Tesis a világ - Darvasi Ferenc: Mándy Iván focista és karmester szeretett volna lenni
Darvasi Ferenc: Mándy Iván focista és karmester szeretett volna lenni
Fotó: Viló Zsófia

Darvasi Ferenc: Mándy Iván focista és karmester szeretett volna lenni

Takács MártonTakács Márton
2018/12/23 09:44
Cikkünk megjelenésének napján lenne 100 éves Mándy Iván, a 20. század második felének egyik legnagyobb magyar írója. Darvasi Ferenc szerkesztővel, a legkitűnőbb Mándy-szakértővel beszélgettünk Mándy és a labdarúgás kapcsolatáról, a legjobb magyar futballkönyvnek tartott A pálya szélén fontosságáról, az általa szerkesztett három, Mándy életművével foglalkozó könyvéről, az irodalom és a futball viszonyáról, saját, az MTK-hoz és a Napolihoz fűződő kötődéséről. Tesis a világ-interjúsorozatunk 15. része következik.

Több alkalommal is nyilatkoztad Mándy Iván kapcsán, hogy „A pálya szélént olvastam tőle először, és hát az egészen frenetikus érzés volt, amolyan első látásra szerelem.” Korábbi interjúalanyunkhoz, Gazdag Józsefhez hasonlóan a magyar irodalom legnagyobb futballkönyvének tartod. Miért volt rád ilyen hatással ez a mű? 
Elég későn találkoztam vele. Nagyjából 30 éves lehettem, jóval az egyetem után. Közös élménye minden magyar szakos egyetemistának, hogy nem kellett Mándyt olvasni. A pálya szélén kapcsán mindig beszélünk a fociról, de ebben a könyvben nem csak az a lényeg. Amikor először olvas valamit az ember egy nagy írótól, az mellbevágó élmény tud lenni. Csempe-Pempe figurája is tetszett, a romokban lévő házastársi viszony egyszerre érzelmes és távolságtartó ábrázolását, meg a hasonlatokat is szeretem. Például amikor Csempe-Pempe felesége, anyósa és Sebők mennek ki a focimeccsre, akkor a Sebőköt követő anyósról van egy olyan hasonlat, hogy „az anya úgy gurult mögötte, mint egy dühös zsömle”. Elképesztő. És van vagy tíz ilyen. 

Az én egyik kedvencem az „észre sem lehetett venni, hogy eddig nem voltak a pályán” mondat. 
Igen, ez akkor hangzik el, amikor félidőben jönnek vissza a játékosok. Vagy vegyük azt, ahogy Mándy a tribünökről mint önálló entitásokról beszél. Csempe-Pempe csak velük tárgyal érdemben: „A Titánia-pálya tribünjeinek mondta. Mint ahogy mindig mindent ezeknek a korhadt tribünöknek mondott.” És a különböző pályák tribünjei nem szimplán élnek nála, de kapcsolatban is állnak egymással, és emlékezettel rendelkeznek: „Ha egy kis pályán, a salakdombok között feltűnik valaki, a korhadt, roskadozó tribün már nem felejti el. Továbbszáll a név pályáról pályára, tribünről tribünre.”
Engem a könyv tematikusan is elvarázsolt, ráadásul abban az időben elég szenvedélyes meccsre, és mindenféle külvárosi, üres pályákra is járó ember voltam. Megfordultam Rákosszentmihályon, a BVSC-pályán a rendező-pályaudvar tőszomszédságában, a népligeti Építők-pályán, elsősorban pedig az MTK Salgótarjáni úti edzőpályáin. Igazából összetalálkozott A pálya szélén az ízlésemmel, illetve nyilván még jobban elmélyítette ezt a hajlamomat. 

Mándy_Klauzál_tér_1969_Fortepan_Hunyady_József.jpg Mándy Iván a Klauzál téren 1969-benFotó: Fortepan/Hunyady József

Mitől tudta Mándy Iván olyan jól befésülni az irodalomba a futballt? 
Kívülről-belülről ismerte ezt a világot. Miközben azt lehet tudni róla, hogy a sport úgy általában nem nagyon érdekelte, gyakorlatilag csak a futball. Egy interjújában mondta, hogy „a száz métert órák vagy percek alatt futják, arra csak később jöttem rá”. De a futball – ez érezhető a regényből is – magával ragadta.

Határjárás címmel 2010-ben megjelent tanulmányköteted első fejezete a Focika címet viseli, és persze a Mándyról szóló szövegeddel indul. Miben írt ő máshogy a labdarúgásról, úgy, hogy talán hozzá mérünk minden utána jövő szépírónkat ebben a témában? 
Mándy volt az, aki elsőként irodalmi rangra tudta emelni egy teljes könyv erejéig a labdarúgást. Egy olyan korban, a '60-as években, amikor ez nem volt igazán komolyan vehető téma. A mából nézve ez már nem tűnik fel, de akkoriban bátorság volt erre felépíteni egy teljes kötetet. Nagyon fontosnak tartom, hogy nem feltétlenül a személyes mániáit írta meg – vannak szerzők, akik ezen buknak el, és az ömlengésen túl nem képesek világot teremteni a futball mögé. Ráadásul ilyen komplexitással talán csak ő írt erről a témáról. Egyébként az is kérdéses, hogy ha nincs A pálya szélén, mikor született volna meg az első magyar szépirodalmi focis könyv. Persze az ilyen „mi lett volna, ha”-felvetéseknek nincs sok értelmük, csak arra szerettem volna vele felhívni a figyelmet, hogy nem volt magától értetődő akkoriban a fociról írni, és Mándy regénye az a csapás, amin a többi szerző is elindulhatott. 

Már ennek az írásodnak az első oldalán leszögezed, hogy „a foci meg a futball az két különböző dolog, ezt azért érdemes az eszünkbe vésni”. Mi a meghatározásod erre? 
A futball az, amit a nagycsapatok játszanak, a foci pedig, ami kis hazánkban van. De én ezt nem lenézéssel írtam, hiszen akkoriban még rendszeresen jártam ki szurkolóként az MTK meccseire, pusztán igyekeztem egy józan pillanatomban realista lenni.

Nem csak itt, hanem az Elválik c. novelláskötetedben is érezhető Mándy hatása, és sportvonatkozásokkal is találkozhatunk a kisprózáidban. Korábban nem gondoltál rá, hogy esetleg sportújságírással is foglalkozz? 
Valahogy nem vitt errefelé az utam, de azért néha eszembe jutott mint lehetőség. Egyetlenegyszer volt egy próbálkozásom, mégpedig a FourFourTwo-nál, küldtem nekik írásokat, de nem reagáltak rá semmit. Focis könyvekről gyakran írtam, többek közt Darvasi Lászlóról, Esterházy Péterről és Sajó Lászlóról. 

Mándy_Fortepan_1977_Szalay_Zoltán.jpg Mándy Iván 1977-benFotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Mely focis könyveket szereted még? 
Nick Hornby Fociláza zseniális könyv. Vagy szerettem a Színes Sportkönyvtár sorozatból a Hidegkuti Nándorról szóló Óbudától Firenzéig c. könyvet, valamint az Orth és társai… (Orth György – Schlosser Imre – Zsák Károly) c. kiadványt. Vannak korlátaik is ezeknek a munkáknak, de azért szépen meg lehet ismerni belőlük a tárgyalt személyeket. A mai focistákról viszont kevés olyan munka jelenik meg, amit úgy teszel le, hogy na, ebből tényleg megismertem az illetőt. A kortárs szépirodalmi művek közül Sajó László Öt és felesét szeretem a legjobban. Nagyon pici dolgokat vesz észre, vonzódik a perifériához, a kiscsapatok világát kiválóan ismeri.

Mándy a második világháború környékén rövid ideig sportújságíróként is dolgozott, a Reggeli Magyarország számára szállított tudósításokat futballmeccsekről. „(Kiküldtek) futballmeccsekre, mert csak a futballhoz értettem, engem tulajdonképpen más nem is érdekelt, megvallom őszintén, tulajdonképpen az sem” - mondta egy interjúban a Jelenkor egy 1986-os számában. Milyen részleteket tudsz erről a tevékenységéről? 
Amikor Mándy élete vége felé beszélt arról, hogy mi volt az, amit nem tudott megírni, akkor két dolgot említett. Az egyik a Kálnoky László költő barátjáról szóló könyv, amit nem mert megcsinálni. Ez érthető a Fabulya feleségei után, amelyben az író, költő Végh Györgyöt írta meg, aki halálosan megsértődött rá. A másik pedig a sporttudósítói múltja, amit sehogyan sem tudott megfogni. Azt mondta, azért nem sikerült neki, mert mindig csak anekdoták jutnak eszébe erről az időszakról, és ő kerüli, utálja azokat. A kérdésedben idézett interjúban is anekdotázik, mondjuk, Földesi Jánosról, aki az apjának volt barátja, neki pedig a szerkesztője a Reggeli Magyarországnál. Volt, hogy kiküldte Mándyt egy focimeccsre, és ő ki is ment becsületesen, de elaludt a mérkőzésen mint jó délutáni alvó. Arra ébredt, hogy valaki ordít és integet felé, Földesi János volt az, mert elmaradt a tudósítás. 
Vagy egyszer, amikor már Mándy volt a szerkesztő, kiküldte Komjáthy Győzőt valamelyik pályára. Komjáthy jelentette telefonon, hogy 3-1 lett a meccs, de azt nem mondta, hogy kinek a javára. Mándy pedig nem emlékezett, hogy milyen mérkőzésre küldte ki. Már lapzárta körül ért be a szerkesztőségbe Komjáthy, akitől Mándy megkérdezte, hogy „hol voltál?” Mire Komjáthy: „ebédelni voltam, csak az volt a baj, hogy a nővérem kiette a zúzát a levesből”. „De hogy milyen mezben voltak a csapatok?” - kérdezte Mándy. Mire Komjáthy: „lila trikójuk volt, nem, nem, más, mégse lila, inkább olyan piros, lila-fehér csíkok voltak” rajtuk. 
Mándy akkor írt sportújságba, amikor Budapesten már elég kemény volt a helyzet. Feszültséget keltett benne, hogy miért írjon arról egy játékos kapcsán, hogy hol hagyta a góllövőcipőjét, vagy miért nincs kedve játszani, miközben iszonyatos állapotok uralkodnak a fővárosban.

A tavaly elhunyt nagyszerű irodalomtörténész, egykori egyetemi tanárod, Tarján Tamás elmondása szerint Balassa Péternek említette egyszer Mándy, hogy „a levegő királya voltam, úgy tudtam fejelni”. Valamit a térről c. novellájában pedig az a mondat szerepel, hogy „a levegőben úr vagyok”. Arról lehet tudni, hogy Mándy focizott e-valaha? 
Annyit tudunk, hogy tereken focizott, klubnál nem. A Tisza Kálmán téren focizott gyerekkorában, költözések folytán kerültek a környékre, a Kenyérmező utcába, a Hotel Adriába az apjával. Akkor egyrészt moziba járt sokat, másrészt a térre és ott focizott, nagy vágya volt, hogy a Tisza Kálmán tér B-csapatába bekerüljön, de ez nem sikerült neki. Két nagy vágya volt, focista és karmester is szeretett volna lenni. A focit meg is próbálta, a karmesterséget nem. Elég hamar már csak nézőként lehetett köze a focihoz, ebben a minőségében viszont elég intenzíven. Nem volt elég tehetsége hozzá, hogy focista legyen. 
Tehát belülről és nézőként, valamint újságíróként is ismerte a foci világát. Nagyon jó személyiségismerettel rendelkezett, ez látszik abból, ahogy leírja egy-egy játékos kinézetét, mozgását. Ahogy a Dohánygyári Lendület balszélsője tör kapura, abban Mándy gyönyörűen fogja meg a Hálókocsi védekező játékosainak tanácstalanságát: Lerázta a fedezetet. Az úgy jött rá, kétségbeesetten, hadonászva, mint aki nem is akarja leszerelni. Ahogy leperdült róla, leült a földre, és úgy nézett utána. A hátvéd előtte táncolt. Kezét ökölbe szorította, úgy hátrált előtte, apró, táncoló lépésekkel. Ezeket, legalábbis egy részüket talán mi is észrevesszük egy-egy támadás során, csak nem tudnánk így megírni. 

Mándy_kötetek_Mándy_100.jpg A két, Darvasi Ferenc szerkesztésében idén megjelent Mándy-kötet

2015-ben jelent meg köztünk vagy – beszélgetések Mándy Ivánról címmel egy nagyszerű interjúköteted róla, idén pedig szinte egyszerre jelent meg Ciklon címmel az általad válogatott Mándy-novelláskötet, és a Szeretve tisztelt főcsatár c. válogatott levelezéskötet. Minek a hatására mélyedtél el annyira Mándy Iván életművében, hogy 40 éves korodra te lettél az ő irodalmi munkásságának legfőbb itthoni szakértője? 
Kevés magyar életmű volt rám akkora hatással, mint Mándyé. Tizenöt-tizenhat évesen Pilinszkyé, később pedig Krasznahorkaié, a főiskolán és az egyetemen is belőle írtam a szakdolgozatomat. Leginkább az életmű elejét szeretem, például a Sátántangót, Az ellenállás melankóliáját, a Háború és háborút, na és természetesen a Herman, a vadőrt, amit a kortárs irodalom egyik legjobb novellájának tartok. Azokban az években, amikor Mándyt megszerettem, más ennyire meghatározó olvasmányélményem nem volt. Láttam azt is, hogy az életműve körül nincs sok mozgás. Élete utolsó másfél évtizedében ünnepelt szerző volt, halála évében is megjelent még egy válogatott novelláskötet, utána a Holmi emlékszáma, valamint a Nap Kiadó In memoriam kötete. A következő majdnem 20 évben aztán alig született róla összegző munka. Tulajdonképpen az egyetlen kivétel Hózsa Éva Mándy-monográfiája. Konferenciákon se nagyon fordult elő a neve, feltűnő űr volt körülötte. Ez is afelé irányított, hogy érdemes volna foglalkozni vele. 

A New York Művész Páholy novemberi Mándy-estjén úgy fogalmaztál, hogy „nem találkoztam Mándyval és a tévében sem láttam, mert szinte csak focit néztem.” A te labdarúgás iránti lelkesedésed mikor kezdődött és minek/kinek a hatására? 
Apám mindig is sportkedvelő ember volt. Ültünk, néztük az olimpiát, ezt az jelentette, hogy a súlylökést, a vívást, a birkózást, mindent, amit ma már nem feltétlenül néznék meg, figyelemmel követtünk. Az azonban nem kérdőjeleződött meg számomra, hogy a futball a legfontosabb. Apám sakkozott is, komoly szinten, fiatal korában pedig atletizált, tehát mondhatom, hogy sportos családból jöttem. Korán elkezdtem focimeccsekre járni otthon, Gyomán, ahol megyei elsősosztályú csapat volt. Békéscsabára NB I-es meccsekre is jártunk, láttam a Détári Lajossal felálló Honvédot, vagy a Kiprich–Plotár–Vincze-féle Tatabányát. A család fradista, nagyapám és apám is. Néztük a Ferencváros BL-szereplését '95/96-ban, az nagyon tetszett. Ordított az egész lakótelep, amikor Vincze Ottó bevágta a góljait a Grasshoppers otthonában. 
Az igazi szerelem az MTK volt, de azt már akkor találtam meg, amikor Pestre költöztem. Fiatalokat és saját nevelésű játékosokat szerepeltettek, és akkor még elhittem, hogy lesz belőlük valaki. Aztán persze beleszürkültek a közegbe kábé egy szezon alatt. Talán megöregedtem, talán realistábbá váltam, de kiábrándultam a magyar foci egészéből, évek óta nem járok már ki a Hungária körútra sem.  

Ugyanott említetted, hogy „azt hittem, kívülről-belülről ismerem a futballt, de Mándyt, A pálya szélént olvasva kiderült, hogy ez nem így van”. Milyen pluszt adott az addigi tudásodhoz, felfogásodhoz? 
Említettem már a balszélső kapura törését, ebben az is nagyon tetszik, ahogy a támadó fél perspektíváját láttatja: „Ez volt a labda, több ilyen labdát nem kap. A jobb oldalról vágta át az összekötő, szinte nem is tehetett róla. Senki se számított rá – ő legkevésbé. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a labdával.” Ebben azt is zseniálisnak tartom, ahogy arról ír, hogy egy más nézőpontból magától értetődőnek tűnő, tért ölelő passz milyen megmagyarázhatatlan csoda (hogy a cselekedeteink olykor meghaladják a képességeinket), és azt az apró megfigyelést is, hogy mielőtt a Dé Lendület játékosa kapura húz, egy pillanatra megtorpan. Vagy azt a tagmondatot, hogy „Ez volt a labda.” Valamiféle szemem van a focihoz, már csak azért is, mert gyerekkorom óta rengeteget nézem, és sok-sok éven át napi szinten űztem, talán nem is vagyok hülye hozzá. De ilyen mélyen nem látom a játékot. 
Vagy ahogy leírja egy játékos mozgását, azzal szinte teljes személyiséget is teremt, nem kell ehhez beszéltetnie a szereplőjét. Ahogy ismeri a lelátók népét, az öltözőt, a játékosfelhajtókat. Ilyen összetetten, pláne irodalmi műben nem láttam, hogy valaki ennyit tudna a futballról. És ezt a miliőt irodalmi eszközökkel érvényesen meg is tudja teremteni. Hiszen mit sem érne, hogy ennyire ismeri a futballt, ha ebből nem sikerült volna érvényes módon fikciót teremtenie. 

Darvasi_Feri_New_York_FB_Zombor Edina_2.jpg Kelecsényi László és Darvasi Ferenc a New York Művész Páholy novemberi Mándy-estjénFotó: Zombor Edina/New York Művész Páholy Facebook

Amikor október elején a Petőfi Irodalmi Múzeum Mándyról szóló kiállításának megnyitóján Szegő János, az interjúsorozat egy korábbi szereplője bemutatott minket egymásnak, úgy öt perc elteltével már a fociról beszélgettünk, és már ott kiderült, hogy volt egy AC Milan-korszakod, majd jött a Napoli. 
Én is, mint a magyar foci szörnyűséges állapota miatt szinte mindenki, választottam egy külföldi klubot, de ebben a tekintetben nem bizonyultam hűségesnek. Volt a Milan-korszakom, mert alapvetően játékosok felől kötődtem csapatokhoz. Engem nem feltétlen a Milan érdekelt, hanem az, hogy egy játékos hol játszik. Nestát nagyon szerettem, Pirlót, Gattusót és Inzaghit is. Azért nem akármilyen kvalitásokról beszélünk, mert én például Nestánál elegánsabban játszó középső védőt soha nem láttam, még Messitől is el tudta venni a labdát. Mikor Inzaghi a pályafutása utolsó meccsének utolsó percében gólt lőtt, amúgy egy abszolút rá jellemző gólt, a leshatárról startolva, tökéletes labdakezeléssel, a kapust kicsalogatva, és állva tapsolt a stadion, talán még az ellenfél is, azt megkönnyeztem otthon. Egyébként Pippót apámtól örököltem, ő sokkal hamarabb felfigyelt a képességeire, mint én. 

Ezek szerint elfogytak a kedvenc játékosaid és felfigyeltél valakire, aki a Napoliban játszott? 
Elfogytak, ráadásul a Milan nézhetetlenné vált. Hébe-hóba azért belepillantottam olasz meccsekbe, különösebb meggyőződés nélkül. Talán egy Napoli-Juventus mérkőzésen figyeltem fel először Lorenzo Insignére, aki ekkor rúgott is egy jókora gólt Buffonnak. Hogy mondjak egy blőd dolgot: szimpatikusnak találtam, hogy milyen alacsony. Olyan a pályán, mint egy gyerek a felnőttek között. És a játékában, abban a sok veszélyes, de többnyire gólt nem hozó távoli lövésben, az ütközésektől való félelmében és az olykor egészen zseniális, máskor meg suta, de mindenképpen ösztönös labdaérintéseiben is van valami gyermeki. Insigne felől jutottam a Napolihoz. Ráadásul ő Nápoly mellett született, ez is jó dolog, a mai klubok kirakatcsapatok, alig van helyi identitásuk. Egyébként pedig ez a csapat is csak olyan, mint egy család: vannak, akiket szeretsz benne, például Insignét, aki két gólt lőtt közvetlenül a fiunk születése előtt, és vannak, akiket kevésbé, például a folyton ingerült és a kiállítás határán játszó, jól támadó, de gyalázatosan védekező Mario Ruit, akin elmennek a legnagyobb meccsek. Insigne mellett még Ghoulam és Allan játéka áll hozzám igazán közel a csapatból. 

Lesz ünneplés, mert este Atalanta-Napoli” - írtad nekem e-mailen a névnapi köszöntésre válaszul. Tényleg már csak a nápolyiak meccseit figyeled? 
Gyakorlatilag igen. Hébe-hóba belenézek másba is, de úgy négy éve igazából csak a Napoli-mérkőzések érdekelnek. Ha olyan passzban vagyok, a szurkolói dalokat is meghallgatom a neten, nagyjából ismerem már az összeset, ezek egy része is a szívembe lopta magát.

Vissza Mándyhoz. „Mándy 1941-ig szinte végig költözködött, nem véletlen, hogy egy olyan klubnak szurkolt, amelynek nem volt saját otthona” - mondtad egyszer. Ez a Budai 33 volt, a legszegényebb magyar futballcsapat. Arról lehet tudni részleteket, hogy pestiként miért pont ez a budai egyesület ragadta meg a figyelmét? 
Benne lehetett ez az ágról szakadtság, hogy nem volt saját pályája az egyesületnek és mindig albérletezniük kellett – mint ahogy egy időben, hosszú éveken át Mándyék is folyton költöztek. Nyilván Zsák Károly, a sokszoros válogatott kapus miatt is választotta ezt a csapatot, aki a klubhűség szimbóluma volt. A levelezéskötetéből is kiderül, hogy sokszor hivatkozott rá interjúkban, Zsák lánya is írt neki egy köszönőlevelet. Az apja vihette ki Mándyt a Budai 33 meccseire is, amelyik nem volt egy rossz csapat, 20 válogatott labdarúgót is adott. A klub egyébként folyamatos névváltoztatásokra kényszerült, egyre lejjebb süllyedt, és volt, hogy már csak a BLASZ-ban tudott indulni.

És akkor itt egy szolgálati közlemény: Titánia egyenlő eftécé, sajnos, merthogy emtékás vagyok, apám legnagyobb bánatára, aki szintén titániás, miket mondok, eftécés” - írod a már említett Mándy-tanulmányodban. Hogy is vannak ezek az átfedések? 
A pálya szélénben három nagycsapat van, a Kossuth, az Atalanta és a Titánia. Több szövegben is fel lett fejtve, hogy mely csapatokról lehet szó, miközben konkrétan egyik csapatnak sem feleltethetőek meg, természetesen. De azért, amikor Titánia-szívről van szó, az a Fradi-szív, meg zöld-fehér a csapat, és nem csak itt, mert Mándy többször is megírta a Titániát. Ott van még a két kiscsapat, a Dohánygyári Lendület és a Hálókocsi, amelyekről mindenki azt hiszi, hogy nem léteztek. Ilyen névvel? Miközben mind a kettő valóságos. 
Mándy előbb a Budai 33-nak szurkolt, aztán a Fradinak. A Budai 33 és az FTC nála összefüggött, az, hogy mindkettőnek drukkolt, nem jelenti azt, hogy két teljesen különböző csapatnak drukkolt volna. A két klubnak ugyanis elég sok köze volt egymáshoz. 1929-ben a Budai 33 egy bírósági döntés miatt nem használhatta tovább a nevét, Budai 11 lett a neve. Ekkoriban a Fradi utánpótláscsapataként működött. Mándy 11 esztendős volt '29-ben, simán el lehet képzelni, hogy látott Budai 11-meccseket, vagyis a Ferencváros utánpótláscsapatát. 
Dohánygyári Lendület története megint csak összefügg a Budai 33-mal. Azt is mondhatjuk, hogy bizonyos szinten előbbiben az utóbbit írta meg Mándy. A MOVE Dohánygyári Dal- és Sport Egyletnek többször változott a neve, '48 elejétől '49 végéig Dohánygyári Lendületnek hívták. Ez a csapat ebben az időszakban nagy felfutását élte, mert a BLASZ I-től két év alatt eljutott az NB II-ig. Később simán Dohánygyár lett a nevük, '57-ben egyesültek az akkor éppen 33 FC néven futó csapattal, ez a két klub együtt halt meg '58-ban. Mándy leginkább a Dohánygyári Lendület révén tudta rejtetten belecsempészni a Budai 33-at a regényébe, de persze más egyéb módokon, szintén finom megoldásokkal is.
Abban az időszakban, amikor A pálya szélén játszódik, védett egy Hübner nevű kapus a debreceni Bocskaiban. Volt olyan mérkőzés Pesten, ahol a Budai 33 kapujában Zsák Károly, a Bocskaiéban pedig Hübner állt. Utóbbi magyarosította a nevét Hubaira. Ezeket, a csapatok és személyek névváltoztatását csak azért említem, mert az identitásvesztés A pálya szélénnek is alapeleme. Csempe-Pempe kapcsán is, hiszen úgy kezdődik a mű, hogy „valaha neki is lehetett neve”. Meg persze azért, mert Mándy regényében a leszerződtetni óhajtott kapust Hübner Mikinek hívják – még ha azt nem is tudjuk minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a regénybeli Hübner a Bocskai kapusáról kapta volna a nevét.

Iván a Budai 33 FC-nek, a 'hariháromnak' szurkolt, és a kedvence is a klub kapusa, Zsák Károly volt, aki bármelyik nagycsapathoz elmehetett volna sok pénzért, de ő ott maradt annál a szegény kiscsapatnál, aminek saját pályája sem volt. Valahol ez a hazaszeretet. Egy eszméhez, egy csapathoz, egy társasághoz hűnek maradni, és kitartani, akkor is, ha nehezen mennek a dolgok." - Simon Judit így vallott férje futballszeretetéről a köztünk vagy c. interjúkötetben. Tovább mennék. Egyetértesz azzal, hogy Mándy egész élete és munkássága a hűség és a hazaszeretetet, a szolidaritás jegyében telt? Milyen címkéket tennél hozzá ezekhez? 
Nem csak az emberekkel volt szolidáris, hanem szobrokkal, kapualjakkal, padokkal stb. szemben is, bármilyen furán hangozzék ez elsőre. Az is érdekes ebben, hogy mindent egy szinten próbál kezelni. Van nála egy univerzum, ahol nincsenek különbségek. Nincs az élő és a halott, az élőlények és a tárgyak, az állatok és az emberek között se. A hűség, a hazaszeretet és a szolidaritás nem trendi dolgok a mai világban. Szokták mondani rá, hogy egy olyan Pest írója volt, amely ma már nem létezik: se azok a kávéházak, se a terek, se a mozik, se a futballpályák. Azt is mondják, hogy a két világháború közti világot legalább olyan mélységében meg lehet ismerni Mándy-novellákból vagy éppen A pálya szélénből, mint történeti munkákból.

Szerinted ha Mándy még élne, melyik klubnak drukkolna, ha egyáltalán? 
Elsőre azt vágnám rá, hogy egyiknek sem. Ha már a '70-es években sem járt ki meccsre, akkor ma biztos nem tenné.  

Mándy_kiállítás.jpg Miért ír Ön? Körkérdés írókhoz. Mándy Iván válasza. in: Nappali ház, 1995. 2. sz.Fotó: a PIM Mándy-kiállításáról - New York Művész Páholy/Facebook


Tesis a világ – 1. rész: NÉMETH RÓBERT: “AZ VOLT A BECENEVEM, HOGY ROBSON”   

Tesis a világ – 2. rész: SZEGŐ JÁNOS: “ÉN VAGYOK FORREST GUMP ÉS ROCKY IS”  

Tesis a világ – 3. rész: ESTERHÁZY MARCELL: “ELÉG JÓL TUDOK SÍRVA FUTNI 5-6 KILOMÉTERT”  

Tesis a világ – 4. rész: LÁZÁR DOMOKOS: “AMI A RADIOHEAD A ZENÉBEN, AZ ZIDANE A SPORTBAN”  

Tesis a világ – 5. rész: VALUSKA LÁSZLÓ: “VAN, AKI MAGDI ANYUSSAL ÉLI AZ ÉLETÉT, ÉN LEBRON JAMESSZEL”  

Tesis a világ – 6. rész: LÉVAI BALÁZS: “LEPLEZETLEN VARGA DUMI-HÍVŐ VAGYOK”  

Tesis a világ – 7. rész: CSEPELYI ADRIENN: “HA ÉN NEM SZÓLOK, HOGY EZ NEM OKÉ, MÁS SEM FOG”  

Tesis a világ – 8. rész: PETŐ PÉTER: “A FELCSÚTNAK SEMMIJE SINCS, CSAK ORBÁN VIKTORA”  

Tesis a világ – 9. rész: JÓKUTI ANDRÁS: “NEM BÁNTAM VOLNA, HA VÉLETLENÜL VILÁGSZTÁR LESZEK”  

Tesis a világ - 10. rész: PRIEGER ZSOLT: “KERESD AZ ÚJAT ÉS KÍSÉRLETEZZ!”  

Tesis a világ - 11. rész: MAROS ANDRÁS: "NEM ÚGY LETTEM VASASOS, MINT AC/DC-RAJONGÓ"  

Tesis a világ - 12. rész: GAZDAG JÓZSEF: „MAGÁNYOS FUTBALLSZURKOLÓNAK LENNI IS ÉLETFORMA”

Tesis a világ - 13. rész: NÉMETH GÁBOR: "ALBERT FLÓRIÁN CSERÉT KÉR - ÉS ÉN ÁLLOK BE A HELYÉRE. SZMÁJLI.

Tesis a világ - 14. rész: MÉSZÁROS ÁBEL: MAGYARORSZÁGON TELJESEN MÁSKÉPPEN MŰKÖDIK A FUTBALLHOZ VALÓ VISZONY

Hozzászólások