
Le lehet-e győzni egy tornán Federert, Nadalt és Djokovicot?
Az élet néha tálcán kínálja a lehetőségeket. A múlt héten még nem gondoltam, hogy létezhet írás, mellyel az ember egyszerre tudja magára haragítani a Federer-, a Nadal- és a Djokovic-tábort, erre tessék. Elég csak két fordulóra előre gondolkodni, és kínálja magát az alkalom. Még szerencse, hogy Stefanos Tsitsipasnak is akad már tábora, talán ők majd megvédenek :)
Olyan ugye már volt, hogy a
háromból kettőt valaki legyőzzön egy tornán, hússzor eddig a sportág
történetében, ha jól számoltuk. Utoljára Zverev nyerte így a világbajnokságot
tavaly, az elődöntőben megverte Federert, utána a döntőben pedig Djokovicot. Ebbe a húszba
egyébként csak azokat az alkalmakat számoltuk bele, amikor másvalaki tudott
legyőzni közülük kettő, nem pedig az egyikük.
2007-ben Nalbandian Madridban
megverte mind a hármat (ráadásul a rá következő héten Párizsban Nadalt és
Federert megint), de akkor azért egyfelől Djokovic még nem volt Grand Slam-győztes, másfelől pedig nem 51 GS-trófeát kellett eltakarítani az útból, hanem
csak 15-öt.
A három ezért 2019-ben nyilván más, mint akkor volt. A három, három nyert szettre menő meccsen pedig pláne.
Fotó: Europress/AFP
Hogy egészen pontosak legyünk: annyira más, hogy ennél nagyobb kihívás ebben a játékban nem létezik. Nem is létezett szerintem sohasem, és gyanítom, nem is fog létezni.
Ez olyan valami, ami eleddig még
fel sem merült. Nyilván azért nem, mert általában leragadtunk annál, hogy
képes-e valaki GS-t nyerni egyáltalán, a fent említett három játékoson kívül.
És nem arról volt szó, hogy mivel már erre a kérdésre is nem volt a válasz,
ezért a címben feltett kérdésre sem lehetett más, hanem arról, hogy a dolog
olyan szinten tűnt képtelenségnek, hogy a címben feltett kérdés sem
létezhetett.
És önmagában már ezért is
hálásnak kell lennünk Stefanos Tsitsipasnak. Hogy lett kérdés, hogy
eljátszhatunk a gondolattal. Hogy van, hogy akad egy nap legalább a holnapi elődöntőig,
amíg ezzel a kérdéssel foglalkozni érdemes. Például azzal, hogy létezik-e olyan
tenisz, amivel véghez lehet vinni a lehetetlent, és létezhet-e ember, aki nem
csak a birtokában van ennek a tenisznek, hanem mentálisan is alkalmas arra,
hogy ezt megcsinálja.
Ráadásul egy olyan Grand Slamen, ahol hosszú idő után először mind a hárman egyszerre nyerési esélyekkel indultak el.
Gondoljunk csak bele, hogy
milyen kevés játékos van, akinek megvan a három skalp egyáltalán. Nem egy
tornán, nem egy évben, hanem a teljes karrier alatt. Azon túl, hogy az ember benyögi a nyilvánvaló
tippeket – Murray, Wawrinka, Del Potro - némi gondolkodás után mond még pár nevet –, Tsonga, Berdych, talán Hewitt
– de utána nekiesik a netnek.
Fotó: Europress/AFP
Mi Söderlinget, Davydenkót,
Goffint és Ljubicicet találtuk még, de lehet, akadnak rajtuk kívül néhányan.
Sokan biztosan nem. A kiválasztottak közül egyébként
csak Murray, Wawrinka, Hewitt és Tsonga tudta megverni mind a hármat Grand Slam-tornán is, az egy Grand Slam-tornán belüli két győzelem pedig csak Stannek, Del
Potrónak, Berdychnek és Szafinnak jött össze. (Szegény Murray hányszor futott
neki!)
Ha így nézzük egyébként, a legközelebb a bravúrhoz Tomas Berdych volt, aki 2010-ben Wimbledonban megverte Federert, Djokovicot, majd a döntőben kikapott Nadaltól.
Neki nem sikerült a
lehetetlen. De ha olyan feje lett volna a játékhoz, mint amilyen - úgy hisszük - Stefanos
Tsitsipasnak van, talán ő is megcsinálja.
Mert lehetetlen - mint tudjuk
- nem létezik.