Salakblog - James Blake szerint a tenisznél sokkal fontosabb a saját belső harcainkat győztesen megvívni
James Blake szerint a tenisznél sokkal fontosabb a saját belső harcainkat győztesen megvívni
Fotó: Europress/AFP

James Blake szerint a tenisznél sokkal fontosabb a saját belső harcainkat győztesen megvívni

Kálmán LaciKálmán Laci
2019/12/30 09:40
A korábbi világranglista-negyedik James Blake édesapja halála után rendkívül nehéz időszakon ment keresztül. Sikerült azonban újra magára találnia, megértette, mit jelent az igazi barátság, és megtapasztalta, milyen felszabadító tud lenni, ha kiírja magából az érzéseit egy könyvben. Minderről a 'Behind The Racquet' oldalán vallott.

Nem tudom könnyen kifejezni az érzéseimet, erről a feleségem tudna igazán mesélni. Azt szokta mondani, biztos azért lettek lányaink, hogy egy kicsit felpuhuljak. A barátaim is azzal húzzák az agyam, hogy csak azt kaptam, amit megérdemeltem. Egy csupa nőből álló családot magam köré.

Amikor apu elment, nagyon jó volt, hogy a barátaim, az édesanyám és a testvérem is ott voltak velem. Az egész család mellettem állt, és biztattak, hogy semmi gond nincs azzal, ha utat engedek az érzéseimnek. Soha nem voltam egy nagy síró, nem voltam egy olyan valaki, aki kimutatja, amit érez, de a többiek mind azt mondták, hogy az ilyen pillanatokban igenis ér elérzékenyülni.

Nem sokkal később beteg lettem. Fizikailag. Ekkor jöttem rá, hogy a pszichés állapotom, a lelki dolgaim hatással vannak a testemre, ha nem dolgozom fel azt az óriási mennyiségű stresszt, ami rám zúdul. A feszültség annyira fölhalmozódott bennem, hogy fizikai tüneteket produkáltam. Egészen pontosan arról volt szó, hogy az arcidegeim a bénulás jeleit mutatták. 

Alapvetően egy nyugodt, laza embernek gondoltam magam. Az édesapám halála azonban földre terített. Gondjaim voltak az alvással is, melyek csak tovább súlyosbították a fizikális problémáimat. Egy ideig nem is tudtam versenyezni, ami iszonyúan dühített és frusztrált. Huszonnégy voltam, akkor kellett volna a legjobb teniszemet játszanom, és fejlődnöm egy csomó mindenben. Ehhez képest nyolc hónapig egy tornán sem indultam. 

Az, hogy otthon kellett maradnom, segített jobb emberré, jobb baráttá válnom. Kezdtem rájönni, milyen az élet a teniszpályán kívül, milyen az élet akkor, ha sok időt töltök a barátaimmal. Sokkal jobban megismertem őket, sokkal inkább részei lettünk egymás életének. Az edzések miatt általában csak keveset lehettünk együtt, így azonban közelebb hozott minket a sors egymáshoz. Korábban annyira csak a teniszre összpontosítottam, hogy elfelejtettem, milyen is az jó barátnak lenni. Ők mindig ott voltak nekem, ők jelentették a biztos hátországot. Akár nyertem, akár vesztettem. 

Úgy gondolom, mindez jót tett a pályafutásomnak is. A pályán többé nem volt rajtam akkora nyomás, hisz tudtam, a teniszen kívül is van életem, vannak emberek, akikre minden körülmények között számíthatok. Ez nagyon felszabadító érzés volt, ami, tudom, nem mindenkinek adatik meg. 

A következő évben írtam is erről. Huszonnégy voltam, amikor apu meghalt, és huszonöt-huszonhat, amikor megírtam a könyvet a tapasztalataimról. Arról, hogyan éltem meg ezt az időszakot, és, hogy hogy tudtam kimászni a gödörből. 

Nagyon fiatal voltam, és az elején úgy éreztem beleőrülök ebbe az egészbe. Amikor beteg voltam, azt sem tudtam, vissza tudok-e még egyáltalán térni. Azért mentem el az egyik kiadóhoz, mert egyfolytában írni akartam. Először azt gondoltam, egy gyerekeknek szóló könyv lesz belőle, a kiadó azonban a versenyzés felé terelt. Azt mondták, érdekes lenne az emberek számára arról olvasni, milyen kemény is az élsport istenigazából. Miközben azon gondolkodtam, hogyan is fogjak hozzá, elkezdtem jobban lenni, így aztán vissza is tértem a pályára. Később a kiadó újra megkeresett, hogy még mindig volna-e kedvem megírni mindazt, ami velem történt. 

Az író Andrew Friedmannal dolgoztam együtt, aki nagyjából hat hónapot töltött velem. Hihetetlen katarzis volt az egész folyamat. Ahogy mondtam, nem vagyok egy érzelmes fajta, de nem tudom megmondani, hányszor ültünk le, hogy átbeszéljük, mi minden történt 2004-ben. Miközben beszélgettünk, én egy csomó feszültséget kisírtam magamból. A könyv segített megnyílni, segített kibontani azokat az érzéseket, melyek, már bennem voltak egy ideje. A tragédia megtörtént, azon nem tudtam változtatni, de sikerült valami pozitívat is kihoznom a történtekből. Újra megtaláltam a barátaimat, és megtanultam azt, hogyan dolgozzam föl az érzéseimet. Ettől érzelmileg és mentálisan is jobb állapotba kerültem. Borzasztóan hálás vagyok ezért.

Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a fel nem oldott érzelmek fizikálisan is megmérgezik az embert. Bepillantást nyerhettem azoknak az embereknek az életébe, akik mentális problémákkal küszködnek, és megértettem, mennyire kevés kell ahhoz, hogy tönkremenjen egy élet.

Rendkívül fontosnak tartom, hogy mi profi sportolók is beszéljünk ezekről a dolgokról. A teniszpályán egyedül vagyunk, és közben folyamatosan ott a nyomás a vállunkon. Bízom benne, hogy az emberek megértik, élsportolóként is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más. Egy csomó dolgot ugyanúgy fel kell tudnunk dolgozni, mint mindenki másnak. Az emberek elfelejtik, hogy nem vagyunk robotok. Ők általában csak egy fantáziavilágot látnak, ahol minden tökéletesnek tűnik. 

Azonban minden sportoló életében vannak küzdelmek. És ezek sokkal, de sokkal fontosabbak, mint egy győzelem vagy egy vereség.

Hozzászólások