Salakblog - Rafael Nadal: Salakon király, otthon ember
Rafael Nadal: Salakon király, otthon ember
Fotó: Europress/AFP

Rafael Nadal: Salakon király, otthon ember

Szántó PetraSzántó Petra
2019/06/10 20:22
Rafael Nadal teljesítménye ép ésszel fel nem fogható, éppen ezért nem normális. Aktuális szójátékkal élve nem tucatteljesítmény, viszont ilyen magasságokba tucatemberként nem lehet eljutni, csak kivételes képességekkel, kivételes hozzáállással és nagyon normális emberi tulajdonságokkal.

Rafael Nadal pedig nagyon normális ember, amivel ilyen magasságokban szembesülni már-már meghatóan különleges élmény. Éppen ezért ezt most nem a nagy sportoló Rafael Nadalról szól, hanem a normális ember Rafael Nadalról.

A római torna döntőjében aratott győzelménél is sokkal messzebbre mutató volt az azt követő sajtótájékoztatón elhangzott néhány mondata.

„Úgy tudsz mentálisan egyben lenni a legmagasabb szinten, hogy minden nap elmész edzeni. Nem panaszkodsz, amikor rosszul játszol, amikor gondjaid vannak, nem panaszkodsz, amikor fáj. Akkor is pozitív a hozzáállásod és jó arcot vágsz hozzá, amikor nem megy. Nem nyafogsz, ha problémák adódnak, ha rosszul megy, ha sérült vagy. Minden nap ugyanazzal a szenvedéllyel mész edzeni. Világéletemben ezt csináltam, nem hagytam, hogy frusztráljanak a nehézségek. Sosem voltam túl negatív. Ezért volt esélyem mindig újrakezdeni.”

Megfontolandó szavak, nem csak a pályán, hanem az életben is.

A római győzelme előtt húsz nappal volt szerencsém Mallorcán tölteni néhány napot. Tudtam, hogy el akarok menni Manacorba, még ha nincs is ott semmi turisztikai izgalom. Csak hogy lefényképezzem a várostáblát, vagy a főtéren a Nadal-család házát, esetleg az általa épített akadémia bejáratát. Eszembe sem jutott ennél több.

Aztán beugrott, hogy Rafael Nadal mindig hazamegy. Mindig. Ha van két szabadnapja, azonnal hazamegy, mert ő egy tök normális ember. Nem dubaji luxusszállodába vagy karibi szigetre megy pihenni, hanem haza, Mallorcára, a családjához, a gyökereihez, a szigetére. A Porto Cristói házába, ami csak tíz kilométerre van szülővárosától.

Otthon van, mert otthon szeret lenni. Legfeljebb elmegy horgászni, esetleg áthajózik Ibizára vagy Formenterára bulizni a barátokkal és a menyasszonyával. Meg talán elmegy golfozni a szomszéd városba.

De mindenképpen hazamegy.

Barcelona után, Madrid előtt volt egy szabad hete, akkor is hazament. Rafael Nadal normális ember, otthon, Mallorcán viszont egyenesen hétköznapian normális. Amikor ezt nagy ésszel összeraktam, egyből el is indultunk Manacor városába. El sem tudtam képzelni, hogy nem edz minden nap. Arra gondoltam, hogy biztosan délelőttre időzíti az edzéseit, amikor még nincs rekkenő hőség, úgyhogy reggel 9-kor már le is parkoltunk manacori teniszakadémiája előtt. Kifizettük a 18 eurós (egyébként teljes egészében jótékonysági célra fordított!) belépőjegyet a múzeumba, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha onnan be lehet lógni az öltözőjébe, netán pont ott fog kávézni, esetleg véletlenül meghív az esti kerti partijára rákokat grillezni, vagy valami hasonló.  

IMG_0844.JPG  

Ez nyilván nem történt meg. A múzeum maga egy brutálisan értékes relikvia-gyűjtemény és természetesen hermetikusan el van zárva az akadémia vadonatúj, gyönyörű keménypályás teniszpályáitól, így kicsit csalódottan indultunk vissza az autóhoz. Rafa biztos nincs itt, vagy ha igen, akkor megközelíthetetlen.   

Már majdnem beszálltunk az autóba, amikor a létesítmény mögött pár száz méterrel észrevettem néhány tenisztáskát cipelő kisgyereket. Hoppá, ott vannak hátul a salakpályák?

Ott voltak. 15-20 salakpálya egymás mellett, kisebb kiszolgáló épülettel. Telis-tele egészen apró rohangáló kisgyerekkel, kiskamasz teniszezővel és edzőikkel, meg persze hatalmas zsivajjal. És akkor meghallottam egy férfias, öblös hangot, egy jól ismert nyögést. A salakpálya-koncentrátum leghátsó, eldugott sarkában ott volt egy kék folt, egy balkezes tenyeres, és egy vészjóslóan magasra pattanó labda.

Ott van Rafael Nadal.
Manacor külvárosának legeslegkülső salakpályáján, mert a többi mind a gyerekeké. 

És persze Naomi Osakáé, aki azon a héten az akadémia vendégszeretetét élvezte, így a női világelső is ott ütögetett Rafa szomszédjában.

IMG_0872.jpg

Ennyi. Odamentünk, és másfél méterre tőle megálltunk a pálya szélén, tizenöt-húsz, szintén szemfüles, középkorú német turistával, valamint az éppen szünetet kapó, kerítésen csüngő kis nebulókkal együtt, és áhítattal bámultuk a salakkirályt. Nincsenek biztonságiak, nincsenek köré álló, minden kívánságát leső stábtagok, nincs belépő, nincs bujkálás, nincs közöttünk különbség, közte és köztünk.   

Félelmetesen tisztán ütötte a labdát. Annyira gyönyörű hangja volt a labda és az ütő találkozásának, amit az ámulat csendjében meghatóan különleges élmény volt hallgatni, hiszen ilyet egy zsúfolt, hangos tenisztornán nem élhetünk át. Már egy ideje edzhetett, mert izzadt, de frissen mozgott. Vidám volt, nevetgélt az ütőpartnerével, de nagyokat nyögött minden egyes tökéletesen megütött labdánál.

Egy órán keresztül néztük, ahogy több százszor egymás után beütötte a tenyerest, mindig ugyanoda, mindig a tenyeres sarokba, mindig centire ugyanoda. Nagyon figyelt, csak egy-két pillanatra révedezett el a tekintete.
Talán már Párizsra gondolt.

Valószínűleg még órákig edzett, úgyhogy hagytuk is, mert a normális embereket békén kell hagyni, akkor is, ha világ legnagyobb sportolói közé tartoznak. Teljesen biztos vagyok benne, hogy edzés után mindenkinek adott aláírást, megállt egy-egy fotóra, beszélgetett a kisgyerekekkel.

Aztán hazament a családjához, esetleg még beugrott a halpiacra rákot venni az esti grillezéshez.

Rafael Nadal, a tizenkétszeres Roland Garros-bajnok. 


7AB85135-5E1C-4D1C-9687-1D2F424172AC.JPG

Hozzászólások