Salakblog - "Hiszem, hogy okkal alakult így az életem" - interjú Szávay Ágnessel
"Hiszem, hogy okkal alakult így az életem" - interjú Szávay Ágnessel

"Hiszem, hogy okkal alakult így az életem" - interjú Szávay Ágnessel


2015/04/12 13:49

Első felnőtt versenyén úgy kapott ki, hogy elhúrozták az ütőit és a pályát sem találta el, élete utolsó profi találkozóját úgy veszítette el, hogy a fájdalomtól mozogni is alig bírt. Az egykoron a világranglista 13. helyéig jutó Szávay Ágnes korábban sem nagyon szeretett nyilatkozni, nem szerette maga körül a felhajtást, elmondása szerint éppen ezért 2006-ig szeretett igazán teniszezni. A játékot persze utána is élvezte, csak a sok körítést nem.

Az egykori US Open-negyeddöntős kiválóság két éve jelentette be visszavonulását, és honlapunkkal most kivételt tett: exkluzív interjúban mesélt a régi sikereiről, az egész pályafutását beárnyékoló gerincsérülésről, arról, mi történt vele az elmúlt két esztendőben, mit csinál manapság, mit tervez a közeljövőben, de szóba került az is, ki a kedvenc játékosa.

agi_garros

- Régen adtál interjút bárkinek is, igazából a visszavonulásod óta a tévéközvetítéseken kívül keveset szerepelsz a médiában. Csökkent irántad a korábbi nagy érdeklődés, vagy ez a te döntésed volt?

Soha nem szerettem szerepelni, játékosként is igyekeztem kerülni a médiát, akkor is kevés felkérést vállaltam, most meg aztán pláne – kezdte Szávay Ágnes, akivel egy budapesti kávézóban beszélgettünk. – A teniszről mostanában nem nagyon kérdeznek, a magánéletemről pedig nem kívánok nyilatkozni.

- Két éve (egészen pontosan 2013. február 6-án) jelentetted be, hogy az elhúzódó sérülésed miatt befejezed a pályafutásodat. Mi változott azóta leginkább az életedben?

A saját ágyamban alszom (nevet). Egyébként talán tényleg ez a legjobb dolog ebben, na meg az, hogy nem kell állandóan utazgatni, az élsportnak ez nagyon nehéz része. Sose voltam itthon, nem volt időm semmire és senkire. Most tudok találkozni a barátaimmal, beiratkoztam a TF-re, ami amellett, hogy életem egyik legjobb döntése volt, alaposan megváltoztatta a mindennapjaimat. Mivel már a középiskolában magántanuló voltam, a közösségi élet nekem teljesen kimaradt eddig, ezt most igyekszem bepótolni. Elkezdtem oktatni is, egészen kicsi gyerekekkel foglalkozom, akiktől nagyon sokat kapok. Folyamatosan változik a személyiségem, de ha nem lett volna a tenisz, akkor nem lennék az, aki most vagyok.

- A visszavonulásodkor azt nyilatkoztad, hogy nagy vágyad a Szávay Ágnes Teniszakadémia. Erről azóta nem nagyon hallhattunk, hogy áll ez a projekt?

Sokat tettem az elmúlt két évben azért, hogy ez megvalósuljon, de itthon nem mennek könnyen a dolgok... Részletekbe nem szeretnék most belemenni, de nem egyszerű megvalósítani mindezt. Jelenleg két helyen, a Nemzeti Edzésközpontban és a Tabánban oktatok, de nem adtam fel, hogy lesz egy saját helyem, saját tanítványokkal.

- A te esetedben mikor dőlt el, hogy profi teniszező leszel?

Hatéves koromban kezdtem, az alapokat anyukám tanította meg. Utána kerültem Soltvadkertről Kecskemétre Újhidy Zoltánhoz. Ő kezdte el fűzni a szüleimet, hogy tehetséges vagyok, el kéne kezdenem versenyekre járni. Ezek voltak az első lépések, de a nagy áttörés az volt, amikor 13 évesen megkeresett egy svájci menedzsercég, akik azt mondták, szeretnének támogatni, de csak akkor, ha felköltözök Pestre. A korosztályomban akkor már három éve első voltam Magyarországon, de ez volt az a pont, amikor családilag el kellett dönteni, hogy belevágunk-e a profi létbe, vagy megmaradok a magyar mezőnyben.

szavay_olimpia

- A te döntésed volt, vagy a szüleidé? Te szerettél volna profi teniszezővé válni?

Szerintem akartam, igen, de utólag nehéz megmondani, nem igazán emlékszem. Gyerekkoromban imádtam játszani, az edzéseken kívül otthon, a hátsó kertben is folyamatosan teniszeztem a szüleimmel, a bátyámmal, a húgommal. Nagyon szerettem.

- Az első felnőtt versenyedre emlékszel?

Horvátország, 15 éves voltam. Emlékszem, hogy a selejtezőben négy meccset kellett nyerni, a főtáblán pedig nyertem még kettőt. Ezzel jutottam be a legjobb nyolcba, amiért egy darab ranglistapontot kaptam.

- Ez volt az első WTA-pontod?

Igen, de lehetett volna több is, mert egy olyan lánytól kaptam ki, akit korábban többször legyőztem. Apró szépséghiba volt, hogy ezúttal annyira puhára húrozták az ütőmet, hogy mindent outra ütöttem. Nagyon szenvedtem a pályán.

- Ez 2005-ben volt, két év múlva viszont már tornát nyertél Palermóban, döntőztél New Havenben, negyeddöntős voltál egyesben a US Openen, párosban elődöntőztél ugyanott, megnyerted a pekingi tornát, a WTA-nál az év újonca voltál, 20. helyen zártál a világranglistán. Mi történt ebben a köztes két évben?

Rengeteget dolgoztam. Részben szerintem akkor lettem túlterhelve először, mert nagyon sokat játszottam. Az, hogy 17 évesen megnyertem a junior Roland Garrost, nagyon sokat segített, mert sok sikerélményem volt. Azon a junior grand slamen nagyon jó erőben voltam, utána azonban jött az első komoly problémám, ugyanis mononukleózisos lettem. Attól fogva az immunrendszerem komolyan legyengült, igazából azóta sem lett olyan, mint azelőtt. Ezzel a betegséggel nagyjából fél éves pihenést írnak elő, én azonban edzői nyomásra már egy-két hónap kihagyás után a pályán voltam. A derékproblémáim is 2007-ben kezdtek előjönni, onnantól kezdve gyakorlatilag végig fájdalommal játszottam a pályafutásom alatt. Abban az évben a New Haven-i finálét már emiatt kellett feladnom Kuznetsova ellen, de még sokáig nem tudtam meg, mi is az igazi probléma a hátammal.

szavay5

- Tizennyolc éves fejjel, éppen, amikor a sikeres junior karrier után betörhettél volna a felnőttek közé, hogy éltél meg egy ilyen komoly betegséget, mint a mono?

Igazából akkor nem gondolkoztam ezen, főleg, hogy hónapokig nem tudtuk, mi bajom van. Folyamatosan fáradt voltam, az edzőmnek hiába mondtam, hogy nem hogy edzeni nem tudok, de még a lépcsőn sem tudok felmenni egy emeletet sem pihenés nélkül... Folyamatosan vérvételre jártam, de nem mutatott semmit. Mint utóbb kiderült, azért nem, mert a mononukleózist okozó Epstein-Barr-vírusra alapból nem vizsgálják a levett vért, mert drága. Végül amikor Olaszországban játszottam egy 25 ezres tornán, úgy bedurrant a torkom és a mandulám, hogy úgy éreztem, a fejem egybenőtt a mellkasommal. Akkor elvittek a helyi kórházba, mondták, szerintük monóm van. Igazuk lett...

- Ezek után nem is nagy meglepetés, hogy a derékfájdalmad okát évekig keresték...

Hát igen, valahol úgy tűnik, ez volt a sorsom. Itthon folyamatosan jártam MR-vizsgálatokra, az azonban inkább a lágy részeket mutatja meg, nem a csontokat. Volt két sérvem, azokkal gyógytornáztam, elmúltak, azt mondták, nincs semmi bajom, csak lusta vagyok, nem akarok edzeni. Akkor kezdtem el fájdalomcsillapítókat szedni, és a fogaimat összeszorítva játszottam tovább. Végül aztán ebben az ügyben is egy külföldi vizsgálat jelentette a megoldást: Marbellán játszottunk Dinara Safinával párost úgy, hogy éppen mindkettőnknek annyira fájt a háta, hogy nem tudtunk szerválni, plusz én nem tudtam fonákot ütni, ő meg tenyerest. Ugyanott fájt mindkettőnk háta, csak az ellenkező oldalon – ő az egyik oldalra nem tudott fordulni, én a másikra. Amikor kiestünk, azt mondta, ebből elég volt, Madridban van egy jó orvosa, most azonnal elmegyünk és megvizsgál. Így is lett, két órát beszélgettünk a dokival, aki elmondta, szerinte el van törve az egyik csigolyám, jöjjek haza CT-t csináltatni, majd küldjem ki a leleteket neki. Hazajöttem, megcsináltuk a vizsgálatot, kiküldtem, és lám, igaza lett... Ez 2011-ben történt, tehát négy évvel azután, hogy először elkezdett fájni a hátam...

- Mi következett ez után? Miért nem feküdtél kés alá?

Azért, mert nem volt értelme. Az orvosok azt mondták, hogy ha meg is műttetem, valószínűleg akkor sem fogok tudni játszani vele, ilyen fiatalon meg nem sok értelme van egy ilyen nagy műtétnek, amiben az egyik csigolyámat gyakorlatilag fémrudakkal hozzáműtik az alatta levőhöz. Azt mondták, próbáljak meg minden mást, teszteltünk is alternatív gyógymódokat, elkezdtem újra játszani, de nem ment. Kihagytam fél évet, legközelebb csak 2012-ben próbálkoztam meg a visszatéréssel, de ez már csak a hattyúdal volt – pedig akkor, utoljára még nagyon felkészültem. Minden egyes percem be volt osztva, csak és kizárólag a teniszről szólt az életem, a sportnak mindent alárendelve aludtam, keltem, étkeztem, jártam úszni, gyógytornázni, masszőrök sokaságához, semmi mással nem foglalkoztam, csak a felkészüléssel. Elmentem az olimpiára, de ott rájöttem, hogy ezt nem fogom tudni csinálni. Még egy utolsó utáni esélyt adtam magamnak azzal, hogy átrepültem Amerikába, mondván, lehet, hogy egy meccs nem elég a bemelegedésre. A US Open egy katasztrófa volt, menni is alig bírtam, és hiába akartam nagyon nyerni Arn Gréta ellen, be kellett látnom, hogy nem bírom. A lelkem mélyén akkor tudtam, hogy ez a vége. Borzasztó volt. Ezután megint egyeztettem az orvosokkal, hogy nézzük meg, javul-e a sérülésem, ha csökken a terhelés.

Dinara Marbella

- És javult?

Nem. Éppen ezért jutottam el mostanra odáig, hogy valószínűleg kés alá fogok feküdni.

- Említetted, hogy gyerekekkel foglalkozol. Azt hogy bírod ilyen derékkal?

Egyelőre nagyon picikkel dolgozok együtt, akikkel nem nagyon kell még hátulról ütögetni, inkább csak dobálni kell nekik a labdát, játékos feladatok vannak. Ők még elég sokat pihennek, olyankor én is leülök velük, de nem tagadom, folyamatosan fáj, ezért is gondolok egyre többet a műtétre. Ugyan semmit nem tudnak garantálni, de én bízom abban, hogy legalább kis versenyzőkkel fogok tudni foglalkozni.

- Mindazok után, amin te keresztülmentél, tudnál versenyzőkkel foglalkozni?

Nagyon sokat gondolkoztam ezen, és sokáig ódzkodtam a dologtól, mert annyi fájdalom után, amin átmentem a karrierem alatt, nem hittem, hogy képes lennék bárkit is támogatni abban, hogy csinálja azt, amit én. Aztán az elmúlt időszakban megfordítottam ezt az egészet, és úgy érzem, inkább az lenne a feladatom, hogy a saját tapasztalataim segítségével megvédjem a fiatalokat mindattól, aminek én ki voltam téve.

- Van, amit másképp csinálnál, ha újrakezdhetnéd a pályafutásodat?

Sokkal többet pihennék, sokkal inkább hallgatnék a belső megérzéseimre és a testem jelzéseire, nem érdekelne, mit gondol rólam a média vagy az emberek. Ha úgy érezném, hogy három nap pihenésre van szükségem, akkor elmennék három napra pihenni, hiszen részben amiatt alakult ki a hátproblémám, hogy túl voltam terhelve, mert másoknak próbáltam megfelelni.

- Maradt benned keserűség?

Nyilván igen, de mára megbékéltem a helyzettel. Hiszek abban, hogy minden okkal történik, ha még mindig játszanék, nem lennék az az ember, aki most vagyok. Sokan mondják, hogy hú, ha nem sérültem volna meg, top tízes lennék azóta is, de egyáltalán nem biztos, hogy boldogabb ember lennék, ha most mondjuk minden plakáton én virítanék itthon, mert az nem én vagyok.

- Térjünk vissza a jelenből megint egy kicsit a múltba. Ha egyetlen meccset kellene kiemelni a pályafutásodból, akkor melyik lenne az?

Mindig is nagyon kritikus voltam magammal, minden meccs után tudtam negatívumot találni, de a legnagyobb élmény az volt, amikor Venus Williamst megvertem. Sőt, nem csak hogy megvertem, hanem kiosztottam neki egy 6:0-t (2009, Roland Garros, 3. forduló: Szávay Ágnes – Venus Williams 6:0, 6:4 – a szerk.).

szavay0

- Volt kedvenc ellenfeled, vagy olyan, aki ellen mindig nagyon jól ment?

Jelena Jankovic ilyen volt. Két hatalmas meccset is játszottunk egymással, a pekingi döntőt meccslabdákról nyertem meg, de Sydneyben is egy három óránál hosszabb derbit vívtunk.

- És aki ellen nagyon nem ment?

Kuznetsova. Ellene vagy nagyon simán kikaptam, vagy amikor lett volna esélyem, valahogy állandóan megsérültem. Kétszer is feladtam ellene, egyszer New Havenben, egyszer Tokióban, majd 2011-ben, a már említett marbellai tornán megint találkoztunk. Szerválni is alig bírtam ugyebár, de nem akartam feladni a meccset, mert az már nagyon gáz lett volna.

- És ő mit szólt mindehhez? Emlékezett a korábbi alkalmakra?

Persze, látta rajtam, hogy nem vagyok jól, már ő is csak nevetni tudott a dolgon. Ő egyébként is nagyon jó fej csaj volt, nagyon bírtam.

szavay_kuznetsova

- Az előfordult, hogy példaképed ellen kellett játszanod?

Igen, kettő ilyen is volt: Mauresmo és Davenport ellen. Kiskoromban mindkettejüket a tévében néztem, nagyon furcsa volt ellenük pályára lépni, és bár csak szoros meccseken kaptam ki tőlük, de szerintem részben amiatt, hogy túlságosan tiszteltem őket. Furcsa élmény volt mindkettő, nagyon megmaradtak ezek a találkozók.

- Kétszer is megadatott számodra, hogy hazai közönség előtt nyerj tornát. Ezek a győzelmek hol helyezkednek el a pályafutásodban?

Nyilván nagyon mélyen beleivódott az emlékezetembe mindkettő, és fontos helyen van a szívemben, de a másik oldalon nagyon sok negatívum is van, mert itthon, magyar közönség előtt játszani mindig óriási nyomást jelentett. Mindkét évről az maradt meg, hogy egy hétig olyan gyomorgörcsöm volt, hogy sem enni, sem aludni nem bírtam... Nagyok voltak az elvárások, de igazából 2007 után állandóan azok voltak. Ha most megkérdeznéd azt, hogy szerettem-e teniszezni, azt mondanám, hogy 2006-ig szerettem. Na persze nem magával a sporttal volt bajom, mert a játékot mind a mai napig csodálatosnak tartom és imádom, csak azt a körítést nem szerettem, amivel ez az egész járt. A médiában sokat bántottak, sok volt az elvárás, mindenkinek meg kellett felelni, nem lányként vagy nőként, hanem sokszor termékként kezeltek. Minden a pénz körül forgott, ezzel én nem tudtam megbékélni.

- Gondolom ez azért a többi játékosra is jellemző. Ők is ilyen nehezen viselik? Beszéltek egyáltalán ilyesmiről? Vagy beszélgettek bármiről?

Ez egy nagyon összetett kérdés. Azt azért tudni kell, hogy a touron lévő lányok nagy része igen csak el volt kényeztetve gyerekkorában, mindig mindenük megvolt, körülöttük forgott a világ, minden családban volt pénz bőven. Én nagyon nem ilyen voltam. Barátságok nem is igen alakulnak ki, vagy ha igen, akkor annak általában összeveszés a vége – erről én is tudnék mesélni. A legnagyobb gondot igazából az jelenti, hogy mindenki annyira féltékeny a másikra, annyira versengenek egymással mindenben (és itt most nem csak az eredményekre kell gondolni, hanem olyan dolgokra, hogy kinek milyen a ruhája, mekkora a melle, ki mennyire csinos, kinek milyen színű a haja, milyen a fülbevalója), hogy azt el sem hinnéd. A fiúknál ez teljesen másképp van, ők a pályán ellenfelek, de meccs után el tudnak menni sörözni egymással. Nálunk kizárt volt, hogy akár csak vacsorázni elmenjünk valakivel, inkább egymás melletti éttermekben ettünk, vagy ha ne adj isten mégis egy helyre mentünk be, akkor is egymástól minél messzebbi asztalhoz ültünk. Nagyon hiányzott a társaság egész életemben, hiszen magyarként mindenhova egyedül utaztam már juniorként is, míg más országok állandóan csapatba verődve közlekedtek négy-öt gyerekkel és az edzőkkel.

ChinaAgi_s

- Van, akivel esetleg ezek ellenére is tartod a kapcsolatot?

Nem olyan egyszerű ez a része sem. Saját példámból tudom mondani, hogy egy-egy versenyen nekem sem nagyon volt időm arra, hogy bárkivel is chatelgessek, örültem, ha a családommal meg a barátaimmal tudtam tartani a kapcsolatot. Persze akkor még kevesebb helyen volt internet és nem voltak okostelefonok, de szerintem most is mindenki teljesen más dolgokkal – elsősorban önmagával – van elfoglalva, mintsem hogy másokkal csevegjen egy verseny alatt. Safina az egyetlen, akivel nagy ritkán szoktam beszélgetni (ő egyébként most jogot tanul a moszkvai egyetemen), de őt sem mondanám barátomnak, inkább haveri kapcsolat van köztünk. Mondjuk, ha kimegyek egy versenyre, akkor azért odajönnek hozzám az egykori játékostársak, megkérdezik, hogy vagyok, de ennyi.

- Gyakran jársz egyébként versenyekre?

Egyáltalán nem jellemző. Őszintén szólva ahhoz, hogy sérültként a padon ülve nézegessem, amint a korombeliek vígan szaladgálnak a pályán, nincs sok kedvem. A tavalyi Roland Garroson voltam utoljára, de oda sem elsősorban a verseny miatt mentem. Persze más lenne a dolog, ha lenne mondjuk egy, a juniorok között induló tanítványom, akkor szívesen mennék, mert lenne célom. De csak azért, hogy ott legyek, nem megyek.

- Ha már Párizs: melyik volt a kedvenc versenyed, városod?

Verseny szempontjából Stuttgart, de szerintem tíz játékosból kilenc ezt mondaná. Szervezésben, ellátásban messze az a top, meg persze az sem hátrány, hogy tetszőleges Porschékat vezethetsz egy teljes hétig... (mosolyog) A nagy versenyek, a Grand Slamek külön kategória, ott nagyon el voltunk kényeztetve, meg hát azt a hangulatot egyetlen másik torna sem tudja visszaadni. Párizst nagyon szerettem, a Garrosnak mindig volt egy különleges fílingje számomra – persze lehet, hogy csak azért, mert juniorként megnyertem azt a tornát. Emellett, ami nagyon magával ragadott, az Sydney. A verseny is nagyon jó, de a város maga a csoda.

- Az eredményeid közül mire vagy a legbüszkébb?

A pekingi tornagyőzelemre.

- És a Grand Slamek közül?

A US Open negyeddöntő.

- Nem ér többet a wimbledoni negyedik kör, mint egy USO-negyeddöntő?

Nálam nem.

- Szakkomntátorként viszonylag gyakran lehet téged hallani a tévében, szóval azt nem lehet mondani, hogy ne követnéd a teniszt. Van a mai játékosok között kedvenced?

Serena Williams szerintem minden idők legjobb női játékosa. Minden téren kimagasló és élmény nézni a játékát.

- És a fiatalok közül?

Amit Eugenie Bouchard tavaly csinált, az egészen zseniális. Az, hogy most nem megy neki annyira, abszolút várható volt, szerintem kicsit még meghaladta a szintjét a 2014-es teljesítménye. Idén már ott van rajta a teher, hogy meg kell védenie a pontjait, mindenki számít a jó teljesítményére, készülnek belőle az ellenfelek, ismerik a játékát, így sokkal nehezebb elérni ugyanazokat az eredményeket, mint tavaly. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egy csinos, mosolygós, fiatal, szőke lány, akinek most már bőven van pályán kívüli teendője is, amit nehéz kezelni. Rajta kívül Madison Keysre vagyok nagyon kíváncsi, meddig fog eljutni, mert nagyon szép teniszt játszik.

- És mi a helyzet a fiúkkal?

Ott egyértelműen Nadal a favoritom. Mielőtt személyesen is megismertem volna a mezőnyt, Federer párti voltam, de Rafa annyira közvetlen, aranyos, udvarias és jó fej ember, hogy az nem igaz. Mindenkivel barátkozik, mindenhol ott van, ezzel szemben Roger állandóan eltűnik, nem vegyül senkivel – pedig amúgy nagy mókamester. Csak ezt az oldalát csak annak a néhány embernek mutatja meg és tartogatja, akit közel enged magához.

szavay7

- Mit gondolsz Babos Tímeáról? Miért megy neki ennyivel jobban párosban, mint egyéniben?

Timi magas lány, éppen ezért jó a szervája, és bár ez egyesben is jó kiindulási alap, párosban talán még nagyobb előny. Ha ketten vagytok, kisebb a mentális teher, megoszlik a felelősség, mozogni sem kell annyit – talán ezek lehetnek a fő okok.

- És mi a helyzet az utánpótlással? Vannak tehetségeink? Valahol már ott bujkál a következő Szávay Ági?

Tehetségekből mindig is nagyon sok volt, csak valahogy mindig elkallódtak, mert segítség nélkül szinte lehetetlen végigjárni azt az utat, amit mondjuk én is megtettem. Sok ember mondta, hogy ha külföldön születek, akkor nem lett volna ennyi bajom, nem így zajlott volna le a pályafutásom. De nyilván nem véletlenül születtem ide, mint ahogy azok a gyerekek sem, akik most ott kopogtatnak valamelyik ajtón. Nagyon sok tehetség van, a Magyar Tenisz Szövetség sokat dolgozik azon, hogy a legjobbakat kézbe vegye és támogassa őket, kicsit kizárva a szülőket a dolgokból. Sok esetben ők azok, akik negatív hatással vannak a gyerekek életére még úgy is, hogy a legjobbat akarják nekik. Ha ők adják a támogatást, akkor úgy gondolják, hogy mindenbe beleszólhatnak – a szövetség ezt próbálja most ügyesen kikerülni.

- Ha egy év múlva megint leülünk beszélgetni, hol szeretnél tartani az életedben?

Hú, ezen még nem gondolkoztam. Mindenképpen szeretném, ha a derekam rendben lenne, mert ezáltal szerintem minden egyéb más dolog is javulna az életemben – most nagyon sok energiámat elveszi a fájdalom. Ez a legfontosabb cél. Ha az egészségem rendben lesz, nagyobb lendülettel fogok tudni építkezni, többek között bízom abban, hogy egy év múlva már lesz egy helyem, egy saját pályám, ahol tudom gyűjteni és nevelgetni a kis tanítványaimat.

Hozzászólások