Salakblog - Naomi, nem kellenek szavak, a teniszed beszél helyetted
Naomi, nem kellenek szavak, a teniszed beszél helyetted

Naomi, nem kellenek szavak, a teniszed beszél helyetted

Kálmán Laci ·
2019/01/27 16:46

„Előre is elnézést kérek, a nyilvános beszéd nem épp az erősségem.”


Ezzel a mondattal indította gondolatait Naomi Osaka, miután szombat este megszerezte élete második Grand Slam bajnoki címét Melbourne-ben. Valóban, még a trófeához is végtelenül óvatosan közelített, alig mert hozzáérni, alig merte megfogni. És, amikor kezdte a beszédét, akkor is olyan setesután toporgott csak a pódiumon.

Pedig nem volt ez egy rossz beszéd. Ugyanolyan bájos és szeretetreméltó volt, mint amilyen ő maga. Nem maradt ki belőle semmi fontos. Egyáltalán nem baj, hogy ennyire sokfélék vagyunk, nem baj, hogy nem mindenki oldott és fesztelen ezekben a helyzetekben.

A tenisze és a félelmetes belső ereje ugyanis bőven elég, nem kellenek szavak.

Persze, könnyű most azt írni róla, hogy a jövő nagy bajnokát látjuk, naná, ki mást látnánk egy olyan valakiben, aki 21 évesen behúzott két Grand Slam-tornát egymás után. De most hagyjuk egy pillanatra figyelmen kívül a trófeákat, és gondoljuk végig ezt a két döntőt, csak pusztán a két meccset. Ezekben ugyanis minden benne van, amitől igazunk van, ha nagy bajnokot látunk benne.

A tavalyi US Open fináléjában minden idők egyik legnagyobbja, Serena Williams ellen lépett pályára, és borzasztóan éretten játszott. Iszonyatosan jó adottsága és érzéke van a támadás és a védekezés közti egyensúlyhoz, ahhoz, hogy mikor kell agresszívnek lenni, és mikor érdemes visszafogottnak maradni. Tökéletesen alkalmazkodik az ellenfélhez és a pillanathoz, azt játssza, amit kell, és többnyire a kivitelezés is a helyén van. 

Ehhez csak plusz adalék, hogy a balhét mennyire profin kezelte. Profibb volt, mint az ellenfele, nála mondjuk nem volt nehéz, de profibb volt, mint a székbíró, profibb volt, mint bárki más a stadionban. Az az Iszonyatos belső muníció, az a hihetetlen belső erő, ami benne van, átsegítette őt a nehéz pillanatokon.

naomi3.jpg Fotó: Europress/AFP

A szombati döntőben ismét rendkívüli bajnoki erényeket csillogtatott Petra Kvitova ellen. Egyrészt, ahogy eljutott szett 5:3-ig. Nem ijedt meg, amikor az első egy-két gémben ő hibázott többet, ő hozta nehezebben az adogatásait. Csak rázta az öklét és ment előre rendületlenül. Próbálta magához ragadni a kezdeményezést, hisz tudta, ellenfelével szemben csak ez működik. Legtöbbször sikerült is neki, szórta a nyerőket, amikor pedig védekezésre kényszerült, akkor is mind többször oldotta meg sikeresen a feladatot. A második szett végén tényleg megzuhant egy kicsit, de egyrészt Kvitova sem akárki, és elképesztő hidegvérrel menekült, másrészt pedig a háló meg a vonalak sem nagyon voltak mellette ekkortájt.

Az igazán nagy dolog az, hogy ezek után el tudott felejteni minden rosszat, ami vele történt. 

A kihagyott lehetőségek tömkelegét, a hálón balszerencsésen megpattanó labdákat, a rossz sólyomszem lehívásokat, a kihasználatlanul hagyott meccslabdákat, a második szett végén zsinórban elbukott négy gémet. 

naomi2.jpg Fotó: Europress/AFP

Úrrá tudott lenni a nyilvánvalóan elhatalmasodni próbáló negatív érzelmeken és gondolatokon. Újra rázta az öklét. Újra el tudta hinni, hogy ő ugyanaz a játékos, aki eljutott szett 5:3-ig. Hogy ő ezen a napon jobb, mint ellenfele. Hogy ő egy bajnok, aki be fogja fejezni, amit elkezdett. Megcsinálta a legnehezebbet, és rendet rakott odabenn. Annak az irdatlan erőnek köszönhetően, ami benne lakozik. 

Beszélt az ökle, beszélt a tekintete, beszélt az ütőjén a labda, és beszélt az egész teste. 

De némán. Szavak nélkül. A meccs utáni nyilatkozatból ugyanis azért nem hiányzott egy szó sem, mert a teniszével már mindent elmondott, amit el lehetett. 

Hozzászólások