Tesis a világ - Krusovszky Dénes: "Annak, hogy ma csak a győztes számít, mi köze van mondjuk a coubertini eszmékhez?"
Krusovszky Dénes: "Annak, hogy ma csak a győztes számít, mi köze van mondjuk a coubertini eszmékhez?"
Fotó: Könyvesblog

Krusovszky Dénes: "Annak, hogy ma csak a győztes számít, mi köze van mondjuk a coubertini eszmékhez?"

Takács MártonTakács Márton
2019/12/21 11:47
Korosztályának egyik legkiválóbb, József Attila-díjas, Zelk Zoltán-díjas, Artisjus-díjas írójával, költőjével, az Akik már nem leszünk sosem című regényéért az idén a Libri irodalmi közönségdíjat elnyerő Krusovszky Dénessel a magyar labdarúgásról, a futballhoz fűződő viszonyáról, a kosárlabdáról, sportélményeiről, a budapesti olimpia rendezésének lehetőségéről beszélgettünk Tesis a világ-interjúsorozatunk 20. részében.

Több mint 21 ezer szavazat - ez a szám a Ferencváros stadionjában, a Groupama Arénában nézőcsúcsnak számítana - alapján elnyerted a Libri irodalmi közönségdíjat tavaly megjelent Akik már nem leszünk sosem című regényedért. Mi jelent neked többet, a szakmai, kritikusi siker vagy az olvasók elismerése, az, hogy "a sportkörön felhúzza a mellére a mezét, és szurkolók ezrei üvöltik a nevét", ahogy a költő mondja?
Én ezt a számot úgy értettem a Libri közleményében, hogy összesen szavaztak 21 ezren, és abból a legtöbben az én könyvemre. De végül is mindegy, így is fölötte vagyunk egy átlagos NB I-es forduló nézőszámának. Ami pedig a sikert illeti, nyilván az a legjobb, ha egyszerre van egy könyvnek jó fogadtatása a szakma és a közönség részéről is. Szerencsére nem panaszkodhatok, sok kritika jelent meg a regényemről, sőt, még kisebb viták is kibontakoztak körülötte, szóval nem ült le, nem vált unalmassá a recepció, miközben az olvasók is egyre nagyobb számban keresték.

“A sport talán a legtúlértékeltebb dolog a világon.” mondtad a Könyvesblognak 2014-ben. Miért gondolod így?
Ezt mondtam? Hát jó. Az élsportra gondoltam természetesen. Mert iszonyú drága, alig-alig szórakoztató, benne lenni gyötrelem, és borzasztó nyomorult világképet sugall, amivel ráadásul a fiatalokra jelenti a legnagyobb veszélyt. De tényleg, annak, hogy ma csak a győztes számít, mi köze van mondjuk a coubertini eszmékhez? Amikor gyerekeket arra trenírozunk, hogy akkor is csináljanak valamit, ha rossz, ha fáj, ha beledöglenek is, mert muszáj a többieket lenyomni, akkor valami szörnyűséget követünk el. Oké, hogy ez társadalmilag elfogadott, de hát elfogadott volt a gladiátor-játék is a maga idejében. Különösen az egyéni sportok a veszélyesek, ahol millimétereken és tizedmásodperceken megy az acsargás. A csapatsportok egy fokkal elviselhetőbbek, és nyilván más a dinamikájuk is, kevesebb is a dopping, és mondjuk nem szégyen, ha az ember cserejátékos vagy másodosztályú csapat tagja. Az egyéni sportoknál elképesztően rossz a résztvevő sportolók számának és a sikerélményben részesülőknek az aránya. Tényleg nem értem, minek ebbe belehajszolni a gyerekeket.

Debrecenben születtél, jártál esetleg a Loki focimeccseire?
Hajdúnánáson nőttem fel, ott a helyi csapat volt a téma, a Bocskai, ha jól emlékszem a nevére. De amikor fiatal voltam, egyáltalán nem érdekelt a foci, én kosárlabdáztam, és hajnalban NBA-meccseket néztem, ha tudtam. Később, amikor a Bajnokok Ligája-közvetítéseket elkezdték nézni az ismerőseim, rákaptam én is. Persze előtte apámmal néztünk egy-egy világbajnoki meccset, de csak azokat, apám sem nagy foci-őrült. Meccsre konkrétan már csak felnőtt koromban jutottam ki, érdekes módon elsősorban focimániás költő ismerősökkel. Loki-meccsen is voltam néhányszor, például a Loki-Sampdorián a Népstadionban. 2-0. Majdnem odafagytam a lelátóra. Aztán az új stadiont is megnéztem egyszer, Loki-Fradi, iszonyú unalmas, színvonaltalan meccs, kábé háromezer néző a húszezres hodályban. Kiábrándító élmény volt.

Krusovszky_Dénes_Könyvesblog_Valuska_Gabó.jpg Fotó: Valuska Gábor/Könyvesblog

Sokáig éltél Hajdúnánáson. A város szülötte még az olimpiai bajnok birkózó, Hódos Imre, a többszörös világrekorder tradicionális távlövő íjász, Mónus József, és az a Nagy Norbert, aki a Ferencvárossal bajnok volt és válogatott labdarúgó is lett, mielőtt fiatalon meghalt volna autóbalesetben. Utóbbiról nevezték el a helyi sportközpontot. Milyen volt a sportélet Nánáson, ha volt egyáltalán a te idődben?
Ha jól emlékszem, volt a helyi csapatnak egy aranykora, de én azt már csak hallomásból ismerhettem. Sokat emlegettek egy Fradi-vendégjátékot abban az időben, amelyiken még Détári is pályára lépett. Ami azt jelenti, hogy ennek a meccsnek ’93-ban kellett megtörténnie, mert Détári csak akkor játszott a Fradiban, ha jól tudom. Egyébként arra a bizonyos pályára én magam is ráléptem, mert a sporttelep általában tárva-nyitva volt, és ha nem tartott a csapat épp edzést, és persze, ha nem volt meccs, bárki felmehetett játszani a nagy pályára is. Mi is kipróbáltuk gyerekként, de túl nagy volt, inkább levonultunk az edzőpályára, igaz, az meg salakos volt, úgyhogy egy óra játék után már mindenkinek vérzett valamije. Különben a meccseken a hangosbemondót a gimnázium énektanára kezelte.

Sebestyén tanár úr aztán meg is írta egy kis füzetben a hajdúnánási labdarúgás történetét. Nem egy hosszú könyv, de vannak benne érdekes, a helyi miliőre jellemző történetek. Nagy Norbert apukája meg egy ideig tanított földrajzra általános iskolában. Régi vágású pedagógus volt, ha érted, mire gondolok. Nem fukarkodott a taslikkal sem adott esetben. Kamaszkoromban egyébként a kézilabda volt a városi sikersport, különösen a női kézilabda, NB II-es volt a csapat, de ez engem sosem érdekelt. Ahogy mondtam, én kosárlabdázó szerettem volna lenni, de aztán hamar kiderült, hogy ez nem nagyon fog menni, viszont ma is szívesen gondolok vissza az akkori edzésekre, meccsekre. Nem volt véresen komoly a dolog. Középiskolai szinten megyei harmadikak lettünk, de sajnos a debreceni Tóth Árpád gimi csapata, ahol az akkor NB I-es debreceni kosaras utánpótlás edződött, a hármas döntőben száz pont különbséget vert ránk. Ez olyan szinten demoralizálta a csapatot, hogy kicsivel később fel is oszlottunk. Ja, ráadásul a TÁG leigazolta a legjobb játékosunkat is, szóval abszolút kegyetlenül elbántak velünk. Igaz, ezen nagyrészt akkor is csak röhögni tudtunk.

Volt kedvenc sportolód, esetleg példaképed, aki már nem lehetsz sosem?
Az én kosárlabda-mániám az NBA legendás éveivel esett egybe, legalább részben. Szóval nyilván nem tudok és nem is akarok mást mondani: Michael Jordan volt mindaz egy személyben, ami miatt nagyon menőnek tűnt a kosárlabda. Oké, bírtam még O’Nealt is később, vagy az elfelejtett Penny Hardawayt, Shawn Kempet, Charles Barkley-t, imádtam a jégsziklának tűnő David Robinsont, és a végére még Karl Malone-t is megkedveltem. Később lejöttem az NBA-ről, Kobe Bryant sosem volt a szívem csücske, és az ő idejében elég színtelenné is vált a liga, talán Kevin Garnett volt még rám némi hatással. Mostanában újra rákaptam, LeBron James nyilván fantasztikus, de a Golden State játéka is tetszett. 

Egy Facebook-kommentben írtad, hogy "egyszer Vitray valamelyik olimpián, amikor sokáig nem nyert egy magyar se aranyat, egyszer csak bemondta, az első aranyra reagálva, hogy ‘ma újra jó magyarnak lenni’. És hát eléggé felhúztam magam rajta." Szerinted hogy jut el valaki oda, hogy a sport határozza meg a leginkább - vagy csak az - az identitását?
Hiszen erről szól az élsport fetisizálása. Váljon az ember függővé, engedje át az identitását ennek az imágónak, hogy akkor ő most szurkoló. A valahová tartozás élményét a szekták meg az élsport tudja a legolcsóbb módon, és a legfelszínesebben megadni. Találkoztam már olyan emberrel, akinek egy vidéki kisvárosban az volt az identitásának a magva, hogy ő Liverpool-szurkoló. Most erre mit mondjak? Nem lehet nagyon izgalmas élete. Ugyanez igaz nemzeti szinten is. Azt a kérdést nem szeretjük feltenni magunknak, hogy miért is kötelez a nemzetiségem mondjuk sporttéren is apriori nemzeti elkötelezettségre? Nyilván azért nem kérdezünk erre rá, mert a válasz a sport ellenében menne. Ha magyar vagyok, muszáj a magyaroknak szurkolnom? Nem szurkolhatok annak a csapatnak, amelyik szebben játszik, amelyik szimpatikusabb, sportszerűbb és a többi? Ez most akkor a sportról és a szórakozásról szól, vagy a nemzet nagyságáról és a többi nemzet legyőzéséről? Mert ha az utóbbi, akkor az nekem nem pálya. Amíg önfeledt a dolog, addig tudok ebben az egészben részt venni, ahonnan elvárások vannak, kötelezettségek, amikor az a tét, hogy hazaáruló leszek-e egy nyamvadt focimeccsen vagy nem, onnantól ez az egész pervertálódik és visszataszítóvá válik. De miről is beszélünk? Már attól is nemzetárulóvá válsz egy stadionban, ha a legsilányabb nemzeti-lakodalmas-rock-giccsballadára nem vágod haptákba magad. Hát akkor én inkább maradok otthon, bocs.

Krusovszky_Dénes_Könyvesblog_Valuska_Gabó_2.jpg Fotó: Valuska Gábor/Könyvesblog

A Szépírók Társasága 2017 decemberében rendezett Esterházy-fesztiválján az alkalomra írt Semmi foci című tárcádat olvastad fel, amely számos kérdést felvet. "Arról van szó, hogy az jutott eszembe, a foci nem kultúra. Pontosabban kérdésként merült fel: kultúra-e ez vajon? Aztán valami válaszféle pusmogás, mintha a saját hangom lenne, de nagyon messziről, visszhangosan: nem, nem hinném." - írod. Szerinted miért nem tartozik a kultúra fogalmába a labdarúgás is?
A labdarúgást sok helyen meg lehet élni kultúraként, ha jól látom, de sajnálatos módon Magyarország nem igazán tartozik ezek közé. Az okokat hozzáértő szakemberek sem tudták megfejteni pontosan, de van itt egy nagy bukástörténet a háttérben. Nem csak érdektelen lett a foci, és színvonaltalan, de az egész közeg, ami körülveszi, hozzásilányult. A meccsekről javarészt eltűnt a polgárság, mint ahogy a polgárság eleve eltűnt valahol az elmúlt félszázadban az országból. Az egész dolog lesüllyedt, dehonesztálóvá vált. Bizonyos értelemben a társadalom alhasi feszültségeinek leeresztő szelepévé, hogy nem mondjam ánuszává váltak a stadionok, és ez elriasztott mindenkit, aki nem egy jó másfél órás ordenáréságot akart végigülni hétvégenként, hanem mondjuk szórakozni szeretett volna. A sport nemesít, ez volt a szlogen régen, aztán kimentél egy stadionba, és akkora nemesítést kaptál a pofádba, hogy nem győzted kiheverni. 

Emlékszem, volt egy MTK-Loki kupadöntő a Népstadion végnapjaiban. Egy nagyobb társasággal mentünk, a fele csoport az MTK-szektorba ült, mert ők nekik szurkoltak, a másik fele, így én is, a Loki-szektorba. Oké, vérfagyasztóan unalmas meccs volt, de még így is döbbenetes volt megtapasztalni, hogy a mi szektorunk nagy része tényleg végig bírta nyomni a játékidőt antiszemita skandálásokkal, régi zsidó viccek bekiabálásával, és a bírók cigányozásával. Az már egy külön szál, hogy két sorral alattunk, Loki-sállal a nyakában egy kábé tizenkét éves cigány fiú meg az apukája nézték a meccset, és szegény gyerek elsápadva forgatta a fejét, amikor a körülötte állók elkezdtek a bíróra cigányozni. Most tényleg, kinek hiányzik ez? És akkor az egész le lett öntve egy nagy NER-szósszal, csak hogy végképp szürreális legyen a dolog. Az orbánizmus hatása a focira katasztrofális, egyrészt újabb frusztrációkat szül, másrészt a legrosszabb meglévő tendenciákat erősíti fel, harmadrészt meg a hagyomány maradékát is lepusztítja. Hiszen egy magára valamit is adó futballkultúrában hogy az istenben jöhet létre egy Puskás Akadémia meg egy Pancho Aréna Felcsúton? Szegény Honvéd-drukkerektől meg elveszik a Puskás-molinókat a valtonosok a bejáratnál. Hagyjuk már. Nem véletlen, hogy Esterházy sem járt meccsre, meg az én idősebb barátaim, akiket néha elkap a nosztalgikus gépszíj, egy se jár már ki. Hát, itt tartunk.

"Vagy mondjuk úgy, hogy habár nagyra tartom Csempe-Pempét, ha ezzel az egésszel bármit is akarnék kezdeni, nekem mégis Pinyőt kéne megírnom." - Miért Pintér Attila, és írod már?
Isten ments, az én életemben ez nem egy központi kérdés. És különben is, Pinyő meg a társai inkább Bödőcs Tibi tollára valók, mint az enyémre. Bár most hogy mondod, a regényemben, ha csak említés szintjén is, de szerepel Kondás Elemér, azért az is valami. És hogy miért Pintér? Az ő alakja és a karrierje, a habitusa meg a nyilatkozatai, sőt, az ordibálása és a könnyei mind-mind a NER focipszichózisának ikonikus elemei. Ha ezt az egész korszakot egyszer meg akarná írni regényszerűen valaki, egy fociedző alakján keresztül, Pinyőnél alkalmasabb figurát keresve sem találhatna hozzá.

Krusovszky_Dénes_Könyvesblog_Valuska_Gabó_5.jpg Fotó: Valuska Gábor/Könyvesblog

"A futball megszűnt világmagyarázó erőnek lenni, s a róla szóló beszéd vagy írás szépsége is inkább a tárgya ellenére ér csak el, mintsem miatta." Ez mitől lehet így?
Gondolom a fentebb taglalt dolgok miatt. Miután nálunk rétegműfajjá vált a labdarúgás, egy-egy válogatott meccstől eltekintve nemigen fordulhat az elő, hogy a társadalom különböző rétegeiből jövő, különféle korú, nemű, vallású és bőrszínű emberek együtt múlassák az időt. Ezzel pedig együtt jár az is, hogy a labdarúgás metaforája is csak egyre szűkebb térben és módokon lesz értelmezhető. Az egész társadalom már nem megközelíthető rajta keresztül. A világban sokfelé azért működik a foci, mert egymástól távoli csoportokat, különböző módon gondolkodó, érző, cselekvőembereket tud összekötni. Mifelénk ez a funkciója gyakorlatilag teljesen megszűnt, s a labdarúgásról kialakult társadalmi kép ezzel együtt alapvetően komikussá, abszurddá, szürreálissá vált. Azt teszi az Orbán-rendszer a focival, amit a Kádár-rendszer tett a vadászattal: minden pozitív képzettársítást lemar róla, és kifordítja, pejorálja az egészet.

"A meccsre járást Susan Sontag-i értelemben vett campként gyakoroltuk egy időben, meglehetős sznobériával. Mármint, hogy ez volt az élvezet benne, s nem a pályán csordogáló játék." Kikkel jártál focimeccsekre és hová?
Ahogy említettem, elsősorban költő, irodalmár barátaimmal, mondjuk Varga Zoltán Tamással, Szálinger Balázzsal és másokkal. A helyzeti adottságok miatt főleg fővárosi meccseken bukkantam fel, érdekelt a miliő, a lepukkantság, a rossz foci, és a mindent átható, kétségbeesett nosztalgiakeveréke. Régi Fáy utca, régi MTK-stadion, Fradi-pálya, Újpest, Népstadion, ilyenek. Jártam válogatott meccsekre, klubmeccsekre, kupamérkőzésekre, és ha volt alkalom, nemzetközi meccsekre is. Nagyjából ugyanazt a keserédes, komolyan vehetetlen és mégis nagyon valóságízű benyomást hagyta hátra bennem mindegyik. Közben, ha külföldön voltam, ott is igyekeztem egy-egy meccsre elmenni, érdekes volt a kettőt egymás mellé tenni. Aztán leszoktam a dologról, belefáradtam, vagy nem tudom. Most újra van bennem némi késztetés, de csak úgy, mintegy kifordított katasztrófa-turistában: én nem a romokat akarom megnézni, hanem a zsír új NER-stadionokat. Mondjuk a debrecenit láttam már, de azért vannak itt érdekes dolgok a Hungária körúttól Fehérváron át Szombathelyig, és vissza a Puskás Arénáig (ez a név is milyen már, istenem). Meg hát a nagy álom: eljutni a felcsúti szentélybe.

Krusovszky_Dénes_Könyvesblog_Valuska_Gabó_3.jpg Fotó: Valuska Gábor/Könyvesblog

Két éve posztoltál egy fotót a Facebook-oldaladon egy Hertha-Leipzig (1-4) Bundesliga-mérkőzésről. Milyen élmény volt?
Nagyon kíváncsi voltam a berlini Olimpiai Stadionra, és nem is kellett csalatkoznom benne. Egyszerre nyomasztó és felszabadító hely. A náci hagyomány által létrehozott tér, ami mégis képes épp ezt a hagyományt legyőzni önmagában. A meccs sajnos nem volt jó, szenvedett a Hertha, szegény Dárdai nagyon rosszakat cserélt, a Lipcse meg félgőzzel nyert. De a hangulat komoly volt. Ami itthonról hiányzik sokszor: öregek, fiatalok, gyerekek, családok és baráti társaságok, értelmiségiek és kétkezi munkások is láthatóan kint voltak a lelátón. Elég civilizált volt az egész. Szünetben azt figyeltem, hogy a szomszédos nyitott uszodában milyen békésen tempózgatnak a nyugdíjas látogatók, miközben tőlük kétszáz méterre ötvenezer ember ordibál épp.

"Azt mesélte, az elődje állandóan lövöldözött, erről kapta a gúnynevét is, mert amúgy Ferencnek hívták, szóval ráragadt, hogy Puskás Öcsi." - írod A tisztáson c. novelládban, a Mélyebb rétegek c. novelládban pedig a valaha Marseille-ben is focizó Midót ábrázoló poszter lóg a főszereplők prágai kollégiumi szobájának falán. Habár megkérdőjelezed a focit mint kultúrát, mégis kulturális hivatkozásként vontad be a novelláidba. Könnyen adta magát a dolog?
Persze, bizonyos helyzetekben működik ez még, de azért itt is ironikus már a felhang. Ez a Puskás Öcsi-említés, ami ugye egy rossz vicc, mégis jelzi, hogy mire asszociálunk, ha focis párhuzamok jutnak eszünkbe. Mintha megállt volna az idő. A másik meg amúgy egy megtörtént dolog. Mármint nem a novella egésze, csak ez a kép. Prágában, ahol egyetemistaként ösztöndíjas voltam, volt egy egyiptomi szobatársam, akinek ez a Mido nevű focista volt a nagy kedvence. Úgy beszélt róla, mint egy istenről, mintha legalábbis Cé Ronaldo és Messi lenne egy személyben, miközben én azt sem tudtam, kicsoda, ami azért rámutat a személyes elfogultságaink és bálványimádásaink szubjektív és sérülékeny voltára is.

Egyik korábbi interjúalanyunk, egykori szerkesztőd, Darvasi Ferenc azt mondta rólad, hogy "eléggé fociközpontú lehet a sportszemlélete. És egyáltalán nem rajongó típus, de mint az életben mindent, a futballt is eléggé mélyen képes látni." Helytálló rólad ez a jellemzés?
Nem tudom, mennyire fociközpontú a sportszemléletem, talán inkább a világé ilyen, és én ehhez idomultam, holott, mint mondtam, személyes vonzódásom inkább a kosárlabdához lenne alapvetően. A többi, azt hiszem, áll, és igazán megtisztelő is. 

Krusovszky_Dénes_Margó_2018_nyár_Könyvesblog_FB_3.jpg Szilágyi Zsófia és Krusovszky Dénes a Margó Fesztiválon 2018 nyarán - Fotó: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár/Facebook

Bécsben éltek egy ideje a családoddal. Sportélményed volt már az osztrák fővárosban?
Kint voltam a Rapid búcsúmeccsén az Ernst Happelben. Ugye elkészült az új stadionjuk, úgyhogy az volt az utolsó találkozó, amit a nemzeti arénában (tegyük hozzá, itt senki nem hívja arénának a stadionokat) játszottak. Kiss Tibor Noé és Lesi Zoli voltak velem, de élményről sajnos nem tudok beszámolni, egy kínszenvedés volt az a meccs. A stadion viszont szép volt, azért megérte kimenni.

Bécs nagy szülöttje és idén május óta már nagy halottja is Niki Lauda, a háromszoros világbajnok F1-es pilóta. Érzékeltél valamit abból, hogy mit jelentett ő Ausztriának és az osztrák fővárosnak?
Azt észrevettem, hogy mindenki róla beszélt és a hírekben is állandóan őt emlegették, de azért nincs túl nagy találkozási felületem az osztrák motorsport-fanokkal, az általános gyász alá nem nagyon láttam be.

Ha minden igaz, a Tesis a világ egy másik interjúalanyához, Lázár Domokoshoz hasonlóan te is aláírtad a NOlimpia-kezdeményezést. Miért tartottad ezt fontosnak?
Mert szörnyű pazarlás és rongyrázás az egész olimpiai álom vagy micsoda. A gazdag országok is megszívják általában, a szegények meg a labilisek pedig rendesen földbe tudnak állni miatta. Mi lett Rióval, Athénnal? Rossz nézni, Budapest még ezeknél is sérülékenyebb sok szempontból. Ha Róma nem vág bele, ha Boston, az USA egyik leggazdagabb városa visszavonulót fúj, akkor Budapest mit akar? Nem szeretnék demagóg lenni, de amíg nincs budipapír a kórházakban, addig mi a francért beszélünk egyáltalán az olimpiáról? Ez az egész olimpia-dolog nagyon eltorzult amúgy. Túlnőtte magát, és kisgömböcként fal fel mindent maga körül: eszmét, tisztaságot, szabadságot, játékot, józan észt. Tokió is mindjárt beledöglik, és mi értelme van? Ezt az egészet át kéne gondolni, vagy elengedni ebben a formában.

Szenvedélyes rádióhallgató vagy, a Magyar Narancsban több mint öt éve írsz rádiókritikákat. Szoktál hallgatni esetleg sportos rádióközvetítéseket is? Vagy korábbról van ilyen élményed?
Persze, írtam is többször már a Kossuth körkapcsolásairól, de más sportműsorokról is, legutóbb a Puskás Aréna avatómeccséről. Szeretem a rádiós közvetítéseket, például tök jó meccset hallgatni autóvezetés közben. Kár, hogy nincs több, simán vevő lennék rá, ha mondjuk BL-meccseket is lehetne élő kommentárral hallgatni. Ráadásul a tévés kommentátorokhoz képest a rádióban érzed, hogy megdolgoznak a pénzükért, sokkal több energiát igényel hangban átadni egy mérkőzést, mint a képek mellékísérőszöveget szolgáltatni.

Krusovszky_Margó_2019_Gabó.jpg Fotó: Valuska Gábor/Margó Fesztivál/Facebook

Vannak olyan labdarúgásról szóló könyvek, amelyeket szeretsz?
Mándyn kívül mást nem nagyon tudok mondani, és nyilván Mándyban is az a jó, hogy amikor a fociról beszél, valójában nem arról beszél. Nem csak arról. Megpróbáltam beleolvasni egy-egy focista-életrajzba, Messiébe, Buffonéba, de nem nagyon húztak be, ilyen szinten azért nem érdekelnek ezek az alakok. Igaz, Torghelléét még nem olvastam.

Esterházy Péter focis írásait, könyveit szereted amúgy?
Nem annyira. Az  Utazás a tizenhatos mélyére című könyvéről írtam is, ha jól emlékszem eléggé tanácstalanul. De hát számomra ez nem probléma, hiszen nekem Esterházy nem egyenlő a focival. Ez EP-nek lehetett nagyobb gond, aki még benne állt a magyar labdarúgás kultúrájában, ami egyszer csak elkezdett eltűnni körülötte. És ez őt nagyon zavarta. Én inkább már csak legyintek rá.

Személyes tapasztalataid szerint "az amish közösségben az egyetlen sport, amit űznek, a röplabda, de ott se számolják a pontokat, s a meccsek célja nem a győzelem, hanem, hogy ott meg tudjanak ismerkedni a fiúk meg a lányok." Fontosnak tartod, hogy az utánpótlás sport is ilyen alapokra épüljön, és az edzők, szülők ne az eredményességet tartsák a legfontosabbnak 8-10 éves gyerekeknél is?
Egyfelől igen, ez a túltolt versenyszellem nagyon nem tesz jót a gyerekeknek, és rajtuk keresztül az egész társadalomnak sem. A sok infantilis középkorú pasas, aki a saját gyerekét is folyton le akarja győzni Kinevet a végénben, az autópályán meg besértődik, ha elmész mellette, nagyrészt ennek a mentalitásnak a károsultjai. És az, hogy ennyire sokan vannak, senkinek sem jó. De egyébként az amish-párhuzammal óvatosan kell bánni, mert az meg másképpen perverz. Oké, hogy nem számolják a pontokat, de közben meg azért röplabdáznak, mert másféle módon nem szabad ismerkedniük. Ami szintén szörnyű nagy ökörség.

"Végül mégis arra jutottam, hogy a lányoknak egy megfelelő pillanatban, néhány év múlva, talán szóba hozom ezt a les-ügyet." - írod a Semmi fociban. Leshatáron innen vagy túl vagytok, azaz szóba került már a dolog a gyermekeidnél?
Néztünk már együtt meccset a nagyobbikkal, de még nem nagyon tudta hova tenni, számára tökéletesen érdektelen volt az egész, és ha valamit, azt kellett elmagyaráznom, hogy mire megy ki a játék alapvetően. Az olyan finomságok, mint a lesszabály, még odébb vannak. A kisebbik lányom viszont elképesztően jót szórakozott a földön fetrengő focistákon, azt hitte, hogy hülyéskednek. És hát végül is valahol neki volt igaza.


Tesis a világ – 1. rész: NÉMETH RÓBERT: “AZ VOLT A BECENEVEM, HOGY ROBSON”  

Tesis a világ – 2. rész: SZEGŐ JÁNOS: “ÉN VAGYOK FORREST GUMP ÉS ROCKY IS”  

Tesis a világ – 3. rész: ESTERHÁZY MARCELL: “ELÉG JÓL TUDOK SÍRVA FUTNI 5-6 KILOMÉTERT”  

Tesis a világ – 4. rész: LÁZÁR DOMOKOS: “AMI A RADIOHEAD A ZENÉBEN, AZ ZIDANE A SPORTBAN”  

Tesis a világ – 5. rész: VALUSKA LÁSZLÓ: “VAN, AKI MAGDI ANYUSSAL ÉLI AZ ÉLETÉT, ÉN LEBRON JAMESSZEL”  

Tesis a világ – 6. rész: LÉVAI BALÁZS: “LEPLEZETLEN VARGA DUMI-HÍVŐ VAGYOK”  

Tesis a világ – 7. rész: CSEPELYI ADRIENN: “HA ÉN NEM SZÓLOK, HOGY EZ NEM OKÉ, MÁS SEM FOG”  

Tesis a világ – 8. rész: PETŐ PÉTER: “A FELCSÚTNAK SEMMIJE SINCS, CSAK ORBÁN VIKTORA”  

Tesis a világ – 9. rész: JÓKUTI ANDRÁS: “NEM BÁNTAM VOLNA, HA VÉLETLENÜL VILÁGSZTÁR LESZEK”  

Tesis a világ - 10. rész: PRIEGER ZSOLT: “KERESD AZ ÚJAT ÉS KÍSÉRLETEZZ!”  

Tesis a világ - 11. rész: MAROS ANDRÁS: "NEM ÚGY LETTEM VASASOS, MINT AC/DC-RAJONGÓ"  

Tesis a világ - 12. rész: GAZDAG JÓZSEF: „MAGÁNYOS FUTBALLSZURKOLÓNAK LENNI IS ÉLETFORMA”  

Tesis a világ - 13. rész: NÉMETH GÁBOR: "ALBERT FLÓRIÁN CSERÉT KÉR - ÉS ÉN ÁLLOK BE A HELYÉRE. SZMÁJLI.  

Tesis a világ - 14. rész: MÉSZÁROS ÁBEL: MAGYARORSZÁGON TELJESEN MÁSKÉPPEN MŰKÖDIK A FUTBALLHOZ VALÓ VISZONY  

Tesis a világ - 15. rész - DARVASI FERENC: MÁNDY IVÁN FOCISTA ÉS KARMESTER SZERETETT VOLNA LENNI  

Tesis a világ - 16. rész: REISZ GÁBOR: A LABDA VOLT AZ EGYIK ELSŐ SZAVAM  

Tesis a világ - 17. rész: LOVAS ROZI: "A MŰVÉSZVILÁGBÓL SOKAN LE AKARTAK GYŐZNI TENISZBEN, DE MÉG SENKINEK SE SIKERÜLT"

Tesis a világ - 18. rész: MÁN-VÁRHEGYI RÉKA: "A MECCS HANGJA ÚGY HAT RÁM, MINT VALAMI RÉGI KEDVENC SÜTEMÉNY ILLATA

Tesis a világ - 19. rész: KISS TIBOR NOÉ: "EGYSZER LECSESZTEK, HOGY MINDIG ÉN AKAROM ADNI A GÓLPASSZT"


Hozzászólások