Salakblog - Marin Cilic
Marin Cilic
Fotó: Europress/Getty

Marin Cilic

Szabó GáborSzabó Gábor
2014/09/09 09:56

Ivanisevic, Ancic, Ljubicic, Karlovic, Cilic.

Ez volna a horvát tenisz kezdőötöse az elmúlt bő egy évtizedben. Nem tudom miért, de egyszerűen nem tudom nem összekötni egy másik kezdőötössel:

Petrovic, Kukoc, Radja, Paspalj és Divac.

Az 1990-es világbajnok jugoszláv válogatott kezdőötösével. Jó, tudom persze, azóta történt egy és más a Balkánon, nehéz lenne szemet hunyni afelett, hogy az európai kosárlabda valaha volt egyik legnagyszerűbb kezdőötösének csak az első három tagja horvát, míg Divac és Paspalj szerb. Hogy mást ne mondjak, riportfilm készült abból, hogy Divac miként látogatta meg életében először szegény Dražen sírját. Azét a Dražen Petrovicét, aki egykoron legjobb barátja volt.

De az életük életük, a sorsuk ezeknek az embereknek még alighanem közös. Ivanisevic amikor végre nyerni tudott Wimbledonban, az akkor már nyolc éve halott barátjának ajánlotta a trófeát, megríkatva ezzel azokat is, akik nem sírtak már akkor amikor Goran beverte a meccslabdát. Szabadkártyásként, Rafter ellen a hétfői döntőben.

Nem tudom, Goran hányszor sírhatott a saját wimbledoni győzelme és Marin Cilic tegnapi döntője között, aközött a hétfő és a tegnapi hétfő között, de úgy gondolnám, nem sokszor. Az ember valahogy egy mókamesterről ezt képzeli.

Ivanisevic, Ancic, Ljubicic, Karlovic, Cilic együtt több, mint 10 méter horvát, akik úgy teniszeznek, mint ahogyan Toni Kukocék kosárlabdáztak.

Szinte mindenhol máshol a világon a magas emberek jobbára csak magasak, de ügyesnek egyáltalán nem ügyesek, mozogni meg végképp nem tudnak.  A horvátoknál azonban ez is másként van. Az egy szem Dodigot nem számítva nem tudunk mondani egy olyan horvát teniszezőt, aki ne lenne két méter, ne lenne tök jó keze, és ne mozogna úgy, mint egy gazella. (Jó, Ivo esetében ezzel a gazellasággal picit megengedőek voltunk, de ennyi talán belefér és azt is tegyük hozzá, hogy Dodignál is csak 17 centi hiányzik.)

Másutt az ilyen felépítésű emberek egyszerűen nem ilyen ügyesek. Vagy nem ilyen mennyiségben,

Talán innen a párhuzam a kosárlabdázókkal.

Meg még talán az önbizalom.

Ez utóbbit fura megemlíteni egy olyan siker után, ami Goran Ivanisevic és Marin Cilic együttműködéséből született, de azt hiszem megkerülhetetlen. Pedig két magában mindig picit kételkedő emberről beszélünk, akiknek együttműködéséből azonban egy csoda született.

Szombaton.

Mert tegnap inkább csak a babérokat aratta le Cilic, akkor nem játszott, úgy mint Federer ellen az elődöntőben, amikor az is nyerő volt, amire csak gondolt meg nézett, nemhogy az, amihez hozzáért. Tegnap Marin Cilic megnyerte élete első Grand Slam tornáját egy hullafáradt Nishikorival szemben, úgy, hogy nem játszott igazán jól. Továbbmegyek, nem játszott úgy, mint ahogyan Goran játszott az első három - elveszített - wimbledoni döntője alkalmával.

De a sors ilyen alighanem, visszaad időnként dolgokat. Amiért Gorannak vért kellett izzadnia, mert egyszer Agassi és kétszer Sampras volt az ellenfele, az Marinnak viszonylag könnyen összejött, mert az ellenfelét erőnlétileg gyakorlatilag nullára írták a többiek.

Többek között egy szerb és egy montenegrói születésű kanadai.

Ami játékosként csak akkor jött össze neki, amikor már nem számított rá senki, az edzőként összejött alig tíz hónap alatt. Aki követte Goran Ivanisevic pályáját, az nem hiszem, hogy tud nem örülni neki.

Mert ahogyan Marin Cilic is említette a tegnapi meccs utáni beszédében, ebben a győzelemben Ivanisevic vastagon benne van.

Mint ahogyan benne van az egész jugoszláv labdajáték-kultúra is azt hiszem. És szándékosan nem balkánit írtam, mert az mifelénk mást jelent.

Hozzászólások