Le lehet-e győzni egy tornán Federert, Nadalt és Djokovicot?

Az élet néha tálcán kínálja a lehetőségeket. A múlt héten még nem gondoltam, hogy létezhet írás, mellyel az ember egyszerre tudja magára haragítani a Federer-, a Nadal- és a Djokovic-tábort, erre tessék. Elég csak két fordulóra előre gondolkodni, és kínálja magát az alkalom. Még szerencse, hogy Stefanos Tsitsipasnak is akad már tábora, talán ők majd megvédenek :)

Olyan ugye már volt, hogy a háromból kettőt valaki legyőzzön egy tornán, hússzor eddig a sportág történetében, ha jól számoltuk. Utoljára Zverev nyerte így a világbajnokságot tavaly, az elődöntőben megverte Federert, utána a döntőben pedig Djokovicot. Ebbe a húszba egyébként csak azokat az alkalmakat számoltuk bele, amikor másvalaki tudott legyőzni közülük kettő, nem pedig az egyikük.

2007-ben Nalbandian Madridban megverte mind a hármat (ráadásul a rá következő héten Párizsban Nadalt és Federert megint), de akkor azért egyfelől Djokovic még nem volt Grand Slam-győztes, másfelől pedig nem 51 GS-trófeát kellett eltakarítani az útból, hanem csak 15-öt.

A három ezért 2019-ben nyilván más, mint akkor volt. A három, három nyert szettre menő meccsen pedig pláne.

Fotó: Europress/AFP

Hogy egészen pontosak legyünk: annyira más, hogy ennél nagyobb kihívás ebben a játékban nem létezik. Nem is létezett szerintem sohasem, és gyanítom, nem is fog létezni. 

Ez olyan valami, ami eleddig még fel sem merült. Nyilván azért nem, mert általában leragadtunk annál, hogy képes-e valaki GS-t nyerni egyáltalán, a fent említett három játékoson kívül. És nem arról volt szó, hogy mivel már erre a kérdésre is nem volt a válasz, ezért a címben feltett kérdésre sem lehetett más, hanem arról, hogy a dolog olyan szinten tűnt képtelenségnek, hogy a címben feltett kérdés sem létezhetett.

És önmagában már ezért is hálásnak kell lennünk Stefanos Tsitsipasnak. Hogy lett kérdés, hogy eljátszhatunk a gondolattal. Hogy van, hogy akad egy nap legalább a holnapi elődöntőig, amíg ezzel a kérdéssel foglalkozni érdemes. Például azzal, hogy létezik-e olyan tenisz, amivel véghez lehet vinni a lehetetlent, és létezhet-e ember, aki nem csak a birtokában van ennek a tenisznek, hanem mentálisan is alkalmas arra, hogy ezt megcsinálja.

Ráadásul egy olyan Grand Slamen, ahol hosszú idő után először mind a hárman egyszerre nyerési esélyekkel indultak el.

Gondoljunk csak bele, hogy milyen kevés játékos van, akinek megvan a három skalp egyáltalán. Nem egy tornán, nem egy évben, hanem a teljes karrier alatt.  Azon túl, hogy az ember benyögi a nyilvánvaló tippeket – Murray, Wawrinka, Del Potro - némi gondolkodás után mond még pár nevet –, Tsonga, Berdych, talán Hewitt – de utána nekiesik a netnek. 

Fotó: Europress/AFP

Mi Söderlinget, Davydenkót, Goffint és Ljubicicet találtuk még, de lehet, akadnak rajtuk kívül néhányan. Sokan biztosan nem. A kiválasztottak közül egyébként csak Murray, Wawrinka, Hewitt és Tsonga tudta megverni mind a hármat Grand Slam-tornán is, az egy Grand Slam-tornán belüli két győzelem pedig csak Stannek, Del Potrónak, Berdychnek és Szafinnak jött össze. (Szegény Murray hányszor futott neki!) 

Ha így nézzük egyébként, a legközelebb a bravúrhoz Tomas Berdych volt, aki 2010-ben Wimbledonban megverte Federert, Djokovicot, majd a döntőben kikapott Nadaltól. 

Neki nem sikerült a lehetetlen. De ha olyan feje lett volna a játékhoz, mint amilyen - úgy hisszük - Stefanos Tsitsipasnak van, talán ő is megcsinálja.

Mert lehetetlen - mint tudjuk - nem létezik.