Tesis a világ - Kiss Tibor Noé: "Egyszer lecsesztek, hogy mindig én akarom adni a gólpasszt"
Kiss Tibor Noé: "Egyszer lecsesztek, hogy mindig én akarom adni a gólpasszt"
Fotó: Dánia - 1988 vagy 1990

Kiss Tibor Noé: "Egyszer lecsesztek, hogy mindig én akarom adni a gólpasszt"

Takács MártonTakács Márton
2019/11/23 10:22
A Jelenkor folyóirat tördelőszerkesztője és honlapfelelőse, Kiss Tibor Noé 17 éves koráig a Ferencváros igazolt labdarúgója volt. Két prózakötete jelent meg eddig, 2010-ben az Inkognitó című önéletrajzi regény, egy bátor coming out története, 2014-ben pedig a Magvető Kiadónál az Aludnod kellene, amelyért 2015-ben Békés Pál-díjat kapott. Tesis a világ-interjúsorozatunk 19. részében az egyik legjobban focizó íróval többek között az FTC-nél szerzett tapasztalatairól, legnagyobb futballélményeiről, az edzősködéséről, Pécsről, Andrea Pirlóról és az általa nagyon kedvelt olasz labdarúgásról beszélgettünk.   

„Hatéves múltam, kedvenc színem a kék volt. Hatévesen semmit nem értettem a futballból, csak azt láttam, hogy az olasz játékosok azúrkék mezt viselnek, Paolo Rossi pedig azúrkék mezben szerez három gólt Brazília ellen. Hatévesen még fogalmam sem volt arról, hogy emiatt egész életemben Olaszországnak drukkolok majd” – meséli első, Inkognitó című önéletrajzi ihletésű regényed elbeszélője. Az 1982-es labdarúgó-világbajnokság óta eltelt 37 évben egyszer sem kérdőjeleződött meg benned ez az elköteleződés? 
Nem. Ha valaki egyszer szurkoló lesz, akkor az is marad, nem hiszem, hogy ez változhat. Klubszinten a Milanhoz kötődtem először a nyolcvanas évek végén, de nagyon szerettem a Pirlo-féle Milant is. Egyfajta tiki-takát játszottak ők is, sok labdabirtoklással, presszinggel. Ha nincs az a két szörnyű meccsük (a Deportivo elleni BL-negyeddöntő visszavágója 2004-ből, majd a Liverpool ellen 3-0-ról elveszített BL-döntő), akkor arról a Milanról is korszakos csapatként beszélnénk most. Az elmúlt tíz évüket viszont felejtsük el, tragikus. Mostanában legszívesebben az Atalanta és a Roma meccseit nézem, de Contével nagyon izgalmas az Inter is.  

17 éves korodig a Ferencvárosban futballoztál. Milyen volt az a közeg az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején?
Tízévesen kezdtem a Fradiban focizni, és ebben az életkorban az ember csak élvezi a játékot. Mindannyian nagyon büszkék voltunk rá, hogy az FTC mezét hordhatjuk. Aztán 14-15 éves korom körül már egy csomó problémát kezdtem látni, és ezeket csak felnőtt fejjel tudtam pontosan értelmezni. A rendszerhibákat: az eredménykényszer visszásságait, a kontraszelekciót, az érdemtelen előjogokat. És a legfájóbbat, hogy a futball nem tudott segíteni a társadalmi mobilitás megerősítésén. Serdülőben szinte évente előfordult, hogy lejöttek az edzéseinkre környékbeli cigány gyerekek, de igazából senki nem törődött velük, az edzők sem biztatták őket. Pedig olyanok is voltak közöttük, akik a korosztályom legjobbjával, Lisztes Krisztiánnal is felvehették volna a versenyt. Utólag visszagondolva az a legszomorúbb, hogy mi is előítéletesek voltunk velük szemben, lenéztük őket. Ráadásul a felnőttek, az edzők, szülők közül ezt senki nem vette észre, nem tette szóvá, sőt, mintha lett volna az egész körül valami csendes, jóváhagyó hallgatás. Látszott, hogy igazából senkinek nem érdeke, hogy ők beépüljenek közénk. Nem tudom, hogy a magyar futballban hol tart most a roma tehetséggondozás, mert a fociban nagy lehetőségek adódhatnának számukra. Ahogy kívülről látom az akadémiai rendszert, ott ez alighanem sokadrangú kérdés. Pedig ennek elég komoly integrációs és szocializációs szerepe lehetne a magyar társadalomban.

Egy korosztályban és csapatban fociztál Lisztes Krisztiánnal?
Igen. Krisztián szerintem nemcsak futballistaként volt tehetséges. Amilyennek megismertem akkoriban, és amilyennek azóta a távolból látom, egy nagyon szerény, intelligens ember, aki a mentalitásával is kiemelkedett az egész közegből.

Noé_portré.jpg Fotó: Komjáthy Zsuzsanna

Megírtad az Inkognitóban és nyilatkoztad is több helyen, hogy úgy hagytad abba a focit, hogy minden cuccodat, a mezedet is otthagytad a Fradinál, nem mentél edzésre többé. Az is sokat elmond az akkori állapotokról, hogy azóta sem keresett senki a klubtól, pedig jól ment a foci. Miért hagytad abba, és miért így?
Éppen csapatkapitány voltam az ifi kettőben. Aztán egyszer csak nem volt erőm edzésre menni, nem mentem egy hétig, két hétig, aztán már soha többet nem mentem. Sok szempontból zűrös kamaszkorom volt. Erről nem is nagyon szoktam beszélni, bár az Inkognitóból kiolvasható. Apám folyamatos fizikai terror alatt tartotta a családot, egy idő után pedig már nem voltam abban az állapotban, hogy bármi mást csináljak azon kívül, hogy valahogy túléljem ezeket a helyzeteket, hogy megvédjem magamat és az anyámat az apámtól. Ez az egész legalább tíz évre zárójelbe tette az életemet, de sokszor még most is úgy érzem, hogy nem marad más belőlem, csak az az igyekezet, hogy az akkor felszedett indulatokat, sérüléseket és szorongásokat tompítsam. Ráadásul kisgyerekkorom óta hordoztam magamban ezt a transz valamit, ami végképp összeegyezhetetlennek tűnt a focival. Egyszerűen 17 éves koromban olyan dolgok váltak számomra húsba vágóvá, amikhez képest teljesen háttérbe szorult, hogy egyébként szeretek focizni.  

Abban az időszakban nyilván meccsekre is sokat jártál.
Igen, amikor a Fradiban fociztam, rengeteg bajnokin kint voltam az Üllői úton, de nemcsak a Fradi érdekelt, jártam Kispestre, az MTK-pályára, válogatott meccsekre. Akkoriban tök jó volt kimenni egy stadionba. Így hirtelen két nagyon emlékezetes meccs jut eszembe azokból az évekből, az egyik, amikor megvertük a skótokat olimpiai selejtezőn 1996-ban.

Amikor hó borította az egész pályát.
Azt hittem, meghalok, annyira fáztam. Az egész szektor azzal nyugtatta magát, hogy nincs gond, Dombi majd elesik, és kapunk egy tizenegyest. 

És tényleg.
Szerintem amikor elesett, akkor 16 ezer ember röhögött fel egyszerre. A másik meg az 1994-es Fradi-CSZKA Moszkva KEK-visszavágó. Az valami hihetetlen volt. Tizenegyesekkel nyertünk 7-6-ra. De ahogy most itt nosztalgiázok, eszembe jut a Honvéd–Sampdoria, ahol Cservenkai Donát lőtte a győztes gólt. Vagy amikor labdaszedő voltam a Népstadionban azon a magyar–spanyol barátságos meccsen, amelyiken Pintér Attila két gólt rúgott. Nagyon furcsa, hogy ha az ember a fociról kezd beszélni, akkor azonnal átkapcsol ebbe a rémes nosztalgia üzemmódba.

“Ez a hét év akár egy könyv témája is lehetne” – mondtad a pecsma.hu nevű portálnak 2013-ban a saját focista korszakodról. Nem tervezed megírni saját tapasztalataid alapján a magyar futball légkörét egy önálló, csak erről szóló kötetben?
Nem, mert nem látom, mit tudnék hozzátenni az általam jónak tartott focis könyvekhez. Amilyen pontosan Kukorelly Endre látja a játék lélektanát és filozófiáját – még ha egy csomó mindenben vitatkoznék is vele. Vagy amilyen nyelvi kimunkáltsággal és a futball iránti alázattal és szeretettel ír Gazdag József az Egy futballfüggő naplójából című tárcakötetében. Nem látom, hogy számomra a futball milyen regény témája lehetne, egyszerűen csak kötődöm hozzá, nézem, játszom. Esterházy Péter okossága, hogy van a szurkoló meg a focista. Én focista vagyok, nem szurkoló. Néha még most is megfogalmazódik bennem, hogy ha valamihez értek ezen a világon, az a labdarúgás. Ha valahol otthonosan érzem magam, az a futballpálya, amikor megkapom a labdát, és fel sem kell néznem, de tudom, hogy ki hol van, merre mozog, mi következik. Jó lenne elmondanom ugyanezt magamról egyszer íróként is. Hogy ott is, írás közben is olyan magabiztos vagyok, mint a futballpályán. De íróként a foci nem izgat.

Noé_Pécsbánya.jpg Fotó: Kummer János/24.hu

Néhány évvel ezelőtt Pécsbányán hátrányos helyzetű gyerekeknek tartottál fociedzéseket két esztendőn át. Mit jelentett nekik a futball? Ott inkább a foci iránti szereteted dominált vagy a szociológus éned?
Ezeket a dolgokat nem lehet elválasztani egymástól. Nagy akarat volt bennem, hogy Pécsbányán csináljunk valami jót. Számomra az volt a legfontosabb, hogy a gyerekek tanuljanak, de közben élvezzék is az egészet. Aztán láttam, hogy a srácoknak ez inkább arról szólt, hogy heti két órában levezethessék a feszkót. Egy idő után úgy éreztem magam, mint valami felügyelő, aztán nem ment tovább. Kudarcként éltem meg a dolgot, de az ott dolgozó civilek azt mondták, hogy ez volt a leghosszabb, folyamatosan futó projekt Pécsbányán. Ezzel együtt is rossz volt látni, milyen nihil veszi őket körül, hogy milyen hátrányos helyzetből indulnak. Pedig volt köztük egy-két nagyon penge srác, olyan aggyal, hogy egyetemen lenne a helyük, és ha „jó” családba születnek, ott is lennének, de amikor ilyen témák szóba kerültek, csak mosolyogtak az egészen. „Nézzél rám, Tibi, hogy nézek ki” – ezen poénkodtak. Tizenöt éves srácok, akik tisztán látták a realitást. Szobafestés, autószerelés, ez volt számukra az álomkarrier. Nagyon megszerettem őket.

Nem hiányzik, hogy visszamenj és újra dolgozni kezdj?
De, egyre jobban. Rengeteget kaptam ettől a munkától, azoktól a srácoktól. Heterogén társaság volt, akadt köztük 12 éves kisfiú és 35 éves börtönviselt férfi is. Emlékszem, hogy fél éve jártam hozzájuk edzéseket tartani, amikor szólt az egyik önkéntes lány, hogy a srácok kigugliztak a neten, és eléggé meglepődtek azon, amit találtak rólam. Pár nap múlva volt egy rendezvény a pécsbányai közösségi házban, amire kimentem, mert szerettem volna, ha elmondják, mit gondolnak erről az egészről, zavarja-e őket. Pár percig rohadt kellemetlen volt az egész, aztán az egyik srác annyit mondott, hogy igazából ők szeretnek járni, mert marha jók az edzések, és nekik ez a lényeg. Ez nagyon jól esett, mert láttam rajtuk, hogy őszinték velem. Hamar megtaláltuk a közös hangot, imponált nekik, hogy tudok futballozni. 

Persze, voltak balhék is, olyan nyomasztó sztorik, amelyek elmondására egyszerűen nincs nyelv. Mármint olyan, ami szalonképes, amit ne lehetne azonnal megbélyegezni. Beszélünk valahogy a nyilvánosságban a rasszizmusról, a kirekesztésről, a kilástalanságról, de olyan közelről, a pécsbányai focipályáról nézve egy idő után ezt leegyszerűsítésnek, szépítésnek éreztem, mert a valóságban sokkal bonyolultabb dinamikák és mintázatok működnek. A közeg perspektívájából, a gyerekek személyes tapasztalatai felől nézve sajnos teljesen logikus az is, ha valaki romaként már ötévesen kirekesztve érzi magát a többségi társadalomból, és az is, ha rasszista lesz. Miközben gond nélkül barátkoznak egymással, együtt is fociznak, mert valahol ugyanabban élnek, egymásra utalva, a társadalom perifériáján. Nagyon szerettem csinálni ezt a dolgot. A legjobb az volt, amikor az edzések után néha csak ültünk a füvön, és meséltek a családjukról, a problémáikról. Szép volt, de nagyon kemény.

Említetted, hogy rengeteget kaptál a pécsbányai munkától. Szoktál gondolkodni azon, mit adott neked a futball?
Elég sok mindent, csupa olyan dolgot, aminek jelenleg is hasznát veszem. Azt hiszem, a fociból ered, hogy mindig csapatban, közösségben gondolkodom, és van bennem küzdőszellem. Talán a foci miatt lehet az is, hogy sokan elég gyakorlatiasnak és racionálisnak tartanak, mert minden helyzetben előre próbálok nézni, a megoldást keresem. Persze, ebben is van egy furcsa kettősség, mert ahonnan származom, ahol felnőttem és szocializálódtam, a focipályákon, a lakótelepen és az alsó osztályú családok kapcsolatrendszerében én voltam az álmodozó, a béna, akinek kiesik a kezéből a kalapács, és aki olyan elvont zenekarokat hallgat, mint a Leukémia meg a Vágtázó Halottkémek. Körülvett egy sztereotípiák által irányított, indulatvezérelt világ, ahonnan szinte elmenekültem az egyetemre, majd íróként elfogadást és befogadást kaptam attól az értelmiségi közegtől, amelynek tagjaira kamaszkorom óta felnéztem. Ez amúgy nekem még most is hihetetlen. De közben semmi sem változott, én ugyanaz az ember vagyok. 

Letettem valamit az asztalra, ami a kulturális téren is értelmezhető, miközben személy szerint ugyanezekben a terekben sokszor idegenül érzem magam, pragmatistaként, a zsigereimből fakadó prolireakcióimmal. Abban nőttem fel, hogy a tanárok ingyenélők, értelmiségiekre semmi szükség, már az is az apámmal szembeni lázadás volt, hogy egyetemre akartam járni, mert szerinte a gimnázium után rögtön el kellett volna mennem dolgozni. Ebből is volt balhé. Azóta eltelt huszonöt év, és most már azt is látom, hogy ez a proli frusztráció bizonyos szempontból mégis indokolt volt körülöttem. Viszonylag gyakran találkozom olyan gesztusokkal és nézetekkel, amelyekből süt, hogy az értelmiségiek is félreértik, rosszabb esetben lenézik azokat az embereket, azt a világot, akik közül, ahonnan származom. S persze az ő frusztrációik is érthetők, az értelmiség megbecsültsége drasztikusan romlik, ami ugyancsak igazságtalan. Ez egy ördögi kör. Szóval sokszor úgy érzem, mintha mindkét világba bejárásom lenne, ami sokáig engem is megbénított, frusztrálttá tett, s csak most kezdem érezni magamban az erőt, hogy megpróbáljam kitalálni, hogyan lehetne valamit kezdeni ezekkel a különböző tapasztalatokkal. Talán a harmadik regényem – amit ezekben a hetekben adok le a kiadómnak – lehet az egyik ilyen lépés.

Noé_játék.jpg Fotó: Komjáthy Zsuzsanna

Ha már a közéleti témáknál tartunk, tiéd az egyik legemlékezetesebb megnyitóbeszéd a Budapest Pride történetében, 2016-ból, még abban is megjelent a foci. “Később megtudtam, hogy gáz volt örülni annak, ahogy Szalai és Kleinheisler az osztrák kapuig tikitakázta magát az osztrákok elleni focimeccsen” - írtad. Mi volt a gáz az örömöddel? 
A magyar foci annyira átpolitizált, hogy mindenről szól, csak a fociról nem. Nekem sem szimpatikusak a mesterségesen felhizlalt klubcsapatok, az pedig még kevésbé, hogy az akadémiákba pumpált milliárdok ellenére nem onnan kikerült fiatal játékosok, hanem idegenlégiósok játszanak a magyar NB I-ben. Azon viszont meglepődtem, hogy az Európa-bajnokságon elért siker milyen ellenszenvet váltott ki sokakból. A magyar válogatott akkor is magyar válogatott, amikor Gyurcsány Ferenc volt a miniszterelnök, és az osztrákok elleni góljainkat sem Orbán Viktor lőtte, hanem Szalai és Stieber. Lehet, hogy ezzel továbbra is kisebbségben maradok, de én elsősorban a futball miatt nézek futballmeccseket, és az Európa-bajnokságon a magyar csapat éppenséggel játszott három marha jó meccset, volt miért drukkolni. 

Oké, gyerekkoromban arról álmodtam, hogy egyszer magyar válogatott focista leszek, és majd egy világbajnokságon én is rúgok pár gólt. Ez elmaradt, Gera Zoltánéknak meg összejött egy Európa-bajnokságon, ő például ezt igazán megérdemelte. Ráadásul az Eb-n szerintem pont a nagy nemzeti futballromantika ellenében voltunk sikeresek, Dárdai Pál és Bernd Storck németesen precíz, őszinte, porhintést kerülő stílusban, maximális szakmai felkészültséggel mutatták meg, hogy magyar emberek, sőt, még a lesajnált magyar focisták is képesek eredményesen elsajátítani nyugati típusú rendszereket. Én a gólokon kívül ennek is örültem. 

De azt hiszem, ezen a sztorin kicsit már túl vagyunk. Az Eb óta eltelt három év, a fociba közben folyamatosan iszonyatos mennyiségű pénzt öltek, ami egyre irritálóbb. Nem látszik, hogy mikor lesz megint olyan bátor csapatunk, mint amilyet Franciaországban láttunk, különösen az utánpótlás-válogatottak eredményei kilátástalanok, bár szerintem ez a versenysportmánia is tévedés. Annak örülök, hogy emlékezetesnek tartod a beszédemet. Azért is csempésztem bele kissé provokatív módon a futballt, a romakérdést vagy a felvidéki magyarokat érintő atrocitásokat, hogy minél többen megszólítva érezzék magukat. Az mindig jó, ha kinézünk a saját buborékunkból, és észrevesszük, hogy a tőlünk különböző csoportok tagjait is érik igazságtalanságok és kirekesztések. Arról nem beszélve, hogy minél tovább nézzük a másikat, annál inkább megismerjük egymást, és ez akár még mindannyiunk hasznára is válhat. Tudom, hogy ez idealista, naiv gondolat, de amióta Pécsre költöztem, jobban hiszek abban, hogy egy nagyobb közösség is képes eszerint működni.

Noé_olasz_mez.jpg A gólkirályi címért járó pezsgővel

“Andrea Pirlo eligazolt New Yorkba, számomra ezzel közeledik a vége. Tizenöt éve ő a kedvenc focistám.” – mondtad az Origónak négy éve arról, hogy mennyire érdekel még a nemzetközi foci. Két éve visszavonult ő is. Mit szerettél benne olyan nagyon, és van már azóta új kedvenced?
Nekem mindig tetszik, ha valakiben látom a természetes könnyedséget, az eleganciát, a méltóságot. Én Baresin nőttem föl. Pirlo játéka is ilyen volt. Egyszerre játékos, rafinált, intelligens, alázatos. Olyan volt a testbeszéde, a jelenléte, úgy ért a labdához, úgy diktálta a ritmust, mintha a futball számára művészet lenne. Megragadott valami lényegi dolgot, a szépséget. Mint egy Bodor Ádám-mondat. Nem hiszem, hogy lesz még egy Andrea Pirlo, de Sandro Tonali már most szenzációs futballista. Ugyanabban a mélységi irányító szerepkörben futballozik, hihetetlen érettséggel, pedig még csak 19 éves. A rúgótechnikája remek, gyorsabb és jobban védekezik, mint Pirlo. De nagyon tetszik Stefano Sensi és Nicolo Barella játéka is, ők is középpályások, kicsit Xavira és Iniestára emlékeztetnek.

Szeptemberben megjelent egy cikked az olasz futballról az Indexen. Hogy tetszik a mai, Roberto Mancini által irányított válogatott, illetve a Serie A?
Változnak a hangsúlyok. Régen olyan olasz középpályások voltak, mint Gattuso, a Filippini testvérek, Cristiano Zanetti. Nagyon jó fizikai állapotban lévő, taktikailag és mentálisan is kiváló játékosok – de statikusok, egydimenziósak. Ehhez képest az újhullámos középpályások tele vannak élettel, sokoldalúak, mint az előbb említett Sensi és Barella. Aztán ott van Zaniolo vagy Tonali, mindkettejükben van spiritusz. A védelemben és a csatársorban viszont nincsenek akkora egyéniségek, mint akár csak tíz évvel ezelőtt, ezért egyelőre kicsit szkeptikus vagyok. Nem biztos, hogy a jelenlegi keret elég mondjuk a hollandok vagy a franciák ellen, de az irány nekem tetszik. Főleg azért, mert ez az olasz válogatott végre nem mindig 1-0-ra akar nyerni, hanem végighajtja a kilencven percet. 

A Serie A-ban is hasonló a helyzet, még a kiscsapatok (mint a SPAL vagy a Sassuolo) is leginkább futballozni akarnak, bevállalják a támadójátékot. Amúgy a cikket is azért írtam, mert egy kicsit bosszant, hogy az olasz fociról újságokban, tévékben máskülönben tájékozott emberek is ugyanazt a mantrát hajtogatják húsz éve: catenaccio, agyontaktikázott meccsek, a csapatok átlagéletkora 33 év. Ehhez képest elég nagyok a változások, a válogatott például rekordot döntött azzal, hogy sorozatban 11 meccset megnyert, hétfőn pedig éppen szegény örményeket verte meg 9-1-re. Gondolj bele, 9-1 az olaszoktól. Aki valóban évtizedek óta követi az olasz futballt, az tudja, hogy ez az eredmény teljesen valószerűtlen lett volna még tíz évvel ezelőtt is, pedig akkor papíron jobb játékosok voltak az olasz keretben.

Tavaly befejezte működését az általad főszerkesztett focitipp.hu. Annak idején miért indítottátok el, és mi volt a megszűnés oka?
2004-ben indultunk, amikor még nem létezett itthon blogkultúra. Meg akartunk honosítani egy másik futballnyelvet a Nemzeti Sporthoz képest, illetve profi tabellákat akartunk vezetni, mert magyar oldalakon ilyen nem volt. Emlékszem, hogy 2005 nyarán egy hónapom ment el azzal, hogy a tesóm akkori barátnőjének a lakótelepi lakásában (mert ott volt net) próbáltam levadászni az alapvető infókat az albán meg macedón bajnokság csapatairól. Aztán felültem a biciklire, és hazatekertem Rákoskeresztúrról Pestlőrincre. Izgalmas volt az indulás, aztán elkezdtünk híreket közölni, ettől anyagilag is jól ment az oldalnak, de egy idő után belefáradtunk a hírversenybe, a sehová nem vezető online pörgésbe. Egy idő után áthelyeztük a hangsúlyt arra, hogy olyan népszerű és ismert emberek írjanak hozzánk, akik értenek is a futballhoz, Kukorelly Endre, Máté Gábor, Szombathy Pál például. De valójában végig rossz ütemben haladtunk. 

Akkor szálltunk be a hírversenybe, amikor robbant a blogvilág, aztán visszablogosítottuk az oldalt, de hamar kiderült, hogy ezen a téren már vannak nálunk jobbak, a közösségi médiát pedig bénán kezeltük. Szerintem számtalan klassz cikk született a Focitippen, jegyzetek és kommentárok, a másik alapító, Gazdag Jóska focis útibeszámolói. Kádár Levente, a programozónk a semmiből hozta össze a legmenőbb tabellarendszert, amiben még kereszttábla is volt, Horváth Béla vagy tíz évig írta nekünk a híreket és cikkeket, a tesóm pedig, aki amúgy történelemtanár, évekig ingyen éjszakázott vasárnap is, hogy az olvasók használhassák a tabellákat. Szerelemből csináltuk, aztán vége lett.

Noé_foci.jpg Fotó: Gondos Mária Magdolna

Azóta idén februártól van helyette Focitrip a Facebookon. Miben más ez az oldal, mit szeretnétek vele elérni?
Semmit. Lényegében csak én posztolok, meg néha a tesóm. Nem akarom a személyes Facebook-falamat focis posztokkal terhelni, ezért inkább elindítottam ezt az oldalt. Egy időben leszedtem vagy 150 futballhoz kapcsolódó hangulatképet a Flickr-ről. Gyerekek fociznak az esőerdőben, iráni nők a tengerparton, vagy csak egy kivilágított pálya Tokió közepén, ilyenek. Ezeket is szeretném lassan posztolni, csak mindig elfelejtem. Szóval ez egy amatőr oldal, nagyon jól esik néha tét nélkül kiírni valamit, kapok rá pár lájkot. Még így is többet, mint a Focitippen bármire, pedig azt tízszer ennyi ember követte.

Pécsett élsz tizedik éve, ahol van jó férfi kosárlabda- és vízilabdacsapat, a női kosárlabda pedig nagy hagyományokkal rendelkezik. Mennyire figyeled a város sportéletét?
Lehet, hogy most sokakat megbántok, de én nem sport-, hanem futballrajongó vagyok. Focin kívül egyedül a hokivébéket szoktam megnézni, ha úgy jön ki a lépés, a magyar és a finn csapatnak szurkolok. Egyszer voltam férfi kosárlabdameccsen, még az egyetemi időkben. Arra emlékszem csak, hogy a Pécs a Fenerbahcéval játszott, és 21-0-val indult, majd kikapott. A sportot űzni szeretem, nem nézni, inkább futok, biciklizem és eljárok focizni.

Többek között Parti Nagy Lajos tavalyi, a Jelenkor 60. születésnapját köszöntő, Annotált félszép című írásából tudjuk, hogy a folyóirat korábbi szerkesztőségében volt egy pingpong-terem is. A mostani szerkesztőségben, ahol tördelőszerkesztőként és a weboldal felelős szerkesztőjeként dolgozol, mennyire téma a sport és azon belül is a labdarúgás?
Amikor tíz évvel ezelőtt Pécsre költöztem, felhívtam a Jelenkor főszerkesztőjét, Ágoston Zoltánt, hogy kikkel szokott futballozni a városban, mert én is mennék. Igazából Zolit is a foci révén ismertem meg még az egyetemi évek alatt, párszor eljött játszani az irodalomtörténész Takáts Jóskával és a szobrász Nyáry Zsolttal a Vardar Szkopje nevű egyetemi focicsapatunkba, amit ugyancsak Gazdag Jóskával csináltunk. Régebben sokszor néztünk együtt meccset, például a 2016-os Eb-n a magyar–portugált. A Jelenkor szerkesztője, Görföl Balázs is az olasz foci rajongója, vele is gyakran összejöttünk, de az olasz–svéd vb-pótselejtező nagy sokk volt. Az az igazság, hogy ha Balázzsal leültünk megnézni egy meccset, akkor az vagy lehangolóan szar volt, vagy kikaptak az olaszok.  

A Tetris Challenge jegyében egy olyan fotót posztoltál magadról szintén a Facebookon, ahol egy régebbi, még Opel-feliratú PSG-mezben vagy látható. Gyűjtöd is a mezeket, vagy csak megveszed, amelyik tetszik?
Eddig csak azokat vettem meg, amelyek jók voltak rám. Nemrég viszont otthagytam egy eredeti tanzániai válogatott mezt, mert szűk volt, és ezt azóta nagyon megbántam. Akkor döntöttem el, hogy gyűjteni kezdek. Most nagyjából 30-40 darabnál tartok, néhány olyan kuriózummal, mint a marokkói vagy a ciprusi válogatott meze.  

Tavaly volt szerencsém látni téged focizni az I. Futball EP-n, az Esterházy Péter emlékére szervezett tornán. Elég jól ment neked, a Magyar Íróválogatott csapatával az élen végeztetek. Idén harmadikok lettetek a II. Futball EP-n, viszont te lettél a gólkirály, „amire utoljára 1986-ban volt példa egy ferencvárosi Tűzoltó-kupán” – írtad a Facebookon. Milyen focistának számítasz az írók között, és milyen írónak a focisták mezőnyében?
Ó, nem hiszem, hogy nekem kellene jellemeznem magamat, az ilyen kérdésekre nehéz válaszolni. Ez jó nagy közhely, de mindenki olyan a pályán, amilyen azon kívül is. Az egyik focin egyszer az egyik barátom lecseszett azzal, hogy "mindig te akarod adni a gólpasszt". Ez szerintem elég jó.


Tesis a világ – 1. rész: NÉMETH RÓBERT: “AZ VOLT A BECENEVEM, HOGY ROBSON”  

Tesis a világ – 2. rész: SZEGŐ JÁNOS: “ÉN VAGYOK FORREST GUMP ÉS ROCKY IS”  

Tesis a világ – 3. rész: ESTERHÁZY MARCELL: “ELÉG JÓL TUDOK SÍRVA FUTNI 5-6 KILOMÉTERT”  

Tesis a világ – 4. rész: LÁZÁR DOMOKOS: “AMI A RADIOHEAD A ZENÉBEN, AZ ZIDANE A SPORTBAN”  

Tesis a világ – 5. rész: VALUSKA LÁSZLÓ: “VAN, AKI MAGDI ANYUSSAL ÉLI AZ ÉLETÉT, ÉN LEBRON JAMESSZEL”  

Tesis a világ – 6. rész: LÉVAI BALÁZS: “LEPLEZETLEN VARGA DUMI-HÍVŐ VAGYOK”  

Tesis a világ – 7. rész: CSEPELYI ADRIENN: “HA ÉN NEM SZÓLOK, HOGY EZ NEM OKÉ, MÁS SEM FOG”  

Tesis a világ – 8. rész: PETŐ PÉTER: “A FELCSÚTNAK SEMMIJE SINCS, CSAK ORBÁN VIKTORA”  

Tesis a világ – 9. rész: JÓKUTI ANDRÁS: “NEM BÁNTAM VOLNA, HA VÉLETLENÜL VILÁGSZTÁR LESZEK”  

Tesis a világ - 10. rész: PRIEGER ZSOLT: “KERESD AZ ÚJAT ÉS KÍSÉRLETEZZ!”  

Tesis a világ - 11. rész: MAROS ANDRÁS: "NEM ÚGY LETTEM VASASOS, MINT AC/DC-RAJONGÓ"  

Tesis a világ - 12. rész: GAZDAG JÓZSEF: „MAGÁNYOS FUTBALLSZURKOLÓNAK LENNI IS ÉLETFORMA”  

Tesis a világ - 13. rész: NÉMETH GÁBOR: "ALBERT FLÓRIÁN CSERÉT KÉR - ÉS ÉN ÁLLOK BE A HELYÉRE. SZMÁJLI.  

Tesis a világ - 14. rész: MÉSZÁROS ÁBEL: MAGYARORSZÁGON TELJESEN MÁSKÉPPEN MŰKÖDIK A FUTBALLHOZ VALÓ VISZONY  

Tesis a világ - 15. rész - DARVASI FERENC: MÁNDY IVÁN FOCISTA ÉS KARMESTER SZERETETT VOLNA LENNI  

Tesis a világ - 16. rész: REISZ GÁBOR: A LABDA VOLT AZ EGYIK ELSŐ SZAVAM

Tesis a világ - 17. rész: LOVAS ROZI: "A MŰVÉSZVILÁGBÓL SOKAN LE AKARTAK GYŐZNI TENISZBEN, DE MÉG SENKINEK SE SIKERÜLT"

Tesis a világ - 18. rész: MÁN-VÁRHEGYI RÉKA: "A MECCS HANGJA ÚGY HAT RÁM, MINT VALAMI RÉGI KEDVENC SÜTEMÉNY ILLATA 


Hozzászólások