Salakblog - Ez a nyár is csak a Nagy Hármasról szól: Rafael Nadal Montreal királya
Ez a nyár is csak a Nagy Hármasról szól: Rafael Nadal Montreal királya
Fotó: Europress/AFP

Ez a nyár is csak a Nagy Hármasról szól: Rafael Nadal Montreal királya

Szántó PetraSzántó Petra
2019/08/12 12:24

A nemzetközi helyzet változatlan. Néhány héttel Novak Djokovic és Roger Federer felejthetetlen wimbledoni döntője után ugyanott tartunk, ahol akkor, vagy ahol egy éve, vagy ahol tíz éve tartottunk. A wimbledoni finálét követő első igazán fontos nagy tornát Rafael Nadal nyerte, ezzel pedig eldőlt, hogy a US Open előtt megint feleslegessé válnak az olyan hangzatos jóslatok, amik bármilyen formában tartalmazzák a "fiatalok", az "új generáció", vagy éppen a "trónfosztás" kifejezéseket. 

Mert mondhatunk akármit, szajkózhatjuk a néhány éve már kisujjból jövő mondatokat, dobálózhatunk Dominic Thiem, Stefanos Tsitsipas vagy Nick Kyrgios nevével, sőt, most már joggal hajíthatjuk bele az üstbe Daniil Medvedev figuráját is, egyelőre teljességgel szükségszerűtlennek tűnik. 

Mert amíg a 2019 nyara is Novak Djokovicról, Roger Federerről és Rafael Nadalról szól, addig nincs miről beszélni. 

Persze a generációváltás és a trónfosztás (értsd, lesz egy új Grand Slam-bajnokunk, aki jó eséllyel még csak húszas éveiben jár) elkerülhetetlen, és előbb utóbb be is fog következni, van is rá valamiféle csekély esély, hogy akár már az idei US Openen. Ám egyelőre tényleg nem érdemes százhetvenötödször is megkérdezni a szakértőket, hogy a fiatalok közül ki veri meg három szettre menő meccsen a világelsőt, tényleg felesleges esélyeket latolgatni egy GS-elődöntőben vagy döntőben, sőt, akár egy mestertorna fináléban is, abban az esetben, ha a fenti hármasból bármelyikük is ott van. 

Mert ha az igazán fontos meccsekről van szó, akkor ez a hármas még mindig rettegésben tartja a népet. Ezt a hármast, vagy közülük kettőt egy torna alatt a lehetetlennel határos megverni, ebből a hármasból legalább egy úgyis végigcsinálja, ezek hárman csak egymást tudják megverni hosszútávon. Ezek hárman inkább csak erősítik egymást, mert olyan nincs, hogy legalább az egyik ne legyen ott. Olyan nincs, hogy ha el is kapják az egyiket, a másik ne álljon bosszút. Ezek hárman együtt legyőzhetetlenek, de legtöbbször még külön-külön is. 

Jó példa volt erre a montreali finálé. Hiszen a kiváló formában lévő, egy héttel korábban Washingtonban is döntőt játszó, Djokovic és Federer ellen már többször pályára lépő, élete első ATP 1000-es címmeccsét játszó Daniil Medvedevnek fikarcnyi esélye sem volt a Wimbledon után először játszó Rafael Nadal ellen. Az erőviszonyokról és a fiatalok helyzetének kilátástalanságáról mindent elmond, hogy az egyébként okos, kellemetlen, taktikus teniszt játszó, elméletben remekül felkészített Medvedevnek egyedül a mérkőzés első játékában volt bármiféle esélye, az első játékban volt csak bréklabdája, és csak az első játékig tartott az a tenisze, ami bármiféle veszélyt jelentett Nadalra.

Aztán Rafael Nadal fogta magát és elővette azt a sok évnyi tapasztalatból táplált, ellenállhatatlan, megtörhetetlen és már-már megalázó módon kioktató szintű teniszt, amik ők hárman bármikor képesek előrántani, amikor igazán számít. Így hamar vége is lett a döntőnek, a korábbi világelső pályafutása 51. ezres döntőjében 35. győzelmét aratta, és életében először védett meg keménypályás trófeát, sokadszor is bizonyítva azt, hogy még az ő szintjén is létezik a szintet lépés jelensége. 

063_1161098215.jpg Fotó: Europress/AFP

A montreali trófea szinte már tucateredmény Rafael Nadal pályafutásában, kis túlzással emlékezni sem fog rá, így nem is feltétlenül az számít, hogy ő nyerte az első nyári ezres versenyt.

Hanem az üzenet számít, amit ez a hét, ez a nyár, ez az év magában hordoz. Ami Rafael Nadal és két tettestársa hadüzenete a telhetetlenségünkben körbe-körbe rohangászó és önmaga farkába harapó kutyákra hasonlító rajongói mivoltunknak. Ez a mivolt voltaképpen az egész teniszvilág szociográfiája jelen pillanatban: az egyik pillanatban nem tudunk betelni azzal, hogy szemtanúi lehetünk ennek a hármas csodának, a tenisztörténelem legjelentősebb korszakának, miközben mohók is vagyunk, hiszen az állandó változás és megújulás iránti ösztönös vágyunk miatt meglepetést, trónfosztást, új bajnokokat, új korszakot akarunk évek óta. 

Ők hárman azt üzenik, hogy várjunk még ezzel. Ők hárman felépítettek egy olyan erővel bíró hatalmi rendszert, ami az élet természetes körforgását is képes lelassítani, már-már természetellenesen megnyújtva uralkodásukat. 

Az elmúlt két hónap, az elmúlt nyolc hónap, az elmúlt egy év, az elmúlt tíz év megmutatta azt, hogy ettől a US Opentől még mindig nem kell áttörést várnunk, hogy ez a US Open nagy eséllyel csak arra lesz jó, hogy Jelenának, Mirkának vagy Xiscának eggyel több trófeáról kell majd port törölni, és valamelyiküknek majd jobban össze kell passzírozni a többi serleget a vitrinben, hogy beférjen még egy. 

Hogy ezt a sziklaszilárd jelenséget csak valami természetellenes rendszerhiba törheti meg. Ha hármuk közül kettő neadjisten megsérül, ha hármuk közül legalább kettő véletlenül kikap az első héten egy szerencsétlenebb sorsolás vagy egy menetrendszerinti előbukkanó ügyeletes tökös gyerek miatt, esetleg ha úgy alakul az élet, hogy megismétlődik a 2014-es Cilic-Nishikori puccs, és az ellenség egy összehangolt, titkos akció keretein belül egyesével levadássza őket. És még ez sem biztos, hogy elég lesz. 

De máshogy fikarcnyi esély sincs, és ezt 2019 nyarán, közel kétszázadszorra is szürreális leírni. 

000_1IR442.jpg Fotó: Europress/AFP



 


Hozzászólások