Salakblog - Medvedev: "Nincs példaképem, csak önmagam akarok lenni"
Medvedev: "Nincs példaképem, csak önmagam akarok lenni"
Fotó: Europress/AFP

Medvedev: "Nincs példaképem, csak önmagam akarok lenni"

Kálmán LaciKálmán Laci
2020/03/22 15:20
A Behind The Racquet egy fiók az Instagramon, melyen keresztül ismert és kevésbé ismert teniszezők osztják meg vicces, tanulságos, felemelő történeteiket a világgal. Ezúttal Daniil Medvedev írt arról, mi kellett neki ahhoz, hogy top 5-ös teniszező váljék belőle. 

Apu és anyu között volt régen egy kisebbfajta harc velem kapcsolatban. Anyu ragaszkodott, hozzá, hogy megfelelő oktatásban részesüljek, így aztán 18 éves koromig ott ültem az iskolapadban, miközben már a tenisz is komoly része volt az életemnek. Oroszországban egyébként a legtöbb profi sportoló 12 éves kora körül befejezi a sulit. 

Talán ez lehetett az oka, hogy ekkoriban nem ment még úgy a tenisz, mint a velem egykorú haverjaimnak. De nem bánok semmit, jó volt így, ahogy volt. Anyagilag nagyon kemény időszak volt, amíg meg nem érkezett a segítség a szövetségtől és a szponzoroktól. Voltak olyan meccsek, melyeket elvesztettem, és utána csak azon a 100 dolláron járt az eszem, amit így nem tudtam megkeresni.

A legnehezebb időszak az volt a számomra, amikor juniorból fölkerültem a profik közé. Miután elkezdtem Future-tornákon indulni, gyorsan rájöttem, milyen rettenetesen nehéz lesz a világranglista 700. helyéről bekerülni a top 300 közé. A lehető legtöbb pénzt meg kellett spórolnom, és minél előbb nyernem kellett öt vagy hat ilyen tornát. Közben teljesen elveszettnek éreztem magam, és fogalmam sem volt arról, hogy fogom mindezt megvalósítani. Volt ugyanis rajtam kívül még egy rakat fiatal srác, akiknek ugyanaz volt a célja, mint nekem.

Emlékszem, egyszer beszéltem Bublikkal, amikor részt vettem egy Future-tornán, melyet szinte közvetlenül az akkori franciaországi lakhelyem mellett rendeztek. Ekkor a 700. hely környékén voltam a világranglistán, és megkérdeztem tőle 'Mégis, hogy a fenébe kerülhet be az ember az első 300 közé, lehetetlennek tűnik?!' Ő a mai napig emlékszik erre a mondatomra, és mindig ugrat vele, amikor összefutunk. 

Amikor életemben először top 100-as lettem, mélyen belül tudtam, hogy nem vagyok igazi profi. A pályán mindent beleadtam, amit csak tudtam, de a pályán kívül nem épp úgy éltem, ahogy kellett volna. Éjjel például sokáig fenn voltam, és Play Station-öztem, és közben nem igazán izgattam magam a sportolói léttel járó dolgok miatt. 

Csak abban az időben kezdtem el az életemet igazán a tenisznek szentelni, amikor a 70. helyről előreugrottam az ötödikre. Meg akartam tudni, hol vannak a határaim, tudom, sokan azt mondják, nincsenek is határok, én azonban tesztelni akartam magam, meg akartam találni az enyémeket. 

Emlékszem, ezt megelőzően, ha az egyik napon játszottam egy hosszú meccset, akkor másnap kikaptam, mert meg sem tudtam mozdulni. Akik ismertek juniorként, tudják, mennyire rossz fizikális állapotban voltam akkoriban. Én voltam az egyik leggyengébb. Gyakran már harminc percnyi játék után is elkezdtem görcsölni. 

Aztán jött a kőkemény, következetes fizikális munka, és a regenerációra fordított kellő figyelem, és minden megváltozott. Ami engem illet, nem mindig tudom, mit kell tennem, de a csapatom szerencsére igen. Az ő segítségükkel lettem görcsölő juniorból több egymást követő héten is döntőt játszó profi teniszező. 

A titok, amitől Medvedev és mestere igazi nyerő párossá váltak | Hosszabbítás

Daniil Medvedev épp azon töprengett, miért nem üti be az első szerváit a Fabio Fognini elleni mérkőzésén az ATP-kupán. A stábjában ott ült edzője, Gilles Cervara, valamint az orosz válogatott kapitánya, Marat Safin is. Fognini alig 24 órával korábban érkezett csak meg a verseny helyszínére, Perth-be.

Mindig is érdekesnek találtam, ahogy az emberek megítélnek, bírálnak engem. Lehet persze véleménye mindenkinek, de teljesen értelmetlen azt gondolni, hogy az az abszolút igazság. Mindig vannak emberek, akik szerint nem kellett volna ezt vagy azt csinálnom vagy mondanom. De az az igazság, hogy azt mondom, amit akarok. Megkérdezhetnek kétszázszor is, de a válaszom mindig ugyanaz lesz. Nincs példaképem, én csak önmagam akarok lenni. 

Annak, hogy ezt gondolom, semmi köze ahhoz, hogy top 10-es játékos vagyok. Akár hiszed, akár nem, ugyanezt mondanám akkor is, ha az 1000. helyen állnék a világranglistán. Én tényleg csak önmagam akarok lenni. Vannak a csapatomon kívül olyanok, akik szerint ebben vagy abban jobbnak kéne lennem ahhoz, hogy megnyerjem ezt vagy azt a meccset. Csakhogy én nem értük, nem miattuk teniszezem. 

Mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy levegye magáról azt a kényszert, hogy jobb akarjon lenni, mint mindenki más. Ha nem akarsz edzeni, ne eddz. Ha boldog vagy azzal, ahol éppen tartasz, ne hagyd senkinek, hogy azzal traktáljon, hogy jobbnak kell lenned. Ez volt a legnagyobb nyomás, ami rajtam volt. Éppen ezért független akartam lenni másoktól. Persze ezt könnyebb kimondani, mint megtenni.

Időbe telik, amíg megtanulod, hogy ne tegyél energiát ezekbe a kommentekbe. Amikor nem vagyok a pályán, próbálom megtartani a privát életem, ami nem könnyű. A mai világban, ha akarod, ha nem, értesülsz arról, mit gondolnak rólad mások. Ha magad elé teszel tíz embert, tíz különböző véleményt fogsz hallani tőlük. 

Mindig lesz valaki, aki szerint valamit így vagy úgy kellene csinálnod. De, ha te nem értesz egyet, akkor nem kell.

Hozzászólások