Tesis a világ - Mészáros Ábel: Magyarországon teljesen másképpen működik a futballhoz való viszony
Mészáros Ábel: Magyarországon teljesen másképpen működik a futballhoz való viszony

Mészáros Ábel: Magyarországon teljesen másképpen működik a futballhoz való viszony

Takács MártonTakács Márton
2018/11/29 09:38
Mészáros Ábellel, a Kalligram Kiadó szerkesztőjével, a Sport TV Bundesliga-szakértőjével beszélgettünk a német labdarúgáshoz és a Borussia Dortmundhoz fűződő viszonyáról, kedvenc edzőjéről, amerikai élményeiről, legkedvesebb focis szakíróiról és labdarúgás témájú könyveiről, a sport és az irodalom kapcsolatáról, az Íróválogatottról, publikációiról, a sportújságírás és a bloggerek szerepéről, a futballról való írás nyelvezetéről. Tesis a világ-interjúsorozatunk 14. része következik.

Melyik volt előbb, az, hogy elkezdtél focizni gyerekkorodban, vagy hogy a tévében bámulod a közvetítéseket? 
Biztos, hogy a focizás, már három-négyéves koromtól kezdve, állandóan. Elsős koromban kerültem a Debreceni Olasz Focisuliba, és akkor még nem is voltak kereskedelmi tévék, bár a Eurosportra és a Sky Sportsra valahogy emlékszem. Az 1990-es világbajnokság képei is beugranak, 1992-ben pedig már olasz túrán jártunk, Szicíliában. Debrecenben 13 éves koromig rengeteg meccsre jártam ki, akkoriban volt a klub nagy feltámadásának korszaka. A csapat későbbi edzőjét, Kondás Elemért még láttam játszani is, sőt emlékeim szerint még valami bemutatómeccset is játszottunk hét vagy nyolcévesen a Vágóhíd utcai pályán. Közben a Wikipédia szerint Kondás (Eli bá) csak 1993-ban csatlakozott a Debrecenhez, tehát őt csak az Oláh Gábor utcai stadionban láthattam. Amíg ki nem költöztem Amerikába, 14-15 éves koromig szinte csak (lásd lentebb) a fociról szólt az életem. Edzések, meccsek, tornák. A saját korosztályomból kevés élvonalbeli futballista lett, inkább az egy évvel fiatalabbak és az idősebbek közül kerültek ki, mint Kulcsár Tamás, Tisza Tibor vagy Balogh János.

Hogy jött az életedbe a Borussia Dortmund?
'94-95 körül lehetett, Magyarországon talán csak két külföldi bajnokságot, az olaszt és a németet lehetett valamennyire figyelemmel követni. Az olaszok közül a Milan lett a kedvencem, akkoriban divat volt, hogy minden más bajnokságban is legyen olyan klub, amelyiknek szurkol az ember. '95-ben voltunk családilag Berlinben Kukorelly Bandiéknál. Még a rendszerváltás előtt apukám húga kiköltözött Bambergbe, ott mindenki óriási Bayern-drukker, a nagybátyám is. Akkoriban találkoztam a Kicker magazinnal életemben először, és elképesztőnek tűnt, hogy ilyen szinten foglalkoznak a futballal. Magyarországon - legalábbis 35 évesen így emlékszik az akkor 12 éves Mészáros Ábel - akkor volt a Nemzeti Sport meg a Focivilág. A Dortmund úgy is jött, hogy ne a “roppant szimpatikus” Hamann, Babbel, Scholl, Matthäus-féle (később Basler-Effenberg) Bayern legyen a kedvenc (bocs, kedves Sport TV-s munkatársak!). A Fowler, McManaman, Patrik Berger fémjelezte (a cseh épp a Dortmundból került oda) Liverpool volt a harmadik olyan csapat Európában, amelyiknek szurkoltam, de a Milanról és a Poolról azóta levettem a kezem (szerencsére Gazdag József és Csepelyi Adrienn remekül ellátják a feladatot). Az ominózus 2005-ös BL-döntőn pedig még Milan-drukkerként bontottam pezsgőt félidőben, délután fél négy körül New Jerseyben, ez lehet, hiba volt. A BVB szereplését sem követtem mindig, Amerikából elég nehéz lett volna, hiszen jobbára műholdas csatornákon is alig-alig jött a Bundesliga, egészen 2015-ig, amikor a FOX megszerezte a jogokat.  

Ricken.jpg A Lars Ricken legendás BL-döntős gólját megörökítő rajz

A közelmúltban jártál is Dortmundban. Milyen volt? 
Az volt benne a kevésbé szerencsés, hogy épp aznap nem volt meccs, amikor mentem, csak stadionlátogatáson tudtam részt venni. Ugyanakkor a Sport TV-nek köszönhetően, másnap volt egy 0-2-ről megfordított 4-2-es győzelem Leverkusenben, amit a sajtópáholyból követhettem végig. Majd aztán egy szerencsés véletlennek köszönhetően a vegyes zónában engem is dortmundi újságírónak nézett, és elküldött a BVB vezérigazgatója, Hans-Joachim Watzke Gelsenkirchenbe, ahol az éghajlat nem biztos, hogy melegebb. De elkalandoztam, térjünk vissza Dortmundba, ahol csodálatos a Signal Iduna Park (szigorúan Westfalenstadion) a 80 ezres lelátójával, és pazar a körítés is. Az öltözőben ki van rakva a falra annak a legendás Lars Ricken-gólnak a rajza. A legjobb sztori az volt, amikor 10-15 embert vittek stadiontúrára, volt egy négygyermekes család, meg hat hetvenéves néni-bácsi (ebből valahogy az egyikük Schalke-drukker), plusz én. A stadionnak van egy olyan része, ahol egy rendőri szoba található. Annak van egy elzárt része, rácsokkal. Megkérdeztem, hogy az micsoda, azt mondták, hogy oda lehet elzárni a részeg szurkolókat a meccs végéig. És ebből van egy hazai és egy vendég is. Egy slag is van, amivel le tudják locsolni őket, ha nagyon óbégatnának. És ezt totál komolyan mesélte a túravezető srác. Nem tudom, mennyire bújik meg bennem egy emberjogi harcos, de próbáltam elképzelni, hogy Amerikában megpróbálnak bezárni egy szurkolót. Azt totál megértem, ha kirakják a stadionból az illetőt, az USA-ban van is olyan, hogy mondjuk egy kosármeccsen a harmadik negyed után már nem szolgálnak ki alkohollal, mégis csak józanodjon a jórészt autóval érkező nép. 

Az amerikai major-sportok közül megfogott valamelyik? 
Persze, sokat követtem az NBA-t, az NFL-t is egy darabig, láttam élőben kosárlabdát, amerikai focit, jégkorongot és baseballt is, mindent. Nekem csalódás volt a hoki, mert nem tudtam annyira jól követni a helyszínen, mint bármelyik más sportágat. Pedig voltam Rangers-Devils mérkőzésen is. Mivel Philadelphia közel volt, oda is sokat utaztam. San Antonióban és Portlandben is voltam NBA-meccsen. Előbb-utóbb konferenciákra is kellett járnom, és akkor eljutottam mondjuk Blazers-Warriors mérkőzésre. 

Mészáros_Ábel_Spurs.jpg Ábel a rengetegben, azaz a Spurs csarnokában

Édesapád Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó igazgatója, aki Barcelona-drukker. Vannak közös meccsnézési élményeitek? 
Mostanában kevesebb, gyerekkorból rengeteg. Állandó élmény, hogy a debreceni nagy nappalinkban megy a tévé, és hogy jön Borbély Szilárd. Péntekenként jött, lehet, hogy azért, mert akkor nem volt meccs. Szombatonként állandóan mentek a német és az olasz meccsek. A Milant és a Barcát néztük sokat, volt olyan idény, hogy a Barcelona összes meccsét láttuk.

Ha egy kedvenc Dortmund-meccsedet kéne említened, akkor kapásból az 1997-es, a Juventus ellen megnyert Bajnokok Ligája-döntőt mondanád? 
Igen, legyen így. A szurkolói énem már kihalóban van. A Westfalenstadion nagy élmény volt, de messze nem érintett meg annyira, mint ahogy 20 éve lett volna. Ez nyilván összefügg azzal, hogy már elemzői, szakértői szemmel igyekszem nézni a focit. 

Van azért kedvenc dortmundi játékosod? 
Abból a régi csapatból fura mód Jörg Heinrichet bírtam nagyon. Pont mostanában láttam, hogy játszott a Dortmund-öregfiúkban valahol Thaiföldön, ahol épp Weidenfeller a kapus. Ő Peter Stöger alatt az első csapatnál dolgozott asszisztensként. Riedlét, Kohlert is szerettem, bár utóbbinak nem tudtam megbocsátani Van Bastent. 

És az edzők közül? 
Nehéz objektíven megítélni, de közülük Thomas Tuchelt szerettem a legjobban, mert ő áll a legközelebb a fociról való gondolkodásomhoz. Kedvelem Jürgen Kloppot is, de nincs meg bennem az a fanatizmus iránta, mint sokakban. Korszakos egyéniségnek tartom, de nincs hozzá érzelmi kötődésem. Mondjuk ez utóbbi Tuchelhez sem, de őt láttam a legtöbbet az elmúlt években. 

Tuchel miatt követed a PSG szereplését is? 
Igen, bár sajnos keveset láttam őket a francia bajnokságban. A BL-ben viszont már vagy három meccsüket is elemeztem. Próbálkoznak. Egyszer letámadnak, egyszer nagyon visszaállnak. Tuchelre egyébként is jellemző, hogy egy adott meccsre dolgoz ki egy tervet. Még Mainzban történt, hogy megkérdezték tőle, nem zavarja-e meg a csapatát a rotáció, az, hogy minden mérkőzésen más felállásban lépnek pályára. Ő meg nézett, hogy ez eddig nem esett le neki. Ő mindig csak egy adott meccsre készül. Ezt érzem most nála a BL-ben is, a soron következő találkozóra alkot taktikát. 

Mészáros_Ábel_BVB_2.jpg

Az Íróválogatott tagjaként milyen emlékeket szereztél? 
Ez ahhoz kapcsolódik, hogy a gyermekkori nyaralások a tatai írótáborban is zajlottak. Rengeteg íróval fociztam: Garaczi, Szijj Feri, Szilasi, Kemény István: "Jutka másik gyereke, Ábel csillog a pályán, még délután. Az ő beadásából szerzem első fejes gólomat a kilencvenes évek során." - ahogy írja Kemény István egy '95-ös Tata-naplójában2000 körül jött létre az Íróválogatott, a Szigeten is fociztunk 2003 körül. 2006-ban játszottunk egy író vb-n, a brémai Weserstadion edzőpályáján, talán harmadikok lettünk. A 2008-as bécsi író Eb-t pedig megnyertük. Akkortájt mentem többször, ha hívtak. 2009 után meg elkezdtem focizni a BLASZ-ban, a BEAC-ban, itt épp lekéstem Várhidi Péterről.

Melyek a kedvenc sportos, focis könyveid? 
Nagyon szerettem, de lehet, hogy csak az elképesztő csontváz plusz focilabda borító miatt „A halál kapujában"-t, a Heysel-tragédiáról szól. Gazdag Józseftől az "Egy futballfüggő naplójából"-t. Nagyon tetszett Juan Villoro "Gólöröm" c. könyve is, mert talán ez találja meg a legjobban az egyensúlyt a szépirodalom, az esszé és a futball között, anélkül, hogy pl. csak úgy sztorizgatva nosztalgiázna, vagy épp észt osztana. Németh Gáborral beszéltük, hogy örök kedvencünk Eduard (Bass) Báz "A csodacsapat" című mesekönyve. A magyar irodalomban hirtelen elég sok focis könyv lett, ebből sokat kedvelek, de azért telítettség érzésem van tőlük. A legnagyobb nevek közül Esterházynak sem a legjobb könyve "Az utazás a tizenhatos mélyére". Viszont új keletű és remek dolog, hogy magyarul jelennek meg a témába vágó szakkönyvek. Ezeket többnyire szívesen olvasom, és fontosnak tartom Hegedűs Henrik vagy éppen Mártha Bence munkásságát, hiszen egy (futball)kultúrának nem árt néha nyelvújításon átesnie. Wittgenstein óta tudjuk, hogy “Nyelvem határai, világom határai” és sajnos, meglátásom szerint a magyar futballnyelv és diskurzus sokszor áldozatul esik saját nyelvi korlátainak. 

Az életrajzi típusú könyvekben zavar, hogy semmi tétjük nincsen, sokszor megírja egy ghostwriter, de nincs benne semmi extra. Amerikában rengeteget elolvastam ezek közül a helyi könyvtárból edzőkről, csak ezek inkább PR-jellegű olvasmányok, és egy idő után unalmasak voltak. Ami izgalmas, mint például a nemrég indított, elvileg a sportolók által megírt cikkeket közlő The Player’s Tribune c. portál, ott elég komoly autentikussági problémákba futunk bele. Azt ugye nem gondolja senki komolyan, hogy Blake Griffin vagy Kevin Durant maga írja a cikkeiket? Ugyanakkor óriási előnyük a hozzáférés, és remek cikkeket is készítenek, mint például Romelu Lukaku vagy Francesco Totti esetében. Ez nyilván egy bonyolult meta-újságírói kérdés, hiszen az olvasónak el kell (persze nem kell) döntenie, hogy hol áll a hozzáférés (amit mostanában a csapatok szinte minden major-sportban saját maguknak és médiabirodalmuknak tartogatnak) vs. autenticitás skálán. 

Mészárosék_Kalligram.jpg Mészáros Sándor és Ábel a 2017-es Könyvhéten

De ha már kedvencek, akkor David Halberstam, bár sajnos futballról nem írt. Kevés példaképem van, ő az egyik. 21 évesen, még 1955-ben friss harvardi diplomával előbb Mississippibe, majd egy évvel később Nashville-be ment, hogy a kibontakozó polgárjogi mozgalomról tudósítson, elképesztő részletességgel, mélységgel és empátiával. A 60-as évek elején viszont már Vietnámból tudósított a New York Times-nak, a korszakalkotó "The Best and the Brightest"-ért harmincévesen Pulitzer-díjat kapott, hiába akarta őt két elnök, JFK és Lyndon Johnson is kirúgatni. Az a típusú újságíró, amilyen most már – kevés kivételtől eltekintve – nincsen (és talán nem is lehet, hiszen az újságírói munka követelményei eléggé megváltoztak mondjuk a kilencvenes évekhez képest). Mellesleg Halberstam 1979-es "Mert övék a hatalom"-ja erről a témáról is szól csak rádió vs. újság témában.Több mint húsz könyvének a fele politikai, a másik fele sport témájú. A "The Fifties" c. közel ezeroldalas könyve elképesztő tájékozottsággal és remek stílusban nagyjából minden tabut és mítoszt megdönt a “jó ötvenes évekről". Kis túlzással ebből a könyvből többet tanultam Amerikáról és az amerikai történelemről, mint a 14 évnyi (közte három év gimi és négy év egyetem, történelem szak) USA-ban eltöltött idő alatt. Van könyve Michael Jordanről, a Bill Walton-féle Portlandről "Breaks of The Game" címmel, sokan ezt tartják az amerikai sportújságírás csúcsának. 

Későn jöttem rá, hogy vannak ilyen jellegű sporkönyvek, vagy hogy ezt így is lehet csinálni. Az is teljesen más, ahogy másik kedvencem, David Foster Wallace a sportról ír, például Federerről, hogy a napokban, Kemény Lili és Sipos Balázs fordításának hála, magyarul is megjelent zseniális "Végtelen Tréfát" ne is említsem. Csak velem ezek az írásélmények többnyire nem magyarul estek meg, ez volt vele a gond. A sportról való beszéd nagyobb részben angolul van meg a fejemben, mondjuk a fent említett szerzők és Bill Simmons révén, aki 2002 óta végigkísérte az életemet. Ez egy teljesen más fajta írásmód, ami a blogkultúrából fejlődött ki. A magyar sportról való írás (szépírók és újságírók) más impulzusok mentén fejlődött ki. Idővel rájöttem, hogy itthon is vannak, akik így írnak: Mártha Bence, Hegedűs Henrik, vagy később Kele János. 

Ha választhatnál, melyik labdarúgóról írnál/szerkesztenél szívesen könyvet? 
Szívesen írnék magyar futballistákról, csak nem tudom, hogy azt meg lehetne-e oldani, hogy a folyamat ne a megszokott mederben folyjon. Vagy alákérdezik őket, vagy megsértődnek az alanyok. Nem tudom, befogadó lenne-e rá a közeg, illetve lehet-e elegendő távolságot tartani? Közel kell férkőzni a játékosokhoz, csapatokhoz, de közben távolságot is kell tartani, nos, ez nagyon nehéz feladat. A Bundesligában is látszik egy-két éve, hogy nem tudsz interjút készíteni senkivel, mert vagy a klubtévé megcsinálja, vagy az ügynökök lekötik a sajtóval, vagy a közösségi médián a játékos közöl, amit akar. Sajnos, Magyarországon a futballhoz való viszony néha teljesen perverz. Sokakat eleve kiráz a hideg tőle, az elmúlt harminc év távlatából valamelyest érthető módon. Ugyanakkor meg, aki ír róla, az emiatt defenzíven ír, illetve a másik véglet a hurrá hangulat. (lásd Eb). Meglátásom szerint hiányzik az a fajta tárgyilagossági és szakértelmi szólam, ami - Szegedi Péter és Ferenczi Attila kutatásai miatt tudjuk - egykor igencsak fajsúlyos módon volt jelen a magyar futballdiskurzusban.

Mikortól és minek hatására kezdtél írni a fociról? 
Későn jött, négy éve körülbelül. Egyrészt, úgy nehéz, ha az ember a magyar irodalomban nő fel, és van némi gátlása, mert látja, hogyan foglalkoznak szövegekkel írók. Másrészt részben saját felkészültségbeli korlátaim miatt, nem igazán láttam ehhez utat. Kukorelly Bandi mondta, mondja, hogy ő úgy lett író, hogy nem volt író 30 éves koráig, noha saját egyik legfőbb tanítását követve írt mindennap naplót. 2015 körül érkezett egy nagy lökés, Amerikában éltünk, egy nyelviskolában tanítottam angolt. Ennek egyik napról a másikra vége lett, szerencsére volt egy másik állásom, és a feleségem, családom támogatásával elkezdtem a futballról blogolni. Visszatekintve, ez az "Infinite Jest" hatása is lehetett, akkoriban, 2015 őszén olvastam el. 

Hogy kerültél a BundesligaFanatic.com-hoz, amelynek két éve már szerkesztője is vagy? 
Nagyjából akörül elkezdtem egy saját blogot is csinálni, az addig inkább csak amolyan rejtőzködőből Twitteren is aktívabb lettem, és remek blogokat, szerzőket, gondolatokat ismerhettem meg. A Bundesliga úgy jött, hogy egyrészt gyerekkoromban ezt szerettem meg először, és láttam, nagyon kevesen írnak róla. A honlapom címe bundespremierleague.com lett, és eleinte még az angol bajnokságról is írtam, de rájöttem, hogy semmi értelme, mert 600 millióan teszik mások. A BundesligaFanatic már lassan tíz éve egy nagyon jó brand, a német fociról angolul, ez az első, ami eszébe jut az embereknek. Lelkes, “amatőr” módon csináljuk Európában és Amerikában, mindenki inkább hobbiból. Ugyanakkor, egyik szerzőnk épp a héten kezdett el az 1. FC Kölnnél dolgozni, a közösségi média részlegen, a másik szerkesztőnk a FourFourTwo-nak tudósított a 2014-es vébéről. Aki előttem dolgozott szerkesztőként, most épp a Bayern München amerikai irodájában felel a médiáért. A blogunkat egyébként rendszeresen olvassák az amerikai (FOX) és más tévétársaságok (BT Sport, BEIN) szakértői és kommentátorai.

Sok cikket publikálsz. Mennyit segítenek ebben a könyvszerkesztői tapasztalataid? 
Bár a Kalligramnál csak két éve foglalkozom szerkesztéssel hivatalosan, mivel családilag igen erősen kötődöm a kiadóhoz, tulajdonképpen vagy 15 éve ez is az életem része. Ez nyilván nem rendszeres tevékenység, de régóta dolgozom szövegekkel. A Magvetőnél például Totth Benedek fantasztikus Cormac McCarthy-fordítását kontrollszerkesztettem, vagy tavaly épp a Librinél Darida Benedek remek "Grand Budapest"-jét. Nem tudom pontosan, hogy a két tevékenységnek mennyi köze van egymáshoz, nyilván vannak összefüggések. A futballról való írásban inkább a blogolás és az angolul írás-olvasás segített jobban. A futballt sokan nem véletlen kimenetelűnek gondolják el, illetve azt nem értik, hogy gyakran a tervek ellenére alakul egy mérkőzés. Nagyon nagy szerepe van a véletleneknek. Nagyon sokan csak megnézik a végeredményt, és az alapján úgy gondolják, hogy szükségszerűen úgy kellett alakulnia az adott mérkőzésnek. Nem azt mondom, hogy ez téves, mert így is lehet nézni. De azt is érdekes lehet elfogadni - az irodalom itt pont jó analógia, mert a kettő összeér -, hogy nyilván egy könyvnek sem szükségszerűen egy olvasata létezik, és ugyanígy, egy meccsnek sem egy olvasata van. Ilyen szempontból reduktívabb a futball, mert mégis csak le kell zárni, de közben lehet párhuzamosan érvényes dolgokról beszélni. 

Mondanál valami érdekességet Kukorelly Endre még idén, a Kalligramnál megjelenő "Pálya avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon" c. focis könyvéről, amelynek te vagy a szerkesztője? 
Van benne egy szöveg, ami arról szól, hogy egy nagymamával és tízéves unokájával mennek Stuttgart-meccsre, ahol egy kis köpcös őrzi Lisztest. "Kezdő a Stuttgartban Lisztes Krisztián, Eberl, egy kis köpcös fogja 35-ös mezben. Nem épp fogja, inkább csak szemmel tartják egymást." Nos, ő Max Eberl, aki úgy tíz éve a Mönchengladbach klubigazgatója. Ezt érdekes volt olvasni, mert nekem például már lehet, hogy jelenleg Eberl neve többet mond, mint Lisztesé. Egész sok bundesligás kötődése van egyébként a kötetnek. Hoffenheim-mérkőzés is szerepel benne, illetve a Rote Erde, az a stadion, ahol még talán Varga Zoltán is játszott. Ez a Dortmund nagy stadionja mögött van, ott szerepel a Borussia második csapata. Az körülbelül úgy néz ki, mint a Margitszigeti Atlétikai Centrum stadionja, csak 25 ezres.

Kiket tartasz a legjobb külföldi focis szakíróknak? 
Raphael Honigsteint, Jonathan Wilsont, Uli Hessét. Őket a könyveik miatt is kedvelem. Több blogot és szakmai oldalt olvasok, sokat segített a német Spielverlagerung, vagy az angol StatsBomb, ami analitikus megközelítésű. Juan Villorót is nagyon szeretem, bár az már inkább szépirodalom. 

Egyetértesz azzal, hogy a blogszférából induló focis szerzők – Hegedűs Henrik, Mártha Bence, Szabó Christophe, Gazdag József, Kele János és te – gyakorlatilag átvették a mainstream újságírók szerepét és már színvonalasabban és alaposabban írnak, mint ők? 
Ez hízelgő, de egyrészt valószínűleg túlzás. Sőt nem is cél (majd egyeztetünk a világuralmi terveinkről), illetve kicsit más a szerepü(n)k. Sportújságírónak lenni azért nehéz 2018-ban, mert annyi mindenhez kell érteni. Egy nagy portálnál, műszakokban dolgozva, egy vízilabdás hír és némi kézilabda után jön mondjuk egy NFL-es cikk megírása. Közben élőzni kell mondjuk egy teniszt, majd egy Barca-meccset, mindezt instant módon, roppant kevés idő alatt, ez roppant hálátlan feladat. Ezzel az a baj, hogy gyakran az átlagos néző szintjén (ami egyébként óriásit fejlődött az információ elérhetőségével), vagy alatta marad a figyelem, és talán nem is fair elvárás a kollégákkal szemben. Talán érdemesebb specializálódni, ami persze számos, akár egzisztenciális kockázattal jár. Németországban és angol nyelvterületen is egyre inkább betör a mainstream-be az elemző-analitikus szemlélet, TV-től, újságokon, internetig, és szerintem üdítő, hogy ez Magyarországon is elindult az elmúlt hat-nyolc évben.

A 24.hu-ra és a 444-re is rengeteget publikáltál a foci-vb alatt. Milyen volt így végigkövetni a tornát? 
Eléggé túlvállaltam magam, de sikerült teljesíteni a célt. Nagyon jó volt, és hálás vagyok a 24-nél Kálnoki Kis Attilának és a 444-nél Plankó Gergőéknek, hogy azt gondolták, ebben van fantázia. Voltak meccselőzetesek, elemzések, portrék, sőt még két videónk is. Megterhelő volt, előfordult, hogy naponta két-három cikket kellett megírni, több helyre. A reakciók feldolgozása volt a legnehezebb, mert az eredeti tervet felboríthatták a különböző mérkőzéseken történtek. Mondjuk hirtelen az izlandi kapusról lett volna jó írni, és ebben a műfajban az a kihívás, hogy újat írjon az ember. Fogyaszthatóvá is kellett tenni a cikkeket, valamelyiket angolul is megírtam utólag. A Cavaniról és a Kahneman-féle viselkedés-közgazdaságtanról szóló jól sikerült, még az egyik legrangosabb amerikai futballfolyóirat, a Howler is leközölte. A Juan Carlos Osoriósban sok Juan Villoro-idézet van. A 444-nél jobban működtek az irodalmi szálak, nagyobb volt az alkotói szabadság. Hozzá voltam szokva, hogy írjak, de azért nem ekkora mennyiségben. 50 fölötti cikkszámot értem el a vb végére. 

Nyár óta a Sport TV Bundesliga-szakértőjeként is tevékenykedsz. Milyen volt az átállás az online térből a televíziós nyilvánosságba, a képernyős szereplésre? 
Két éve csinálunk egy Talking Fussball nevű podcastet angolul, és a berlini Deutsche Wellénél dolgozó Matt Hermann, akivel ebben közreműködöm, nagyon sokat segített a felkészülésben. Azt még mindig tanulom, hogy kell a tévében beszélni. Előfordul, hogy sokkal gyorsabban, vagy több mindent akarok elmondani, mint amennyit el lehetne mondjuk egy perc alatt. Sokat beszélgetünk a Germánia c. műsorról és a Bundesligáról Takács Ritával és Kemenes Szabolccsal, és a stáb többi tagja is elképesztően befogadó légkört teremt. Rengeteg támogatást és bizalmat kapok Moncz Attilától és Szalai Tamástól. Már akkor beszélgettünk, amikor felmerült, hogy a Sport 1-hez kerülhet a Bundesliga. Jó volt érezni, hogy ők is akartak egy picit más futballnyelvet beszélő valakit. Beletelt vagy nyolc-tíz adásba, hogy megszokjam a kamerákat, de a lámpaláz része viszonylag hamar elmúlt és jó visszajelzéseket kaptam a stábtól, ismerősöktől és ismeretlenektől. 


Tesis a világ – 1. rész: NÉMETH RÓBERT: “AZ VOLT A BECENEVEM, HOGY ROBSON”  

Tesis a világ – 2. rész: SZEGŐ JÁNOS: “ÉN VAGYOK FORREST GUMP ÉS ROCKY IS”  

Tesis a világ – 3. rész: ESTERHÁZY MARCELL: “ELÉG JÓL TUDOK SÍRVA FUTNI 5-6 KILOMÉTERT”  

Tesis a világ – 4. rész: LÁZÁR DOMOKOS: “AMI A RADIOHEAD A ZENÉBEN, AZ ZIDANE A SPORTBAN”  

Tesis a világ – 5. rész: VALUSKA LÁSZLÓ: “VAN, AKI MAGDI ANYUSSAL ÉLI AZ ÉLETÉT, ÉN LEBRON JAMESSZEL”  

Tesis a világ – 6. rész: LÉVAI BALÁZS: “LEPLEZETLEN VARGA DUMI-HÍVŐ VAGYOK”  

Tesis a világ – 7. rész: CSEPELYI ADRIENN: “HA ÉN NEM SZÓLOK, HOGY EZ NEM OKÉ, MÁS SEM FOG”  

Tesis a világ – 8. rész: PETŐ PÉTER: “A FELCSÚTNAK SEMMIJE SINCS, CSAK ORBÁN VIKTORA”  

Tesis a világ – 9. rész: JÓKUTI ANDRÁS: “NEM BÁNTAM VOLNA, HA VÉLETLENÜL VILÁGSZTÁR LESZEK”  

Tesis a világ - 10. rész: PRIEGER ZSOLT: “KERESD AZ ÚJAT ÉS KÍSÉRLETEZZ!”  

Tesis a világ - 11. rész: MAROS ANDRÁS: "NEM ÚGY LETTEM VASASOS, MINT AC/DC-RAJONGÓ"

Tesis a világ - 12. rész: GAZDAG JÓZSEF: „MAGÁNYOS FUTBALLSZURKOLÓNAK LENNI IS ÉLETFORMA”

Tesis a világ - 13. rész: NÉMETH GÁBOR: "ALBERT FLÓRIÁN CSERÉT KÉR - ÉS ÉN ÁLLOK BE A HELYÉRE. SZMÁJLI.

Hozzászólások