Salakblog - Maria Sharapova: Tenisz, most búcsúzom
Maria Sharapova: Tenisz, most búcsúzom
Fotó: Europress/AFP

Maria Sharapova: Tenisz, most búcsúzom

Szántó PetraSzántó Petra
2020/02/27 09:02

Maria Sharapova írása 2020. február 26-án, visszavonulása napján jelent meg a Vanity Fair magazinban

____________________________________________________________________________________________

Hogyan hagyod magad mögött az egyetlen olyan életet, amit ismertél? Hogyan hagyod ott a pályákat, amiken kislány korod óta edzettél, a játékot, amit szeretsz, ami el nem mesélt könnyeket és elmesélhetetlen örömöt okozott? A sportot, ahol családra leltél, a szurkolókat, akik több mint 28 éven át kitartottak melletted?

Új vagyok még ebben, úgyhogy kérlek, nézzétek el ezt nekem. Tenisz, most búcsúzom.

Mielőtt a végére érnénk, hadd kezdjem az elején. Amikor életemben először teniszpályát láttam, édesapám játszott rajta. Négy éves koromban még Szocsiban, Oroszországban éltünk, és olyan kicsi voltam, hogy a lábaim nem értek le a padról, amin ültem. Olyan pici voltam, hogy az ütőm kétszer akkora volt, mint én.

Hat éves koromban átrepültük a bolygót édesapámmal egészen Floridáig. Az egész világ gigantikusnak tűnt akkor. A repülőgép, a repülőtér, Amerika méretei. Minden hatalmas volt, mint ahogy a szüleim értem hozott áldozata is.

Amikor teniszezni kezdtem, a lányok a háló másik oldalán mind idősebbek, magasabbak, erősebbek voltak, a tenisz nagyságok, akiket a tévében néztem, mind érinthetetlennek és elérhetetlennek tűntek. Ám ez a szinte mitikusnak tűnő világ napról napra, minden órát az edzőpályán töltve, egyre valóságosabb lett.

Az első pályák, amiken játszottam, girbegurba betonpályák voltak, lekopott vonalakkal. Idővel eljutottam a sáros salakra és a leggyönyörűbben manikűrözött füves pályákra is. De soha, a legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy a világ legnagyobb pályáin is nyerni fogok. Minden borításon.
  

Wimbledon jó kezdésnek bizonyult. Akkoriban csak egy naiv 17 éves kislány voltam, aki még bélyegeket gyűjtött, és nem fogta fel győzelme jelentőségét idősebb koráig. És mennyire örülök, hogy nem fogtam fel.  

Sosem az volt a legnagyobb előnyöm, hogy fölényben éreztem magam a többi játékossal szemben. Inkább az az érzés, ami olyan volt, mintha le akartam volna zuhanni egy szikla pereméről. Ezért mentem vissza újra és újra a pályára, hogy kitaláljam, hogyan mászhatnék tovább.

A US Open megmutatta, hogyan kerekedjek felül a zavaró tényezőkön és az elvárásokon. Mert ha nem tudsz megbirkózni a New Yorki-i felbolydulással, nos, akkor ott van a szomszédban a reptér. Dászvidánya.

Az Australian Open olyan helyre juttatott, ami soha korábban nem volt az életem része: az extrém önbizalom olyan szintjére, amit mások úgy mondanak, hogy „zónában lenni”. Nem tudom megfogalmazni pontosan, de nagyon jó volt ott lenni.

A Roland Garros salakja gyakorlatilag minden gyengeségemet megmutatta, például azt, hogy nem tudtam csúszni rajta, és rákényszerített arra, hogy legyőzzem ezeket a gyengeségeket. Kétszer is. Az de jó érzés volt! 

Ezek a pályák fedték fel a valódi énemet. A fotózások és a csini teniszruhák mögött megmutatták a tökéletlenségeimet, minden ráncomat és minden izzadságcseppet. Megedzették a jellememet, az akaraterőmet, és hogy képes legyek a nyers érzelmeimet úgy irányítani, hogy azok ne ellenem, hanem nekem dolgozzanak. Ezen pályák vonalai között biztonságban volt a sebezhetőségem. Mennyire szerencsés vagyok, hogy találtam egy olyan területet, ahol teljesen védtelen voltam, mégis otthonosan éreztem magam?

A sikerem egyik kulcsa az volt, hogy soha nem néztem hátra, és soha nem néztem előre. Hittem abban, hogy ha küzdök és egyre csak küzdök, akkor elképesztően messze jutok.

Ám a tenisz felett soha nem uralkodhatunk, egyszerűen csak meg kell birkóznunk a játék elvárásaival, miközben meg kell próbálnunk elcsendesíteni a fejünkben szakadatlanul felgyülemlő kétségeket.

Mindent, és még annál is többet megtettem azért, hogy felkészüljek a következő ellenfelemre?
Lazsáltam pár napig, a testem ezért meg fog büntetni!
Lecsúszott még egy pizzaszelet? Akkor reggel jöhet a plusz edzés. 

Bensőségesen figyeltem ezekre a hangokra, és megéreztem ezeknek a hangoknak az apályát és dagályát, így tudtam elfogadni a végső jeleket is, amikor jöttek.

Az egyik ilyen jel tavaly augusztusban jött a US Openen. Harminc perccel a meccsem előtt, zárt ajtók mögött elvégeztek rajtam egy olyan procedúrát, ami gyakorlatilag lebénította a vállamban érzett fájdalmat. A vállsérülések nem újak számomra, az ízületeim tropára koptak, és volt több műtétem is. Az első még 2008-ban, az utolsó tavaly, mindeközben megszámlálhatatlanul sok hónapot töltöttem fizioterápiával.

Aznap már azt is győzelemnek éreztem, hogy egyáltalán pályára tudtam lépni, miközben ez csak az első lépés kellett volna legyen a győzelem felé.
Ezt most nem azért mesélem el, hogy sajnáltassam magam, csak hogy érzékeltessem az új valóságomat: a testem lett a saját zavaró tényezőm.

A pályafutásom során soha nem volt kérdés, hogy mindez megéri-e? Mert végül mindig megérte. Világ életemben a mentális erőm volt a legnagyobb fegyverem. Ha az ellenfelem erősebb, magabiztosabb, vagy egyszerűen csak jobb volt nálam, akkor is felvettem a harcot.   

Sohasem éreztem a késztetést, hogy a munkáról, az erőfeszítésről, a keménységről beszéljek, mert minden sportoló tudja, milyen kimondatlan áldozatokkal jár a siker. De most, hogy elindulok életem következő fejezete felé, szeretném, ha mindenki, akinek az az álma, hogy valamiben kiemelkedjen, tisztában legyen azzal, hogy a kétségek és a bírálatok elkerülhetetlenek. Több százszor fogsz kudarcot vallani, miközben az egész világ téged néz.
Ezt fogadd el. Bízz magadban. Ígérem, végül győzni fogsz. 

Miközben az életemet a tenisznek adtam, a tenisz adott nekem életet. Minden nap hiányozni fog. Hiányozni fognak az edzések és a napi rutinom: hajnalban kelni, előbb a bal, majd a jobb cipőfűzőmet bekötni, becsukni a pálya kapuját, mielőtt beleütök az első labdába. Hiányozni fog a csapatom, az edzőim. Hiányozni fognak azok a pillanatok, amikor apával ültünk az edzőpálya padján. A kézfogások a hálónál, akár nyertem, akár veszítettem, és a játékosok, akik lehet, hogy tudják, lehet, hogy nem, de jobbá tettek.

Most, hogy visszanézek, rájöttem, a tenisz volt az én hegyem. Az ösvény tele volt völgyekkel és kerülőkkel, de a csúcsról eszméletlen volt a kilátás. Ám huszonnyolc év és öt Grand Slam-trófea után készen állok a következő hegyemre, és hogy egy másfajta borításon versenyezzek. 

A győzelem hajthatatlan üldözésének kényszere? Az soha nem fog elcsitulni. Akármi is áll előttem, ugyanazzal az összpontosítással, ugyanazzal a munkamorállal fogok dolgozni, remélhetőleg tanulva a leckékből.

Addig is van néhány egyszerű dolog, amit nagyon várok már. A családom nyugalmát. Hosszasan iszogatni a reggeli kávémat. Spontán elutazni valahova a hétvégén. Saját magam eldönteni, hogy milyen edzésre megyek (helló táncórák!).

A tenisz megmutatta nekem a világot, és megmutatta, hogy milyen fából faragtak. Általa teszteltem saját magam, és mértem a gyarapodásomat. Bármi is lesz életem következő fejezete, bármi is lesz a következő hegyem, ugyanúgy fogok küzdeni.
Ugyanúgy mászni fogok, ugyanúgy gyarapodni fogok.  
Hozzászólások