Salakblog - Szeles Mónika: "Saját erőmből győztem le a depressziót és a táplálkozási zavaromat"
Szeles Mónika: "Saját erőmből győztem le a depressziót és a táplálkozási zavaromat"
Fotó: Europress/AFP

Szeles Mónika: "Saját erőmből győztem le a depressziót és a táplálkozási zavaromat"

Kálmán LaciKálmán Laci
2019/03/23 14:53

1993. áprilisa. Az akkor még csak 19 éves, de már nyolcszoros Grand Slam-bajnok Szeles Mónika éppen ül a székében térfélcserénél, és a következő gémre hangolódik a Magdalena Maleeva elleni mérkőzésén, Hamburgban.

Ekkor váratlanul megjelenik mögötte egy Günter Parche nevű eszelős Steffi Garf-drukker, és hátba szúrja az akkori világelsőt. Az őrült férfit földre viszik a nézők, Mónika összeesik, de szerencsére hamarosan érkezik hozzá a segítség. 

A fizikai sebek csodával határos módon meglepően gyorsan gyógyultak, ám a lelkiek még ma sem múltak el teljesen, és valószínűleg soha nem is fognak.

Étkezési zavar és depresszió jellemezte a támadás utáni időszakot. Ugyanakkor megmaradt Mónikában az a kérlelhetetlen elszántság is, melynek köszönhetően vissza tudott térni a profi tenisz élvonalába. És bár korábbi dominanciáját sosem nyerte vissza, egy kilencedik Grand Slam-győzelmet azért hozzárakott a meglévő nyolchoz. És persze példát mutatott akaraterőből, kitartásból és emberi nagyságból.

Önmagával folytatott, a saját értékét megkérdőjelező belső harcai akkor kezdődtek igazán, amikor a fizikai sebek begyógyultak. A lány, aki tizenévesen végigverte a világot, egyszerre légüres térben találta magát. Egy sor dolog, ami addig meghatározta őt, ami fogódzót jelentett számára, hirtelen darabjaira hullott és semmivé lett. 

"Napi öt-hat órát edzettem, ott volt körülöttem egy csomó ember, azonban a következő pillanatban mindez egyszerre már nem volt sehol" - mondta Szeles. "Korábban rögtön visszahívott az, akit előtte keresetem, de a támadás után pillanatok alatt a fontossági listák alján találtam magam. Rájöttem, kik az igazi barátaim, és sokat tanultam az emberi viselkedésmintákról."

"Mentálisan és fizikálisan is rendkívül nehéz volt. Miközben én azért küzdöttem, hogy újra játszhassak, a támadóm, Parche egy napot nem töltött börtönben. Nagyon sok olyan szokatlan körülmény volt, melyet sem előtte, sem azóta nem tapasztaltam."

Szeles egyébként a mai napig nem tudja biztosan, hogy az érkezési zavara (kényszeres habzsolás stresszhelyzet esetén) a támadás következménye volt-e, vagy esetleg annak a nyomásnak volt betudható, hogy a '90-es évek egyik leismertebb sportolójaként, állandó figyelemnek volt kitéve. 

"A teniszben nagyon sok függ attól, hogy nézel ki. Nyilván az eredményeid is, a szponzori szerződések és sok minden más. Amikor fölszedtem egy csomó kilót, azt éreztem, hogy az emberek elképedve néznek rám, azt kérdezve magukban, hogy 'Mégis hogy tehette ezt magával?' "

"A szponzorok is ezt mondták: 'Nézz magadra, mi történt veled?' Én meg legszívesebben azt mondtam volna, hogy 'Én ugyanaz az ember vagyok, ez egyáltalán nem kellene, hogy számítson'. Azonban a mi generációnk nem tudott még erről beszélni, így aztán mindent a szőnyeg alá söpörtünk."

Ez volt az oka annak, hogy ekkortájt Mónika rendkívül magányos volt. A lelki egészség kérdése ugyanis huszonöt évvel ezelőtt tabunak számított. Akkoriban erről nem folyt társadalmi vita. A helyzetet súlyosbította, hogy az őt körülvevő csapat szinte csak férfiakból állt. 

mónika.jpg Fotó: Europress/AFP

"Eléggé elszigetelt életet éltem. Furcsa volt, hisz 16 éves koromtól kezdve embereket foglalkoztattam, vállalkozó voltam. Persze ebben az életkorban még szinte semmit nem tud az ember arról, hogy működnek ezek a dolgok. Tizenévesen az ember még csak keresi önmagát, meg alapesetben az a legnagyobb gondja, hogy az adott héten éppen milyen színű hajat akarjon magának."

"Nagyon egyedül voltam, ráadásul akkoriban ez még egy kifejezetten férfiak által uralt világ volt. Az összes ügynök, meg edző, mindenki férfi volt. Komoly depresszióval küzdöttem, de ezt nagyon nehéz volt beismerni egy olyan valakinek, aki a küzdőszelleméről volt híres a teniszpályán." 

"Nem könnyítette meg a dolgom, hogy a körülöttem lévő férfiaknak nem voltak antennáik az én érzéseimre. Ők mindig csak tényekről, számokról, adatokról beszéltek, így aztán az egész folyamat meglehetősen hosszú időt vett igénybe."

"Arra vagyok a legbüszkébb, hogy végül aztán saját erőmből lábaltam ki ebből az egészből. Senki máshoz nem fordulhattam. Ez pedig akkora belső erőt szabadított föl bennem, amit senki nem vehet el többé tőlem."

"Persze semmi nem múlik el nyomtalanul. A mai napig van olyan, hogy megnézem a barátaim fotóit, akikkel ugyanazon a rendezvényen vettünk részt, és azt gondolom magamban, hogy 'Fúú, na igen, ők baromi csinosak. De vajon miért nem tudok én is úgy kinézni?' "

mónika2.jpg Fotó: Europress/AFP

"Nagyjából tíz évembe került, mire újra jó viszonyba tudtam kerülni az étellel. Amikor elkezdtem erről beszélni, nagyon sokan megkerestek, köztük teniszezők is. Ahogy rájuk nézett az ember, meg nem mondta volna, hogy bármi bajuk is lehet a kajával. Ekkor jöttem rá, hogy nem számít, hogy nézünk ki, vagy milyen képet mutatunk magunkról. Csak remélni tudom, hogy ma már tudja egy fiatal lány ha elkezd sportolni, hogy teljesen rendben van, ha vannak étkezési zavarai, és mer is ezekről beszélni."

Szeles úgy véli, a női játékosok mentális egészsége azáltal fog tudni fejlődni, hogy egyre több női ügynök kerül a sportágba, akik át tudják érezni azt a nyomást, amelyekkel elsősorban a nőknek kell szembenézniük.

"Még ma is zömmel férfiak ülnek a játékosok bokszában, jó lenne több női ügynököt és edzőt látni. Nem mondom, hogy nem haladunk, csak éppen apró lépésekkel."

Fontos volna persze, hogy a nők egymást is segítsék. Szeles azonban úgy látja, a rivalizálás nem igazán tette ezt lehetővé, legalábbis akkor, amikor ő volt aktív játékos.

"Nyilván fontos, hogy mi nők is támogassuk egymást, de amikor én játszottam, akkora volt a verseny, hogy szinte lehetetlen volt barátságokat kialakítani. Nehéz akkor cimborálni, amikor egy Grand Slam-győzelem a tét."

szeles3.jpg Fotó: Europress/AFP

"Nagyon örülök annak, hogy sok korábbi riválisommal ma kifejezetten jóban vagyok. Rájöttünk, hogy rengeteg közös dolog van bennünk. Például, hogy egyikünk sem járt soha rendes iskolába, meg fősuliba."

Mónika egy jó barátja, bár nem egy korosztály, így aztán ellene sosem versenyzett, Petra Kvitova. A kapcsolatuk még erősebbé vált, azok után, hogy a cseh lányra 2016. decemberében késsel támadtak az otthonában. "Ez egy olyan kötelék köztünk, melyről mindketten szívesen lemondanánk" - ismerte el Szeles.

A kilencszeres GS-bajnok saját gyógyulási folyamata még mindig tart. Nemrégiben egy olyan gyógyszercégnek lett a szóvivője, mely a mértéktelen evészavarral küzdőknek próbál megfelelő kezelést biztosítani. Továbbá a Laureus Alapítvány egyik programjának nagyköveti feladatait is ellátja. 

Ezen tevékenységének során nyílt alkalma arra, hogy találkozzon Nelson Mandelával, mely találkozás teljesen új megvilágításba helyezte az életét a számára. 

"Nagyon kevésszer fordult elő az életem során, amikor valaki ekkora tiszteletet váltott ki belőlem. Az egész lénye, mosolya, megjelenése mérhetetlen szerénységet árasztott. Többek között arról is beszélt, hogy a sport még mindig része az életének, ami rengeteget jelentett a számomra."

És, hogy mi a helyzet a tenisszel?

"Mindig is imádtam a teniszt. Soha nem volt nyomásgyakorlás a szüleim részéről, úgyhogy az egész egy nagyon kellemes emlék a számomra. Sokan soha többé nem akarnak ütőt fogni a kezükbe, miután befejezik a profi pályafutásukat. Én azonban ma is szívesen játszom."

szeles2.jpg Fotó: Europress/AFP

Könnyű lett volna megmaradnia a vádaskodás szintjén, és elmerülnie az önsajnálatban, a keserűségben. Hisz az aligha lehet kérdés, hogy a határ csak a csillagos ég lett volna a számára. Annak a pályafutásnak a számára, melyet akkor, ott Hamburgban egy elmebeteg őrült örökre elragadott tőle. Számtalan magasba nem emelt Grand Slam-trófea, számtalan meg nem döntött rekord fűződik a nevéhez. Az sem kizárt, hogy ma minden idők legnagyobbjaként ünnepelnénk őt.

Persze azoknak, akik esetleg a szívük mélyén a hiányzó trófeák ellenére is ilyen magasságokba emelik őt, a legmesszebbmenőkig igazuk van.

Az, hogy az önszeretet terén idáig eljutott, rendkívül komoly, tudatos belső munka eredménye. Azonban Mónika számtalan megvívandó harcot lát még maga előtt.

"A teniszezőnőket mindig is az alapján ítélték meg, ahogy kinéznek, és a valóság ma is ez. A helyzet jobb, mint húsz, vagy akár tíz évvel ezelőtt, de még hosszú az út előttünk."

(A The Telegraph írása nyomán)

Hozzászólások