Salakblog - Így jutottunk el a kemény pályák korába, de vajon minden tekintetben jó az irány?
Így jutottunk el a kemény pályák korába, de vajon minden tekintetben jó az irány?
Fotó: Europress/AFP

Így jutottunk el a kemény pályák korába, de vajon minden tekintetben jó az irány?

Bereczky DávidBereczky Dávid
2020/12/23 17:27
Szponzorált tartalom
A cikk támogatója a porsche logo
Napjainkban a tenisz versenynaptárat a kemény borítás uralja, a jelenlegi helyzet azonban egy hosszú, de érdekes folyamat eredménye. A naptár a Grand Slam-tornák köré épül, és kiegyensúlyozottnak mondható, de bizonyos különleges versenyek, például az olimpiák borításválasztásával kapcsolatban felmerülnek kérdések.

2019-ben az ATP Touron a versenyek közel 60%-t rendezték kemény pályán: a négy Grand Slam-tornából kettőt, a kilenc 1000-es versenyből hatot, valamint az év végi világbajnokságot tartották ezen a felületen. Azonban ez nem volt mindig így, a ma is használatos, akril alapú keverékből készülő kemény borítást csak az 1940-es években kezdték el használni a teniszben, és még sokáig háttérben maradt olyan más, ma már nem, vagy alig használt borítások mellett, mint a parketta vagy a szőnyeg.

us-open-arthur-ashe-min.jpgFotó: Europress/AFP

Ha fedett pálya, akkor kemény borítás

A kemény és szőnyeg pályák akkor kezdtek el igazán elterjedni, amikor megérkezett az igény, hogy több versenyt rendezzenek beltéren. A multifunkcionális sportarénákban rendezett tornák esetében egyértelműen a szőnyeg volt a legalkalmasabb, mert könnyű elhelyezni, és az esemény végeztével gyorsan eltávolítható. A fedett pályák térnyerésével párhuzamosan, a 70-es években elkezdtek terjedni a szabadtéri kemény pályás tornák is, azonban Grand Slameket még egy ideig nem rendeztek ezen a borításon. 

A Roland Garrost mindig is salakon, Wimbledont pedig mindig is füvön tartották, azonban a US Opent történetnek első, közel száz évében, 1974-ig szintén füvön játszották, ahogy az Ausztrál Opent is, egészen 1987-ig. Igaz, a Pro Slamek közül előfordult, hogy párat kemény pályán, vagy szőnyegen rendeztek, de ezeknek a tornáknak a borítása nagyon változatos volt, sokszor előfordult az is, hogy ugyanazon a versenyen a különböző években különböző felületen játszottak. A Pro Slamek voltak a profi tenisz major-tornái az Open Era bevezetése (1968) előtt. Ezek voltak azon teniszezők „Grand Slam-pótlékai”, akiket kizártak a rendes Grand Slamekről, mert profivá váltak.

A US Open tehát 1975-ben váltott fűről, először salakra, de nem az Európában használt vörösre, hanem a Har-Tru nevet viselő, zöld színűre, amely az USA-ban nagyon elterjedt volt akkoriban. Ez a borítás még ma is előfordul, de a legmagasabb szinten egyedül a charlestoni WTA-tornán láthatjuk. A zöld salak gyorsabb a vörösnél, de azért a sebességét jelzi, hogy abban a három évben, amikor ezen játszottak New Yorkban, két salakosnak mondható játékos is nyerni tudott: Manuel Orantes és Guillermo Vilas. 1978-ban aztán újra váltott a torna, ezúttal már kemény pályára.

wta-charleston-min.jpg

Megjelentek szabadtéren is a kemény pályák 

1978 abból a szempontból is egy fontos év, hogy kialakult az egységes versenynaptár a teniszben, hiszen ekkor integrálódtak a korábban az ITF rivális szervezetének számító WCT (World Championship Tennis) tornái a Grand Prix (az ATP Tour elődje) versenynaptárába. Ekkoriban nagyjából még ugyanannyi volt a salakos versenyek száma, mint a kemény pályásoké és a szőnyegeseké együttvéve. A salakos tornák aránya a 80-as évek közepén kezdett csökkenni, az akkori körülbelül 40%-ról mostanra, egy lassú, de folyamatos visszaesés után már körülbelül az ATP Tour 30%-t teszik ki az ilyen versenyek. A salakos tenisz mindig is Európához és Latin-Amerikához tartozott, ez a mai napig is így van. Jelenleg sincs Európában olyan tenisztorna, ami szabadtéri és nem salakos vagy füves, a kemény borításon mindig fedett pályás versenyeket tartanak.

A füves pályás tornák aránya akkor sem volt túl magas, amikor még három GS zajlott ezen a borításon, azonban amikor a US Open váltott, értelmüket vesztették a füves felvezető versenyek. Észak-Amerikában egyetlen maradt meg közülük, a newporti, így összességében is csökkent a leggyorsabb borításon rendezett versenyek aránya. Hasonlóan jártak az ausztráliai füves pályás tornák, amikor 1988-ban az Ausztrál Open keményre váltott, így ezek is értelmüket vesztették, és követték a Grand Slamjüket a lassabb borításra. Ekkor újra csökkent a füves tornák aránya, és beállt nagyjából 10% környékére. Ez némiképp nőtt, amikor 2015-ben egy héttel meghosszabbították a füves pályás szezont, de most is csak 11% környékén van.

atp-vb-hannover-szonyeg-tenisz-min.jpgFotó: atptour.com

A szőnyegen rendezett versenyek a 80-as években elég gyakoriak voltak, olyannyira, hogy a touron majdnem minden ötödik tornát ilyen borításon rendeztek, olyanokat, mint például a párizsi vagy a stuttgarti - sőt 2000-ig az év végi világbajnokságot is. A szőnyeges versenyek aránya a '90-es években csökkenni kezdett. Mivel a kemény pályánál gyorsabb, ebből adódóan voltak, akik nem kedvelték a rajta játszott teniszt, hosszabb labdameneteket és meccseket akartak. Mindemellett állítólag sérülésveszélyes is volt, erre az indokra hivatkozva az ATP 2009-ben végleg törölte a szőnyeges tornákat a naptárából, ekkorra már úgyis alig maradtak ilyen versenyek, hiszen a többségük kemény pályás lett.

A fél világot meghódította

A kemény pályás versenyek száma tehát jelentősen megnőtt miután két Grand Slam is erre a borításra váltott: Észak-Amerika és Ausztrália is kemény pályás övezetté vált, ahogy az új piacként meghódított Ázsia is. Már a 80-as évek végétől több tornát rendeztek kemény pályán, mint salakon, a két borítás közti olló pedig a következő évtizedekben is folyamatosan nőtt, mára közel kétszer annyi versenyt rendeznek különféle kemény pályákon, mint salakon. 1990-ben indult el az a sorozat, amely minden évben kilenc kiemelkedő tornát foglal magába, ezeknek a versenyeknek már sokféle nevük volt, ma 1000-es tornáknak hívják őket. Ebből a kilenc tornából mindig hármat rendeztek salakon, kemény pályán pedig kezdetben négyet, majd, miután a szőnyeges tornák váltottak, ez a szám hatra változott.

A kemény pálya meghódította a világot. Érthető, hogy sok helyen ilyeneket kezdtek el építeni, hiszen ez a legkevésbé kényes borítás, könnyű karbantartani, és bárhol könnyen előállítható, akár multifunkcionális sportcsarnokokban is, így több emberhez juthat el a tenisz. A sportág rajongói közt vannak, akik valamelyik borítást jobban preferálják a másik kettőnél, de ha objektíven nézzük, logikus, hogy kemény pályából legyen a legtöbb, hiszen a két szélsőség között ez képviseli a középutat. A füves pályás játékos is hatékony lehet rajta, ahogy a salakspecialista is.

Felmerülhetnek azonban vitás kérdések, például elő szokott kerülni, hogy jogos-e, hogy az ATP Finalst minden évben kemény pályán rendezik. Egyesek szerint érdemes lenne évenként váltogatni a borítások közt. Ez nem tűnik kivitelezhetőnek, egyrészt nagyon megnehezítené a helyszínválasztást, másrészt, mivel nincs fedett pályás Grand Slam, így logikus, hogy az év ötödik legfontosabb versenyét fedett pályán játsszák. Eleve a torna hagyománya a kemény pályához kötődik, hiszen az 1974-es kivételével, amit Melbourne-ben, füvön rendeztek, mindig kemény borításon vagy szőnyegen játszották a vb-t.

Bizonyos tornák borításváltása már sokkal kényesebb kérdés, hiszen az utóbbi években két korábban salakos verseny cserélte le pályáit. A stuttgarti, elkerülve az egyre mostohább sorsú, nyári „kis salak szezont”, fűre váltott. Az acapulcói pedig, kilépve a hagyományosan salakos latin-amerikai tornák sorából, Észak-Amerikához csatlakozott, és kemény pályás lett. Acapulco útját követve, az új mexikói verseny, a Los Cabos Open is hasonlóan döntött. Ezzel tovább csökkent a salakos tornák aránya.

Rio-olimpia-tenisz-min.jpgFotó: Europress/AFP

A vb még rendben van, na de az olimpia?

A felsorolt eseteknél azonban sokkal nagyobb probléma az olimpiák választása. A tenisz 64 év szünet után, 1988-ban tért vissza az ötkarikás játékokra, az azóta megrendezett nyolc olimpiai tenisztornából hatot rendeztek kemény pályán, és csak egyet-egyet salakon (1992 Barcelona) és füvön (2012 London). Ráadásul a jövő évre halasztott tokiói verseny is kemény pályás lesz. Ennek jogossága mellett is lehet érvelni, az olimpiát általában a US Open előtt rendezik, és a rendező országok általában a kemény pályás övezethez tartoznak (USA, Ausztrália, Ázsia). Ez utóbbi érv azonban nem indokolja, hogy Athénban miért kellett kemény pályás versenyt rendezni, hiszen európai város, és ugyan 2004-ben már nem volt helyszíne ATP- vagy WTA-tornának, de 1986 és 1994 között igen, méghozzá egy salakos versenynek. Az még kevésbé érthető, hogy Rióban miért kemény pálya volt a borítás, hiszen Brazília alapvetően a salakhoz kötődik, elég csak Gustavo Kuertenre gondolni. Ráadásul 2016-ban még két salakos ATP-versenye is volt az országnak, az egyik pont Rióban.

Az olimpiák esetében sokkal inkább érdemes lenne elgondolkozni egy igazságosabb rotációs rendszeren, mint a kevésbé jelentős ATP Finals esetében; mondjuk a Grand Slam-tornák arányában, négy olimpiából kettő lenne kemény pályán, egy salakon, és egy füvön. Ha ez a rendező ország kiléte miatt kivitelezhetetlen, akkor legalább nem kéne megváltoztatni az országhoz hagyományosan köthető borítást csak azért, hogy a versenyt kemény pályán rendezhessék, főleg, ha állandó salakos vagy füves torna van a rendező városban. Érdekes módon a 2012-es londoni, vagy a 2024-es párizsi olimpia esetében fel sem merült, hogy ne Wimbledonban, és ne a Roland Garroson rendezzék az olimpiát. Ennyi kemény pályás olimpia mellett karrierek telhetnek el úgy, hogy egy-egy sztár sosem játszhat a kedvenc borításán az ötkarikás játékokon. A legkézenfekvőbb példa Rafael Nadal, aki, ha nem tudja kihúzni a karrierjét 2024-ig, úgy fog visszavonulni, hogy sosem játszott olimpián salakon.

Hozzászólások