Salakblog - Swissman in New York
Swissman in New York
Fotó: Europress/AFP

Swissman in New York


2019/08/26 22:26
Ha Roger Federer ember, akkor a meccslabdákról elbukott wimbledoni döntő óta rémálmok és álmatlanság váltakozva gyötrik. A tovább zakatoló idő viszont szorítja, már New Yorkban meg kell próbálnia eltávolítani élete talán legbántóbb, többszörös-áttétes lelki tüskéjét, de ehhez a műtéthez nem lesz elég ütéseinek sebészi pontossága. A feladata paradox: a békéjét és nyugalmát akarja megtalálni a ‘Városban Ami Sosem Alszik’. Álmodhat Federer a két hetes operáció során vagy lehetetlen győznie nem csak önmaga és hét ellenfél, de még a hely szelleme felett is?


Roger Federer nem nyert US Opent, mióta Mirka szült - ma négygyerekes apuka. Az első babasírás előtt ötből ötször nyert. A kontraszt nyilvánvaló, az ok nem. Az biztos, hogy ‘sosem aludni’ mást jelent egy fiatal apuka karikás szemében, mint egy fiatalemberében. A szabadságával szinte kérkedő városból kilóg az apaságát teljességében büszkén viselő Federer, és mióta a tökéletes ikerkollekciójával kiteljesedett, New York sem ölelheti magához, hogy fel ne sértse az ikertornyok tátongó sebeit. 

Ikrek teljessége és hiányaIkrek teljessége és hiánya Fotók: AFP és Banter Snaps, Unsplash

Egy békeszerető svájcit taszít, hogy az elpusztított ikertornyokból véres és kegyetlen háborúk gyűrűztek ki, és az epicentrumtól távolabb is elválaszthatatlan az USA-tól a háború. Annyira elviselhetetlenül, hogy az még egy Wall Street-i csúcsragadozót és egy gátlástalan olajrablót is etikai indíttatású pénzköltésre sarkall. A legendás Federer-esszé is először a háborúhoz nyúl, hogy megvilágítsa a New York Times olvasóinak, amit megfogni aligha lehet.

 ‘A szépség nem célja a versenysportnak, de az élsport elsőrangú teret ad az emberi szépség kifejezésének. A kapcsolatuk durván olyan, mint a bátorságé a háborúval.’

E letagadhatatlanul amerikai megfogalmazásnál azóta sem jutott senki közelebb, mint David Foster Wallace. A [ahányszor-csak-akarod-poszt-]posztmodern amerikai irodalom utánozhatatlan fenegyereke hiteles tag. Mérsékelten sikeres teniszkarrierje felajzta, majd kielégítetlenül hagyta, hogy aztán meghatározza a kortárs Amerikát meghatározó egész munkásságát. 

Főműve, a Végtelen Tréfa elsőszámú helyszíne egy junior teniszakadémia. Ennek alapítója James Incandenza, kései éveiben elborult kísérleti filmes, korábban jegyzett-tehát-ösztöndíjas szerva-röptéző, majd produktív és profithozó feltaláló és fizikus. Ő a saját zsenialitásával tisztában lévő szerző egyetlen zseni szereplője, így gondolataikat nyugodtan azonosíthatjuk egymással.

Őkelme és az író meggyőződése szerint a tökéletes sport a tenisz, ami a primitív, fizikai ökölharcba egy, csak ütővel kezelhető labdát iktat, ezzel olyan kezelhetetlenné teszi a fizikáját, hogy az már csak absztrakt párviadal lehet.1  Ugyanis minden ütés egy mechanikai téboly, ahol szög, mélység, sebesség és forgások egymást keresztül-kasul alakítják, és a valódi értékükbe még mindkét játékos helyzete és mozgása is belekuszál. Már egyetlen konkrét ütés összetettséget is csak egy magasrendűen tudatos lény, az ember tudja megzabolázni: képzelete és tehetsége mentén öntudatlanná gyakorolni. Egy komplett labdamenet egymásra válaszoló ütéslehetőségei pedig matematikailag feltartóztathatatlanul burjánzanak, míg végül a végtelen meg nem törik a játékosok tehetségének és képzeletének korlátján. Bármelyikükén. Ez az emberi egymásrautaltság békíti tovább az absztrakt tusakodást.

escher.jpg MC Escher: Bond of Union

Wallace szerint a prózának nem másról kell szólnia, minthogy ‘what it is to be a fucking human being’, így érthető a főhelyszín-választása. Viszont a teniszakadémia hiába fogant az (ádáz) békesség nevében, mégiscsak (a protestáns) Amerikában van, így a serdülő növendékek az épphogycsak létező szabadidejüket négy teniszpályányi világtérképeken lejátszott utolsó, tehát számozatlan, nukleáris világháborúkkal töltik.2 

eszkaton.gif

Ez nem az az ifjúkor, amit Federer a háborítatlan Svájcban élt meg. A mindig semleges országban felnővén kapcsolata a médiával sosem volt kitárulkozó, sem harsány vagy viharos. Alapul véve, amikor még és már kendőzetlenül őszinte: az ifjúkori edzésmennyisége ésszerűen visszafogott, a -munkája változatos volt, így megágyazva egy kiegyensúlyozott felnőttkornak. Ezzel szemben az amerikai akadémián az ismétlésszám az úr, naphosszat táplálják az alaplapba a mozdulatokat. Ennek megfelelően a regényben nincs teniszreménység, akinek egészséges a pszichéje, ideértve a végül öngyilkos zseniket: a szerzőt és az akadémia alapítóját is.

Az alapító fia, Hal, amikor nem a tenisz ígéretesen magas fennsíkjait térképezi fel, akkor az alagsorban füvezik stikában. Kortársai is mind magától értetődően függnek drogoktól, élvezeti szerektől és vegyipari termékektől. A közvetlen népképviseletetű Svájc sűrű népszavazásaival szemben a valóságshow-politikájú Amerikában ez az egyetlen demokratikus vonás: a leendő teniszsztárok és a regény velük párhuzamos gondolatfolyamának lotyói és betörői ugyanazoktól a kemikáliáktól és cégcsoportoktól függnek.

Azért kell történetszál helyett gondolatfolyamot mondani, mert annak vannak szereplői. Története ha van is, akkor is csak tárgyaknak, termékeknek. Az európai szem viszolyog, hogy az ország történelme csupán az ezeket előállító intézmények eseménylánca. 

A regény önreflektív, a tárgykultuszát is magyarázza. Az Incandenza családot tenisszel beoltó nagyapa szenvedélyes monológja a könyv egyik csúcspontja, ahol ezer más mellett kifejti, hogy ártatlanul ugyan, de Marlon Brando tehet minderről. Ez a trehány lázadó nekidőlt mindennek, ami az útjába került, csak hevertek körülötte a tárgyak, mint akiket bántalmaznak. Bevallottan vagy bevallatalanul szerelmes közönsége ezt a nemtörődöm tárgydominanciát tanulta el, aztán a figyelem továbblankadtával tárgyból alany lett, és Amerika lett a tárgy; a tárgyak kezdték uralni Amerikát.

brando.jpg

Pedig ez félreértés, Brando a lehető legjobban törődött a tárgyakkal, ismerte a varrataikat, amik kitartanak a legalpáribb vadulás ellen is. A titkaikat értőnek nincs szüksége jó modorra, a tárgyak szerelmükben a teljességében uralt testébe olvadtak. Brando a testté lett tárgyakat uralta, így vált művészete kecsessé, mint a nagy játékosok tenisze. A tökéletes teniszbe nem fér bele felesleges mozdulat, csak az egészében belakott testnek behódoló tárgy mozog, áll meg és megy, ahogy küldik. A teniszlabda pedig a tökéletes test, az egymásra utalt két lebenyből varrt kerekség, belül öntudatlanul üresen, de telve potenciállal.

labda-test.jpg Fotó: Shoiad Ahmed, Unsplash

A Federer-szerű Marlon Brandót félreértő, majd a félreértést még ellentétére is fordító Amerikában egyedül van az értő és meg is élő Incandenza nagyapa. Sorsa nem is lehet más, mint tragikus. Egy agyonnyert meccsen, amikor érzi mindennek az éleit, a zsigereit és a legpuhább érintéseire is úgy mozog az egész pálya, ahogy akarja, határait feszegeti. Egy halvaszületett, szerencsés ejtésre ugyanúgy indul el, mint Federer semmi-negyvennél a brékért. A játék iránti öntudatlan tisztelet teljes futósebességgel hajtja, majd a következő pillanatban megcsúszik és a térde párhuzamos, hússzínű csíkokat húz a betonra.

A regényben tehát nem öntudatlanság, hanem számító lelketlenség kell a sikerhez. Az akadémia legjobbja, Wayne egy élőhalott. Arca a pályán merev, a skizofrének és a zen-buddhisták izomfeszüléses maszkjában neki minden mindegy, hiszen a Tourra ítéltetett. Gyümölcsleveket meg olajos balzsamokat hirdet majd hetente változó pontjain a világnak.

A Végtelen Tréfát olvasni tudathasadásos állapot. Minden bújtatott vicc agyas és fenomenális, nevetni mégsem mersz rajta. Nemcsak mert kajánkodó, hanem mert nem tudod, hány még jobb felett siklottál el, mint a junior teniszezők, akik szinte minden másból kimaradnak néhány jó poénért. Ráadásul minden vicc visszanyal, amikor ugyanazon, egy kifordított elbeszélésmódban, nemhogy mosolyogni nem lehet, de a mély szomorúság mellé a korábbi gurgulázó kuncogás bűntudata is benyilal. Hogy hogyan lehet mégis példátlanul szórakoztató egy bő ezer oldalas hideglelés, az éppoly megfejtethetetlen, mint amikor egy horror az.

Federert sokféle lidércnyomás látogathatja. Egy Djoker-bábu, ami a dobozából spárgázva ugrik elő, hogy kaján vigyorral kicsenje kezéből az ananászos trófeát, vagy egy elpusztíthatatlan robot, amit ő hozott létre, újabb és újabb generációkat semmisít meg, és sorban söpri be a Grand Slameket. Gyötörjék rémek az Az-ból, a Frankenstein-ből vagy bármely más hollywoodi forrásból, súlyosságáról elég annyi, hogy lehetséges elképzelni őt, a mindig makulátlan úriembert, hogy izzadtan kel reggel.

djoker.jpg Fotó: Ringer

Hogy egy izzadt Federer egyáltalán lehetséges, azt szinte kizárólag a tavalyi US Openről tudjuk. Ezen a ponton már testileg is nyilvánvalóvá lett, hogy hiába rajongja őt a lelátó, New York kiveti magából. Természetes, hogy aki a svájci Alpok zakót kabáttal cserélgető klímájában, kristálytiszta levegőjében és csendes nyugalmában érzi otthon magát, az kikészül a gyötrő hőségtől, amit a fullasztó szmog hetekig rekeszt a villogó neon sugárutak vijjogó kereszteződéseiben. 

Más világMás világ Fotó: Florian Van Duyn és Patrick Hendry, Unsplash

Az időjárás változékony, eseteket magyarázhat, tendenciákat nem. A hibátlan és a nyeretlen korszaka között nem csak Federer változott az ikrek által, hanem a város teniszpályái is. 2008 szeptember 8-án, hétfőn Federer megnyerte az ötödik, eddig utolsó US Openét. Ezen a héten vasárnap felakasztotta magát David Foster Wallace. Törvényszerűen lendületet kapott a kultusza, a hipszterbibliának tartott Végtelen Tréfa minden városok leghipszterebbét, New Yorkot végleg bevette és témaválasztásánál fogva a teniszbe egész biztosan mélyen beette magát. 

David Foster WallaceDavid Foster Wallace

Az a könyv határozza meg tehát a Flushing Meadows szellemi terét, aminek világában Federer olyan idegen, mint Sting a környező utcákon. Az amúgy Federernek hódoló író erről alig tehet, egy könyv akkor lehet sikeres kultregény, ha a valóság lényegi részeit megragadja. Ha egyszer ez megvan, onnan viszont a pontatlanságai is lerakódnak a rendszerben, ahonnan táplálkozott. Ballisztikai adatok vannak róla, hogy a Ponyvaregény óta a leszámolásoknál ferdén tartják a fegyvert, ezzel pontatlanul lőnek és teljes vérfürdőt hagynak a leszámolás után. Egy félrefordítás miatt a ‘padrino’ kifejezés a Keresztapa óta nem csak Little Italy-ben, de még az anyaországi olasz maffiában is kiszorította az eredetit.3 A Marlon Brandóval kapcsolatos félreértések kultúrákat meghatározóak. 

Federer utolsó tangója Párizsban jó példa, hogy a két hetes Grand Slameken van rá idő, hogy a hely szelleme - Európában: történelem - behatoljon a pályára. Ismét kiderült, hogy a Napkirály városában reménytelen szembemennie Nadal elsöprő erejével. Párizs az abszolút uralkodók vasakarattal uralt fellegvára, annak ellenére is, hogy időnként finomkezű alkotó szellemek magukévá varázsolják a várost, mint Vincent, Endre, Ernest, Pablo; Roger vagy Stan. Ezek a rövid hetek, hónapok az idegen földek nagy szülöttjeinek legmeghatározóbb szakaszai, és ezek nem sápadó tündöklése áll össze a Fények Városává. Ők a város hősei, de sosem az urai. Párizs a XIV. Lajosok és 12. Rafaelek jussa.

Egy ennyire tudatos pályafutásban nincs véletlen. Federer idei, teljesen fekete szerelése megidézi a 2007-est. Már akkor is leggyorsabb és legváltozatosabb teniszét még csak a város mohó tempója és a meccsek kiszámíthatatlan időpontjai próbálták felőrölni. Sikertelenül, akkor utoljára Grand Slam döntőt nyert Djokovic ellen

A most véget érő évtizedben csak két légkörben nyert Grand Slamet. A gazdag nyugdíjasok ráncát mosolyra simító, napfényes, felszabadult Melbourne-ben, ami őt is fiává fogadta, hogy otthont adjon utolsó kivirágzásának; és az élére vasalt, emelkedett Wimbledonban, ahol hófehéren lépdel és biccentve fogadja a hódolatot birodalmának koronaékszerétől. Testével, démonaival és a szembenállóval birkózva nem még egy ellenfélre, hanem egy szövetségesre van szüksége: a hely szellemére.

federer-wimbledon.jpg Fotó: Europress/AFP

Amerika elég egyedi abban, hogy a hely szellemét kortárs művek alakítani tudják. Az irodalmi minőség itt együtt jár a piaci sikerrel, és talán túlbecsülnénk az Államok sikerorientáltságát, ha azt feltételeznénk, hogy a profitot tekintik automatikusan minőségnek. Inkább arról van szó, hogy az ‘itt és most’ kultúrájában fogékonyabbak a ‘köztünk járó zseni’ kultuszára, míg Európa történelmi távlatainak az utólag felismert géniusz érinthetetlensége, akár bukásának tragédiája áll jól. Ez még hajthatná is Federer malmára a vizet odaát, de az átütő siker annyira része az amerikai zsenifogalomnak, hogy annak híján értelmezhetetlen a közönségnek.

A sikerrel a világszinten is kiemelkedő zseninek, J.D. Salingernek is meggyűlt a baja. A Zabhegyezőt olvasók milliói ugyanolyan büszkén és szeretettel vágták farzsebre, mint a Végtelen Tréfát későbbi milliók terjedelmi okokból a vászonszatyrukba. Holden Caulfield háromnapos New York-i lézengése az íróját a legnagyobbak közé repítette, neki mégis csalódnia kellett. Korábban semmi másra nem vágyott, mint hogy a New Yorker hozza le a novelláit. Most már a mosócéduláit is publikálni akarta volna bárki, de az őt rajongó város ellehetetlenítette, hogy alkosson. Végül vidékre menekült, bő negyven éves elzártságából haláláig pár rövid művel jelentkezett, amikor akkor mindenkit értetlenül hagytak, noha ma már úgy tartjuk, hogy művészetének a csúcsai. Másfél évtizeddel azelőtt némaságba burkolózott, hogy John Lennon gyilkosa a Zabhegyezőt olvasva várta be a rendőröket. 

Salinger kapcsolata a tenisszel inkább felüdítő, semmiképp sem eluralkodó. Örömét lelte a barátilag versengő pötyögésben, és az általában önképként értelmezett Holden Caulfield is sokra tartotta a teniszpartneri viszonyt. A magát kitaszítottnak érző kamasz a családján kívül egyetlen lány és egyetlen felnőtt felé van bizalommal, ennek fontos jele, hogy rendszeresen teniszezik velük. 

Salinger vibráló zsenijének egy újabb éteri felhangjaként lehet csak értelmezni, ahogy egyetlen teniszt érintő novellája a jelennel rezonál. Az Öt perccel az eszkimó háború előttben a meccsüket követően kényszerbájolog két lány. Egyikük a legújabb divatú kosztümében magát kényszeresen kellető Ginnie, másikuk a számára épp kellemetlen New York elől a családja biztonságába örömmel hazatérő Selena.

Serena Williams és Genie Bouchard bájologSerena Williams és Genie Bouchard bájolog Fotó: Europress/AFP

Salinger nem élte meg ezt a pillanatot, de amíg élt, írt, és az évszázad híre, hogy az elkövetkezendő években ezeket lassan ki is adják. Viszont talán jobb is, hogy az egyik legnagyobb író, aki nem publikál, nem élte meg a kort, amikor már nem korszakos vagy ikonikus teniszezők, hanem egyszerűen csak érdekes focisták vagy -telen életmódbloggerek írnak könyveket, persze saját magukról.

Salinger önmagából alkotta imádott szereplőit. A zen-buddhizmus felé fordulva megfordította a kereszténység misztériumát: teste igévé lett. Szó, de nem pusztába kiáltott - széfjének kopogott. A puszta teremtés hajtotta negyven évig, ugyanaz az érdek nélküli alkotás, ami Federert tartja a teniszben negyven éves koráig. Salingernek ehhez megvilágosodásra volt szüksége, Federernek pedig arra, hogy teste részben sérthetetlen legyen: ne csak húsból, hanem fényből is álljon.

Federer örökségében megvan minden, amit a történelem Európában csodál. A finom részletekből összeálló civilizáció; az emberben kiteljesedő élet méltósága és a kiteljesedő ember múlhatatlan kézjegye. Salinger az apró rezdülések és a legegyszerűbbet, a létet is átható csoda örök mestere. Ezzel minden amerikai írónál jobban része az európai szellemiségnek, így az elsöprő hódítás után New York kivetette magából. Ő pedig haragtalanul kivirágzott, hogy korábban érintetlen szférákba jusson a Franny és Zooey-val. 20

Zooey Glass egy jóllakott délelőttnyit pepecsel borotválkozással. Élvezetét leli a jól vezetett pengében és pezsgőn mélázik családtagjaival. A színész Zooeynak, aki ‘szép, de nem annyira, hogy nyájas legyen’, bátyja, az elhunyt zseni költő, épp ennyit tud írni:

‘Játssz tehát, Zachary Martin Glass, játssz, ahol és amikor csak kedved tartja, ha már úgy érzed, hogy játszanod kell. De akkor: csináld teljes erődből.’ 

federer-smolder-twitter.jpg Fotó: Mark Peterson, Tennis Now


Szöveg: Balázs Boldizsár

1. Egy karakter ezt hiányolja a terroristák Amerika-gyűlöletéből, és nosztalgiával gondol vissza, amikor még volt egy harmadik dolog - akartak tőlük valamit, ki akarták őket paterolni valahonnan - ami közvetítte a rosszakaratot, elvontabbá tette.

2. A könyv eladási mutatói az ikertoronytámadások után az egekbe rakétáztak.

3. Forrás: Gomorra, írta Roberto Saviano

Hozzászólások