCC? Arra nincs szó. Szerelem. De az az igazi, szenvedélyes, szenvedős, ész nélküli. Tavaly, a Hungaroringen láttam először a sorozatot testközelből – mint talán közületek is sokan. Addig nem sokat tudtam erről a cécóról. Hála a jó szerencsémnek és Zengő Zolinak, egyre több versenyre kísérhettem el a csapatot. Imádom minden pillanatát ezeknek a hétvégéknek. Az utazást, a készülődést a helyszínen, a csapatot, a humorukat. Amikor beindulnak a motorok, s ahogy hátborzongatóan gyönyörű hangon muzsikálnak a túraautók.

Amikor kigördül a mezőny összes autója a boxból az első szabadedzésre. A WTCC illatát. Az izgalmat, a kudarcot, a sikert. Nincs egyik a másik nélkül. És mert nincs tanulás kudarc nélkül. A többi csapatot. A közvetlenségüket. Vagy épp a megközelíthetetlenségüket. Igazán csak ezeken a hétvégéken tudok kikapcsolni. Nem érdekelnek a problémáim, csak a WTCC-n tudok abszolút a jelenben lenni. Egyetlen dolgot nem szeretek, amikor a versenyek után megkezdődik a bontás. Mert onnantól megint hosszú időt kell várni a következő, varázslatos hétvégéig.

Írta: Kőváry Anett

Hozzászólások