Tenisz - Sampras
Sampras

Sampras

Szabó GáborSzabó Gábor
2009/09/22 09:28

sampras5Könyvet írni aktív teniszezőkről – picit körülményes. A Samprasról szóló fejezetet például hatszor írtam át ilyen-olyan okból.

Azt megelőzően persze, hogy 2002 szeptemberének közepén, maga az érintett hajíttatta volna ki velem a kukába az egészet.

Pedig nem is olvasta.

Akkor nyerte utolsó Grand Slamjét, és mint az szinte pontosan egy év múlva kiderült, akkor játszotta utolsó meccsét is.

Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy lesz még egy dobása. De bevallom én Wimbledonra számítottam, ott viszont kiesett a második körben.

Így aztán az eredeti változatból egy mondatot sikerült megmentenem, ráadásul az sem igaz már.

„Ez a könyv nem azért kezdődik Pete Sampras-szel, mert ő a legnagyobb, hanem azért, mert arra gondoltam, hogy még mielőtt belefelejtkeznénk egy-egy játékelem taglalásába, nem árt, ha áttekintjük az egész játékot.

Úgy ahogy van.

Erre pedig jobb alanyt aligha találhatnánk.

Hiszen Pete Sampras a tenisz maga.”

Aztán Sampras 2002. szeptember 8-án a legnagyobb lett, akkor úgy hittem, vitathatatlanul.

Pedig ha szigorúan azt vizsgáljuk, hogy melyik ütésben ki volt a legjobb, Sampras azt hiszem talán egyikben sem került volna az élre sohasem.

Erre talán a legfényesebb bizonyíték az a szavazás, mely során magukat a játékosokat kérdezték meg évről-évre, hogy ki a legjobb ebben-abban. Akkoriban az adogatásfogadás mindig Agassié volt, a röptét sokáig elvitte Edberg, aztán Rafter vagy Krajicek. Szerválni is nagyobbat szervált nála Ivanisevic is, Philippoussis is, később Roddick meg pláne.

Talán ha lett volna egy olyan kérdés, hogy ki a leghatékonyabban adogató játékos, akkor neki is jutott volna egy első hely.

Ilyen kérdés azonban nem volt.

Ha kizárólag csak azt figyeljük, hogy ki hány ászt ütött, ki milyen erőset szervált, akkor azt is mondhatnánk, hogy Samprasnak ugyan nagyon jó adogatásai voltak, de azért simán lehetett keményebbet találni már abban az időben is.

Ha viszont elkezdtünk számolgatni, és azt is néztük, hogy például éves szinten ki hány megnyert pontot köszönhetett az adogatásainak (akár úgy is, hogy mondjuk még két tucatröptét is kellett utána ütnie a hálónál), akkor a közelébe sem ért senki sem.

Hatékonyság. Ez volt a kulcsszó.

sampras4Lehet persze, hogy az pályafutása vége felé, egészen pontosan a 2000-es Wimbledoni győzelme után a helyzet változott. Lehet, hogy az utolsó két évben valaki, esetleg többen is, elé kerültek ebben a fontos, de számszerűleg talán csak egyetemi jegyzetekben fellelhető mutatóban.

Nekünk azonban nem a számok a fontosak.

Hanem az összkép. Egy ilyen pályafutást nem lehet egy picit gyengébb periódus alapján jellemezni. Pláne, hogy ebbe a picit gyengébb periódusba is belefért két US Open döntő, meg egy álommeccs. (2001 US Open, Sampras-Agassi 6/7 7/6 7/6 7/6- aki látta úgy is tudja miről beszélek, leírni meg tollal, hogy ott mi történt, úgyis lehetetlen). Szóval ilyenkor az ember az összképet vizsgálja.

Az pedig a lehető legeslegjobb, mondhatni tökéletes.

Lehet persze mondani, hogy öltögetette a nyelvét, hogy izzadt mint egy ló (vagy kettő), hogy túlontúl szőrös, csak hát ezek nem igazán szakmai érvek.

Azok már inkább azok, melyek azt firtatják, hogy mi történt vele az ötszettes meccseken valamikor a harmadik óra végén, negyedik óra elején. Hiszen ha egy évente több tízmillió dollárt kereső szupersztár nem talált magának sportorvost, vagy erőnléti edzőt, vagy legalább egy sámánt, aki megoldotta volna ezirányú problemáit, akkor ott tényleg valami nagy baj lehetett.

Márpedig nem talált.

Nem tudom keresett-e egyáltalán, hiszen azért azt se feledjük, hogy az olyan meccsei - mint például a Corretja elleni annak idején a US Openen -, egyfelől legendásak, másfelől viszont szinte kivétel nélkül győztesek.

Más kérdés persze, hogy milyen áron voltak azok. Hiszen rá kellett, hogy jöjjön, az ütővel nem csak játszani lehet, hanem kiválóan lehet rá támaszkodni is. És előfordult az is, hogy gyomortartalmát a pályára ürítette (magyarul hányt). Ez történt ugyebár a már említett Corettja elleni ötszettesen.

Ha már a gyengéinél tartunk, nem kerülhetjük meg a másik kényes témát, a salakot sem. Ahol ugye sokak szerint nem tudott játszani.

A saját szintjéhez képest itt tényleg szenvedett mindig.

De azért még így is nyert néhány salakos tornát, köztük például az egyik legrangosabbat a római 1000-est (akkor még Mercedes Super 9-nek hívták), és játszott elődöntőt a Roland Garroson is. És még pályája legvégén is képes volt arra, hogy bárkit legyőzzön ezen a borításon is.

Igaz arra is, hogy bárkitől ki is kapjon.

Az azonban biztos, hogy nem ezek azok az eredmények, melyek miatt emlékezni fogunk rá. Bár kétségtelen, hogy rettenetes szenvedései a Roland Garros első és második fordulóiban sokakban megmaradnak majd. Olyanoktól kapott ki, vagy olyanok ellen bonyolódott ötszettes partikba, kiknek a nevét egy róla szóló írásban szentségtörés lenne akárcsak megemlíteni is.

Az okokat lehetne kutatni, különböző magyarázatokat találni, talán valaki egy kisdoktorit is összehozhatna a témában. Az is valószínű, hogy ha saját játékát játszotta volna itt is, mint Edberg egykoron, nem pedig salaktenisszel próbálkozik, eredményesebb lehetett volna, de igazából úgy hiszem az egésznek nincs jelentősége.

Ha valaki ennyi mindent nyert, ésszerűbb talán azt taglalni, hogy mitől volt ilyen jó, mintsem arról elmélkedni, hogy mi az, ami hibádzik a gyűjteményből, mi az, ami nem megy neki annyira.

Ez utóbbi csak Európa Ázsiához picikét közelébb fekvő területein divat.

sampras1Tehát akkor most következzenek az ódák.

Nem lesz nehéz. Erőssége akadt bőven.

Fentebb már szóba került az a bizonyos szavazás, melyet a profik ejtenek meg maguk között rendre, és melynél pontosabb képet aligha kapunk arról, hogy ki miben igazán menő. Arról is esett már szó, hogy ő szinte sohasem vezetett semmiben.

Arról viszont még nem, hogy az ő neve szerepelt talán legtöbbet a listán, ő volt az, aki összességében a legtöbb szavazatot kapta. Kerékpáros példával élve: szakaszgyőzelme egy sem volt, de a sárga trikót sohasem engedte át másnak. Így is lehet ugyebár Tour de France-t nyerni. Meg 14 Grand Slamet.

Mindez nem véletlen persze. A játékstílusa igényelte ezt a fajta kiegyensúlyozottságot. Ő tudniillik egész pályás játékos volt. Ez biza’ egy terminus technicus, egy skatulya, ugyanúgy, mint az alapvonal vagy a szervaröpte játékos.

Csak talán egy picit több annál.

Hiszen ha rosszindulatúak vagyunk, azt is mondhatjuk, hogy abból lesz alapvonal játékos, aki nem jól röptézik, és az játssza a szervaröptét, aki hátul gyengélkedik. Egész pályás játékos viszont nem lehet akárki. Annak mindenhez értenie kell.

Gyakran játsszák ugye a szervaröptét, de korántsem mindig. Akad, hogy hátul maradnak, lehet, hogy levezénylik onnan a pontot, de nem igazán ez a jellemző. Hanem az, hogy mint a keselyű, várják az ellenfél első rövidebb labdáját, aztán már indulnak is. Az előkészítéshez persze nagyon precíz, kemény alapvonal ütések kellenek, a befejezéshez pedig a kiváló röpte, illetve a pompás fej feletti játék. Ez utóbbi közel sem annyira fontos, mint a többi, szakkönyvekben általában a röptéhez szokták csapni, ritkábban is kell használni satöbbi.

Csak Sampras annyira jó volt benne, hogy nem árt, ha teszünk miatta egy kisebb kitérőt .

Ha ő fej felül hibázott, akkor az szinte bizonyosan az ellenfél jó átemelésének volt a következménye. Ha viszont a löb túl alacsony volt, akkor véget is ért a labdamenet.

Mindig.

sampras3Ha nem csak hogy alacsonyra sikeredett, hanem még lassúra is, akkor pedig következett a vendetta.

Páros lábról ugrott fel, mint egy röplabdás nyitáskor, és nagyon keményen büntetett. Jellemző módon persze az amerikai szaksajtó inkább egy kosaras mozgássorhoz hasonlította. Arrafelé nyilván azt, hogy slam dunk, jobban megértették az emberek. Ez ugye akkor ordítják a mikrofonba a tengerentúli szpíkerek, mikor valaki páros lábról felugorva zsákol.

Nem biztos, hogy utána kell csinálni, a gyűrűbe sem rántja be mindenki a labdát, viszont ha valakinek sikerül, annak nagy élményben van része.

Pláne ha a labda sem a rekettyésben landol.

No de vissza a lényegesebb részekhez. A röptéire az iszonyatos céltudatosság volt a jellemző. Semmi extra, ejtés csak félévente, csak akkor, ha ez és csakis ez volt a megoldás. Egyszerűen, de nagyon pontosan fejezte be azt, amit elkezdett. Mintha az ellenfél pályán sem lett volna. Az igazsághoz tartozik persze, hogy viszonylag ritkán kapott olyan returnöket, melyek után nagyon nyújtóznia kellett volna, melyek után bravúrokra lett volna szüksége.

Az szervái megfelelő alapot nyújtottak ehhez a sallangmentességhez.

Akadtak persze azért olyan labdamenetek is, amikor a dolgok másképp alakultak. Egyrészt nem mindig ő szervált, másrészt még vele is előfordult, hogy elrontotta az első adogatást.

Na azért ilyenkor sem esett kétségbe. Szépen kultúráltan játszott hátulról is, persze várta, hogy az ellenfél mikor rövidül le, mikor pattant egy labda valahol a T-vonal környékén. Ilyenkor már támadt is, felszálló ágban ütött, tenyeresnél a labda egész közel volt a testéhez és rettenetesen keményen célozta valamelyik oldalvonalat. Ő maga nevezte el ezeket az ütéseit heaternek, fűtőnek. Gondolom az ellenfél további lehetőségeire célozva.

Ha jó volt az előkészítés, márpedig legtöbbször jó volt, akkor a befejezés is olyan könnyedén ment, mintha szervált volna egy jóízűt.

Volt természetesen azért olyan labdamenet is, mikor az ellenfélnél maradt vagy hozzá került a kezdeményezés. Itt aztán ha volt olyan balga az ellen, és valahova a tenyeres oldalára készített elő, akkor a labdát nagy valószínűséggel védhetetlenül verte keresztbe előtte. Még akkor is, ha valahonnan a túloldalról kell rohannia.

Ez volt a kedvenc ütése, ami egyébként esztétikai élménynek sem volt utolsó. Iszonyatos sebességgel futott, tökéletesen maga előtt találta el a labdát. Mivel elég kiszorított helyzetben volt, a labda pedig többnyire alig néhány centire a földtől, nagyon élesen kellett felrántania az ütőjét. Nem is a másik oldalra vezette ki az ütést, mint rendesen, hanem egészen a jobb füle mögé vitte az ütőt.

Onnan is látszott, hogy formán kívül volt, ha ilyen helyzetben hibázott. Jó állapotban szinte jobb százalékban sikerült neki, mint az adogatás.

Őszintén szólva, egyetlen olyan emlékem van, mikor ebben a szituációban nem keresztet ütött, hanem egyenest. Talán nem véletlen, hogy Agassit érte a megtiszteltetés. A 2001-es Ausztrál Openen a tenisz történetének egyik legszínvonalasabb játszmáját vívták, úgy jutottak el a rövidítésig, hogy szinte nem is volt rontás. No ebben a ti-breakben kellett kétszer is használnia ezt a csodafegyvert, és persze mindkétszer övé lett a pont. Érdekes módon azonban nem csak az egyenes volt unikum, hanem a kereszt is. Itt ugyanis lekéste a labdát, úgy ütött el, hogy a labda már majd egy méterrel mögötte volt, és őrült tempóban vágtatott valahonnan nagyon messziről.

Hogy el ne felejtsem, megállásról természetesen ilyen helyzetekben szó sem lehetett.

Ja és még egy dolog.

Utóiratnak rövid, poénnak meg rossz, de muszáj leírni: a rövidítést és a meccset is elbukta.

Pedig élete egyik legjobbját nyújtotta.

Hozzászólások