Tesis a világ - Mán-Várhegyi Réka: "A meccs hangja úgy hat rám, mint valami régi kedvenc sütemény illata"
Mán-Várhegyi Réka: "A meccs hangja úgy hat rám, mint valami régi kedvenc sütemény illata"
Fotó: Valuska Gábor/Könyvesblog

Mán-Várhegyi Réka: "A meccs hangja úgy hat rám, mint valami régi kedvenc sütemény illata"

Takács MártonTakács Márton
2019/04/29 09:24
A JAKkendő-díjas Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötete mellett írt mesekönyveket, ifjúsági regényt, tavaly megjelent Mágneshegy című regénye az idei Aegon-díj shortlistjén szerepelt, és a Libri irodalmi díj tíz döntőse között is ott van. Korosztályának egyik legjobb írójával, Mán-Várhegyi Rékával gyerekkori focis emlékeiről, a román-magyar ellentétről, tornáról, futásról, jógáról és az Egy nap c. filmről beszélgettünk Tesis a világ-interjúsorozatunk 18. részében. 

Minek a hatására kezdtél szövegekkel foglalkozni?
A nagymamám óvónő volt, és rengeteg mesét tudott. Nagyon gyakran aludtam náluk, olyankor ott feküdtem mellette a díványon, szagolgattam a friss ágyneműt, és hallgattam, ahogy mesél. Fejből is mesélt, könyvből is, halomban álltak a könyvek az ágy mellett a széken. Emiatt úgy gondoltam magamra, hogy nyilvánvalóan én is rengeteg mesét tudok, és például gyerektársaságban időnként meséket rögtönöztem több-kevesebb sikerrel. És aztán amikor megtanultam írni, magától értetődött, hogy leírjam a kis mesekezdeményeimet. 

Mióta tekintesz íróként is magadra? A gyerekként megírt meséid, színdarabod, verseid, képregénynovelláid, az első publikációd vagy az első könyved óta?
Nem tekintek magamra sehogy, legalábbis nem ilyen világos, kerek kategóriák jutnak eszembe, ha magamra gondolok, de ha néha CV-t kell küldenem valahova, akkor az első könyvem óta írom a nevem alá azt, hogy író. 

A csatárnő bal lába életveszélyes című novelládban az E/1. személyben megszólaló női elbeszélőd azt álmodja, hogy ő Lionel Messi, felébredve beindul a pazar focista karrierje, még a Real Madrid is leigazolja. Akkor írtál először futballról? Ha igen, milyen élmény volt?
Ez a novella fordulópont volt a számomra, de nem önmagában a foci miatt, hanem mert valami isteni sugallatnak köszönhetően hirtelen megengedtem magamnak, hogy olyasmiről írjak, amiről korábban eszembe sem jutott. Nem a konkrét témáról van szó, egyszerűen akkor értettem meg, hogy addig, amikor „irodalmat” akartam írni, szűkre szabtam mindazt, amiről és ahogyan írhatok. Nem fogalmaztam meg, nem gondolkoztam azon, hogy miért csak bizonyos témákat, hangnemeket, történeteket, szereplőket érzek „irodalminak”, de a fenti novella írása közben több ilyen végig nem gondolt, magától értetődőnek vett hiedelmemet felülvizsgáltam.

Mikor és minek kapcsán szeretted meg a focit, ha egyáltalán?
Apám a marosvásárhelyi minifoci bajnokságban játszott, úgyhogy az életünk fontos része volt a futball, a hétvégét a focipálya mellett töltöttük. Gyerekkorom óta a hétköznapjaim egyik alapzaja a tévében közvetített focimeccs hangja, és ha nem is néztem a tévét, miközben tettem-vettem, leckét írtam, ettem, a háttérben ment a meccs. Nem vagyok egyébként nagy focirajongó, inkább arról van szó, hogy a meccs vagy a meccs hangja úgy hat rám, mint valami régi kedvenc sütemény vagy a frissen főtt kávé illata; elfog a nyugalom, a béke, a szeretet és az elmúlás fölött érzett melankólia.

Mán_Várhegyi_Réka_Gabó.jpg Fotó: Valuska Gábor/Könyvesblog

Erdélyben születtél, Marosvásárhelyen voltál gyerek, Budapesten lettél felnőtt, ahogy a Boldogtalanság az Auróra-telepen c. novellásköteted fülszövegében olvasható. Mit érzékeltél fiatalon a román-magyar - a labdarúgásban is mélyen beágyazódó - ellentétről?
Ezt elég világosan lehetett érzékelni. Vásárhelyen a magyarok és románok között egyébként is elég mély ellentét volt, de nem a napi konfliktusok szintjén, mert békésen éltek egymás mellett. De barátságokban, szerelmekben nem nagyon volt keveredés, és gyerekként úgy láttam, hogy a románok és a magyarok két különböző embertípus, nemcsak máshogy öltöznek, de más a testük is, más a hajuk, más az arcuk. Más zenét, más ételt, más irodalmat szeretnek, mindent máshogy csinálnak, mint mi. Ha valaki egy román ismerőséről beszélt – például munkatárs, szomszéd –, sokszor hozzátette, hogy noha román, de az egy rendes ember. Nem utáltuk tehát a románokat, de ha román-magyar meccs volt, akkor annak érezhetően extra tétje volt a számunkra, mintha arról hoztak volna a játékukkal a focisták döntést, hogy mi, magyarok vagy román szomszédaink vagyunk az értékesebbek. Tudtam, hogy nagyapám, aki akkor már túl volt egy agyvérzésen, soha nem nézi a magyar-román meccseket, mert attól fél, a nagy drukkolásban újabb agyvérzést kapna. 

vs.hu-n a 2014-es foci-vb alatt az orosz válogatott szereplést követted kiemelt figyelemmel, mivel Fabio Capello csapatát húztad a sorsoláson. „Ezeket a srácokat bemutatnám az anyukámnak is” - írtad Alan Dzagojevékről. Milyen élmény volt írni róluk? Kikről írtál volna esetleg szívesebben?
Nem voltak preferenciáim, bárkinek örültem volna, úgyhogy az oroszoknak is örültem, bár túl sokat nem tudtam róluk. Az írás kicsit fárasztó, cserébe szórakoztató volt, főleg mert közben jó pár focihírt és újságcikket elolvastam, hogy a klasszikus stílusbravúrokat és fordulatokat hozni tudjam.

Amúgy milyen sporteseményeket szoktál még figyelemmel követni?
Gyerekként, mint sok más gyerek, szerettem a tornát, a ritmikus sportgimnasztikát, a műkorcsolyát, lelkesen néztem az olimpiákat és a különféle világbajnokságokat is. Azt tanultam, hogy a versenysport világát csodálnom illik, hogy a tökéletesen kivitelezett sportolói mozdulat úgy szép, akár egy szép műalkotás, és hogy a sportoló győzelme az én győzelmem is, ha mindketten ugyanazon nemzet tagjai vagyunk. Mindez ma már egyre kevésbé magától értetődő. A magam részéről ma jobban örülök annak, ha én mozoghatok vagy mozoghatnék, például ha az uszodák elsősorban a „lakosságért” lennének, vagyis ha nem három sávban zsúfolódnánk össze, miközben a sportolók két és fél medencében edzenek. Ennek megfelelően a versenysportok régóta hidegen hagynak, de minden érdekel, ahol amatőrök vagy fél-amatőrök sportolnak, mozognak. Legjobban a városi futóversenyeket szeretem, és alig várom, hogy az én fiam is elég nagy legyen hozzá, hogy a legrövidebb távra együtt benevezzünk. 

A Dóri és Marci nyomoz c. gyerekkönyvedben szereplő két focicsapat (Kutyaütők és Röffentyűk) elnevezését hogyan találtad ki, találkoztál igazából hasonlóan frappáns csapatnevekkel?
Nem emlékszem, hogy találtam ki. Most egy pillanatig arra sem emlékeztem, hogy valaha leírtam ezeket a csapatneveket. Amúgy a magyar gyerekirodalom – beleértve sok magyarra fordított mesét – tele van frappáns nevekkel, elnevezésekkel, úgyhogy nem nehéz inspirálódni. 

Gyerekkoromban a torna mitikus sport volt számomra és sokak számára, akik a nyolcvanas, kilencvenes években nem mozdultak a tévé elől, ha olimpiát, világbajnokságot közvetítettek. A torna, mint a megtestesült szépség és tökéletesség.” - írtad a Könyvesblogon. Miért volt mitikus sport neked a torna, mitől ragadta meg annyira a figyelmedet?
Nem csak az én figyelmemet ragadta meg. Most is sokan nézik a tornát például egy olimpia alkalmából, de úgy sejtem, harminc éve a torna több csodálatot, sőt áhítatot váltott ki a nézőkből. Részben azért, mert a hétköznapi ember testtudatossága, mozgásra való képessége sokkal távolabb volt egy tornászétól, mint ma. Ritkán látott ilyesmit egyébként is, senki sem jógázott, kevesen sportoltak, kevesen táncoltak, nem volt tele az internet hajlékony emberek képeivel. A tornát, és azon belül a talajtornát egyszerre lehetett táncként és sportként nézni, csodálni a tornász kecsességét, precizitását, erejét, ügyességét, sőt aranyosságát és kedvességét. Kislányként ezek pláne vonzó minőségek. Ráadásul Romániában a tornasport akkor különösen előtérben volt, a román tornászok és a román tornászképzés egyaránt világhíres volt.

Mán_Várhegyi_Réka_Gabó_3.jpg Fotó: Valuska Gábor/Könyvesblog

Az írás olyan, mint egy kiadós futás, hol könnyű, hol nehéz, hol kifejezetten fájdalmas. ” - említetted egy Marie Claire-interjúdban. Futós író volt Ottlik Géza és Nádas Péter, ahogy a Magvető szerkesztője, e sorozat korábbi interjúalanya, Szegő János is. Melyik a kedvenc részed az írásban és a futásban? Futás közben is szoktál írni, mondatokat fogalmazni, ötletelni?
Kár, hogy ezt mondtam abban az interjúban. Az ilyen magvas kijelentéseket igyekszem elkerülni, de gyakran nem sikerül, pedig éppen amiatt hamisak, mert olyan jól csengenek. Az írás olyan, amilyen, és a futás is. Az írást a főzéshez is hasonlíthatnám, vagy az alváshoz, vagy bármihez, amit rendszeresen csinálni szoktam.
De a kérdésre válaszolva: a kedvenc részem az előtte és az utána, és ez az írásra és a futásra egyaránt igaz. A kihívás az, hogy a közbülső rész is szép legyen, hogy örömöt találjak a munkában, küzdelemben, rátaláljak a flowra, stb.
Futás közben nem szoktam írni, néha egy gondolatot is nehezen tudok végiggondolni, annyira lefoglalja a mozgás az egész lényemet. Arra is percekig készülni szoktam, hogy orrot fújjak. 

Viszonylag sokat jógázom és elég erős vagyok ” - mondtad a Hass, alkoss, gyarapíts-beszélgetésen. A jóga hogy jött az életedbe?
Először egy könyv révén, amit kiskamaszként kaptam ajándékba, és amiben szép fényképeken izgalmas színű kezeslábasokban jógáztak középkorú nyugat-európaiak. Ezek a mozdulatok egyszerre voltak komikusak és vonzók a számomra. Hogy miért kezdtem el rendszeresen végezni őket, nem tudom. Talán az egyes ászanák alatt leírt jótékony hatások tetszettek, talán a fényképek. De gyakran gyakoroltam a könyvből, ami aztán egyszer eltűnt, mint sok évvel később kiderült, egy nálunk vendégeskedő idős rokonunk szó nélkül elvitte magával, mert azt hitte, hogy ez a fura torna nyilván senkit nem érdekel, de számára valamiért érdekes volt. Eltelt néhány év, és aztán egy szakítás után a húszas éveim végén nem jutott jobb eszembe, mint hogy elmenjek jógázni, ami jó döntésnek bizonyult. Azóta sokféle jógát gyakoroltam, de most sajnos kevésbé van ez terítéken. A terhességem alatt szétnyílt a hasizmom, és utána nem záródott össze, amit aztán kemény ászanákkal igyekeztem helyrehozni, de sajnos rontottam a helyzeten, amit pár hónappal ezelőtt ismertem csak fel. Úgyhogy most gyógytornász segítségével egy regeneráló tornát végzek, és igyekszem felülvizsgálni a teljes mozgáskultúrámat. 

A novelláskötetedben és a Mágneshegy c. regényedben is találkozhatunk vízilabdás jelenetekkel, utalásokkal. A kortárs magyar irodalomban a labdarúgás mellett a vízipóló szerepel a legtöbbet a sportágak közül (pl. Csejdy András: Meddőhányó, Inkei Bence: Mirelit, Maros András: Befutunk, Lévai Balázs: Beállás, Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek, Térey János: A legkisebb jégkorszakKáli holtak; Totth Benedek: Holtverseny). Szerinted mi lehet az oka ennek, miközben a kézilabda és a kosárlabda is népszerűbb itthon, mint a vízilabda?
Meglep, hogy szerinted nem annyira népszerű a vízilabda. Talán ma már nem annyira, de a kilencvenes és a kétezres években úgy éreztem, hogy ez az egyik legnépszerűbb sport. Nem ismerem a vízilabdát, de a tévéből, magazinokból számomra sokáig az a kép állt össze, hogy abban sokan megegyeznének, hogy ez maga a megtestesült férfias sport. Az biztos, hogy jó pár lányt ismertem, főleg kamaszkoromban, aki rajongott a vízilabdázókért. De az én regényemben nincsenek vízilabdás jelenetek, csak egy szereplő, aki valaha vízilabdázott.

Mán_Várhegyi_Réka_Margó_2.jpg Fotó: Margó Fesztivál/Facebook 

Mándy Ivánhoz hasonlóan Budapest a te műveidben is központi szerephez jut, Békásmegyer és a lakótelepek különösen. Tíz éven át éltél Békáson, ez az egyik leghangsúlyosabb helyszín a tavaly megjelent Mágneshegyben, és lakótelepi környezetben játszódik A szupermenők c. ifjúsági regényed is. Mi az, ami ennyire megragadott abban a világban, amellyel ilyen szinten talán csak Dyga Zsombor Tesó című filmjében találkozhatunk a kortárs magyar kultúrában?
Erre nem hiszem, hogy tudok válaszolni. Az ember él valamilyen környezetben, és egy idő után talán elkezdi érdekesnek találni, hogy ez a környezet valamiképpen hat rá. Talán én is azt éltem át, hogy bizonyos mértékben és elkerülhetetlenül eggyé válok a környezetemmel. Az én esetemben az egyik ilyen környezet Békásmegyer. De a mágneshegybeli Békásmegyernek nem sok köze van a valódi Békásmegyerhez. Már abban az értelemben sem, hogy bár Békásmegyernek nevezem, de több elemét egész máshonnan, az életem más helyszíneiből vettem, vagy csak kitaláltam; ráadásul az egész egy szürreális, álomszerű világ, úgyhogy nem sok értelme lenne ennek kapcsán a valódi lakótelepek világáról beszélni.  

Van kedvenc sportos filmed/könyved?
Gyerekként a Rocky-filmekért rajongtam, de bármilyen bunyós filmet szívesen néztem. Utólag érdekesnek találom, hogy eközben a valódi ökölvívás, birkózás stb. nem érdekelt, igaz, ezekben a filmekben sem a verekedés foglalkoztatott, hanem a dramaturgia, a pokolra szállást követő mennybe jutás, erre a katarzisra nagyon fogékony voltam. Később, amikor kiismertem ezt a dramaturgiát, már nem érdekeltek a sportfilmek, és ahogy az imént mondtam, tinédzserként a sport se nagyon. A sport, a jóga és a futás révén az elmúlt tíz évben tért vissza az életembe, de az nem jutott eszembe, hogy ilyen témájú filmeket vagy könyveket keressek. Inkább témába vágó blogokat, beszámolókat, cikkeket olvastam, ezekből viszont sokat. 

Ha már mozi, társ-forgatókönyvírója voltál 2018 egyik legjobb magyar filmjének, az Egy napnak. Az is egy sportteljesítmény, hogy egy szülőpáros megoldja három gyerek mindennapi ellátását, logisztikáját, nevelését, ahogy azt láthattuk Szamosi Zsófiéktól. Te is anya vagy, mennyiben segítik a filmben látottak a te életedet, új írásterveidre volt-e hatással az Egy nap?
Amikor a forgatókönyv készült, még nem voltam anya, úgyhogy utólag legfeljebb azt tudom méregetni, hogy nálam mi, hogyan van úgy vagy máshogy, mint a filmben. Nem érzem, hogy a tapasztalataim alapján most más dolgokat javasolnék Szilágyi Zsófinak, a film rendezőjének, aki a forgatókönyv nagyját is írta. Az írásterveimre nem feltétlenül a film van hatással, inkább a Szilágyi Zsófival való közös munka. Ennek során sok visszajelzést adtunk egymás ötleteire, gondolataira, ami valójában ilyen kiélezett formában ritkán történik az emberrel. Magamat viszonylag érzékeny alkotónak képzelem, ő is az, csak másképp, mint én. Hasonlóan, mégis máshogy nyúl témákhoz, helyzetekhez, és erről sokat beszélgettünk, ami érdekes és tanulságos volt a számomra. 

A filmben szereplő legnagyobb fiú is sportol, méghozzá vív. Ez a te ötleted volt? Miért pont ezt a sportágat választottátok számára, van esetleg valami személyes kötődésed a víváshoz?
A filmbeli édesanya alakját Szilágyi Zsófi néhány többgyerekes barátnőjéből gyúrta, az ő tapasztalataik szolgáltatták az alapot, amire építkeztünk. Az egyik barátnő egyik kisfia vív, ilyen banális oka van a filmbeli fiú vívásának.
Személyes kötődésem nincs a víváshoz, azon kívül, hogy tizenegy-kétévesen egy darabig fontolgattam, hogy talán mégis vívnom kéne. Előtte költöztünk Magyarországra, és míg Romániában több éven át gyorskorcsolyáztam, itt már nem sportoltam. Nem lustaságból, hanem mert akkor az volt a közhangulat, hogy ennyi idősen a legtöbb sportot már nem érdemes elkezdeni, mert úgysem lesz az emberből olimpikon. Úgyhogy egy darabig olyan sportokkal szemeztem, amiket nem kell totyogós korban elkezdeni a sikerhez. Az egyik talán a kajakozás volt, a másik a vívás. Aztán végül úgy határoztam, inkább hagyom a sportokat, és neuraszténiás művész leszek. Ami végül is érthető döntés egy álmodozó kiskamasztól.


Tesis a világ – 1. rész: NÉMETH RÓBERT: “AZ VOLT A BECENEVEM, HOGY ROBSON”  

Tesis a világ – 2. rész: SZEGŐ JÁNOS: “ÉN VAGYOK FORREST GUMP ÉS ROCKY IS”  

Tesis a világ – 3. rész: ESTERHÁZY MARCELL: “ELÉG JÓL TUDOK SÍRVA FUTNI 5-6 KILOMÉTERT”  

Tesis a világ – 4. rész: LÁZÁR DOMOKOS: “AMI A RADIOHEAD A ZENÉBEN, AZ ZIDANE A SPORTBAN”  

Tesis a világ – 5. rész: VALUSKA LÁSZLÓ: “VAN, AKI MAGDI ANYUSSAL ÉLI AZ ÉLETÉT, ÉN LEBRON JAMESSZEL”  

Tesis a világ – 6. rész: LÉVAI BALÁZS: “LEPLEZETLEN VARGA DUMI-HÍVŐ VAGYOK”  

Tesis a világ – 7. rész: CSEPELYI ADRIENN: “HA ÉN NEM SZÓLOK, HOGY EZ NEM OKÉ, MÁS SEM FOG”  

Tesis a világ – 8. rész: PETŐ PÉTER: “A FELCSÚTNAK SEMMIJE SINCS, CSAK ORBÁN VIKTORA”  

Tesis a világ – 9. rész: JÓKUTI ANDRÁS: “NEM BÁNTAM VOLNA, HA VÉLETLENÜL VILÁGSZTÁR LESZEK”  

Tesis a világ - 10. rész: PRIEGER ZSOLT: “KERESD AZ ÚJAT ÉS KÍSÉRLETEZZ!”  

Tesis a világ - 11. rész: MAROS ANDRÁS: "NEM ÚGY LETTEM VASASOS, MINT AC/DC-RAJONGÓ"  

Tesis a világ - 12. rész: GAZDAG JÓZSEF: „MAGÁNYOS FUTBALLSZURKOLÓNAK LENNI IS ÉLETFORMA”  

Tesis a világ - 13. rész: NÉMETH GÁBOR: "ALBERT FLÓRIÁN CSERÉT KÉR - ÉS ÉN ÁLLOK BE A HELYÉRE. SZMÁJLI.  

Tesis a világ - 14. rész: MÉSZÁROS ÁBEL: MAGYARORSZÁGON TELJESEN MÁSKÉPPEN MŰKÖDIK A FUTBALLHOZ VALÓ VISZONY  

Tesis a világ - 15. rész - DARVASI FERENC: MÁNDY IVÁN FOCISTA ÉS KARMESTER SZERETETT VOLNA LENNI

Tesis a világ - 16. rész: REISZ GÁBOR: A LABDA VOLT AZ EGYIK ELSŐ SZAVAM

Tesis a világ - 17. rész: LOVAS ROZI: "A MŰVÉSZVILÁGBÓL SOKAN LE AKARTAK GYŐZNI TENISZBEN, DE MÉG SENKINEK SE SIKERÜLT"


Hozzászólások