Salakblog - Belinda Bencic: "Kemény dolog Federer és Hingis árnyékából előbújni, de már készen állok rá"
Belinda Bencic: "Kemény dolog Federer és Hingis árnyékából előbújni, de már készen állok rá"
Fotó: Europress/AFP

Belinda Bencic: "Kemény dolog Federer és Hingis árnyékából előbújni, de már készen állok rá"

Kálmán LaciKálmán Laci
2019/05/15 14:21

Túl korán jött az egész.

Nem voltam felkészülve az ismertséggel együtt járó nyomásra és felelősségre. Minden nagyon új volt még nekem.

Talán jobb lett volna, ha nem olyan hirtelen jönnek az eredmények, mert ez így nagyon kemény volt. Nem tudtam mit kezdeni a rengeteg elvárással.

Minden a Oberuzwil Tennis Klubban kezdődött, Svájcban. Martina Hingis győzelme az Ausztrál Openen rendkívüli módon inspirálta édesapámat, aki ekkoriban édesanyámmal együtt ebben a házunktól nem messze lévő klubban játszott.

Kétéves voltam, amikor a szüleim elhoztak ide, én pedig azonnal rákattantam a teniszlabdákra. Így kezdődött.

Apu gyakorolt velem, labdákat dobott nekem, én pedig megpróbáltam visszaütni azokat. Eleinte nagyon béna voltam, de aztán belejöttem, hamarosan már versenyeken is indultam, és az egész kezdett komolyra fordulni.

Martina és Roger Federer elhitették velem, hogy bármi lehetséges, még egy olyan kis országban is, mint Svájc. Borzasztóan felnéztem rájuk, hisz megnyitották az utat a következő nemzedékek előtt.

Nem emlékszem, melyik volt az első meccs, amit láttam, de természetesen ott voltam a képernyő előtt, amikor Roger 2003-ban először győzött Wimbledonban. 

fed2003.jpg Fotó: metro

Láttam ahogy magasba emelte a trófeát, és ez nagyon-nagyon tetszett nekem. A női meccseket is követtem. Martina nem játszott akkoriban, de természetesen tisztában voltam vele, hogy ki ő.

Aztán ott voltak olyan feltörekvő játékosok is mint Sharapova, Kirilenko és Ivanovic, akik mind szépek és ügyesek voltak. Kislányként hihetetlenül csodáltam őket. Mindenképpen profi teniszező akartam lenni, úgy éreztem, nincs más út a számomra.

Roger és Martina is komoly hatással volt a pályafutásomra, mindketten nagyon sok tanáccsal láttak el engem. Rendkívül hálás vagyok azért, hogy rendszeresen beszélhettem két ekkora bajnokkal, és, hogy tanulhattam tőlük. 

Martina és az édesanyja, Melanie Molitor tanították meg nekem a játék alapjait. Rengeteg dolgot sajátítottam el a segítségükkel. 

Rogerrel 10 évesen találkoztam először, aztán a két és fél évvel ezelőtti Hopman-kupán már partnerekként léptünk pályára. Sok fontos tanácsot adott nekem például a versenynaptáram összeállításával kapcsolatban is. Ez nagyon sokat segített. 

Az is nagyon fontos volt, hogy segített ráérezni, hogyan kezeljem az érzelmeimet a pályán. Aztán sokat jelentett, hogy beszélgettünk a játék mentális részéről is. Tudjátok, ő ebben is nagyon jó.

Teljesen valószerűtlen dolog, hogy mindkettejükkel párosozhattam. Az adott pillanatban az ember föl sem fogja, milyen elképesztően nagy dolog ez.

Játszottam Martina oldalán, ami hihetetlen, hisz ő egy fantasztikus páros játékos. Kislánykorom óta ismer, így pontosan tudja, hogy játszom. Ott volt mellettem a pályán, egyengette az utamat, átadta a tapasztalatait és folyamatosan tanított engem.

Rogerrel teniszezni minden képzeletet fölülmúló dolog volt. Azt gondoltam, borzasztóan feszült leszek majd mellette, de az az igazság, hogy akkor voltam igazán ideges, amikor a pálya széléről figyelte az egyes meccsemet a Hopman-kupán.

A pályán nagyon jó volt Roger oldalán állni. Rendkívül támogató, folyton segít, és el tudja érni, hogy lelazulj mellette, és könnyűnek érezd a játékot. 

Mindketten fontos szerepet játszottak az életemben, de azt hiszem, most már a barátaimnak nevezhetem őket.

Úgy nőttem fel, hogy azt hallottam magammal kapcsolatban, hogy én vagyok a következő Martina Hingis. Természetes, hogy az emberek ezt mondják, azonban a helyzet az, hogy én határozottan nem ő vagyok. Ő egy elképesztő játékos, aki rengeteget elért, nem lehet engem hozzá hasonlítani. Jó dolog persze, hogy egyáltalán fölmerülhetett az összehasonlítás, ám valószínűleg számomra lehetetlen mindazt elérni, ami neki sikerült.

benichingis.jpg Fotó: metro

Martina rengeteget nyert fiatalon, én azonban, amikor 18 évesen előrejöttem a ranglista 7. helyére, rendkívül nehezen tudtam kezelni azt, ami ezzel járt.

Tudtam én, milyen a legjobbnak lenni a juniorok között, de rá kellett jöjjek, hogy a felnőtteknél a dolog teljesen más. Van egy jó éved, és utána el kell kezdened megvédeni a pontjaidat. Ráadásul az én esetemben elkezdtek jönni a sérülések. Most már tudom, hogy minden okkal történik, és, hogy a sérüléseim mögött mélyebb jelentés húzódott.

Sérültnek lenni az egyik legkeményebb dolog egy profi atléta számára, ugyanakkor segít a dolgokat más perspektívába helyezni. 

Először a hátam alsó része sérült meg, ezt követően pedig belekerültem egy ördögi körbe, és a legkülönbözőbb helyeken jelentkeztek problémák. Ez az egész két éven át tartott.

Pihentem a hátsérülés után, majd újra játszani kezdtem, ekkor azonban jött a csuklósérülés. Nem játszhattam hat hónapig és műtétre is szükség volt. Kiestem a top 10-ből, egészen a 300-on kívülre.

Amikor az ember egészséges, akkor nagyon bosszús tud lenni egy vereség miatt. Amikor azonban sérült, megtanulja értékelni, milyen nagy dolog már önmagában az is, amikor egyáltalán képes játszani. 

Nos, én megtanultam. Persze minden meccsen győzni akarok, és ki akarom hozni magamból a legtöbbet, ugyanakkor most már tudom, hogy az a legcsodálatosabb, hogy egyáltalán teniszezhetek. 

Megtanultam, hogyan legyek hálás nem csak azért, hogy játszhatok, hanem úgy összességében az életért. Úgy vélem, ennek rengeteg pozitív hatása lett a jelenre és remélhetőleg a jövőre nézve is. 

fedbencic.jpg Fotó: Europress/AFP

Volt már néhány jó eredményem, amióta visszatértem. Szeretek a nagyok ellen teniszezni, hisz mindannyian ezért dolgozunk. Ilyenkor nincs bennem félelem, így aztán általában jól megy a játék.

Azonban, ha az a kérdés, melyik volt eddig a pályafutásom legjobb pillanata, akkor azt felelem, hogy az, amikor a sérülésem után újra beleüthettem a labdába. Tényleg, komolyan. Az a pillanat, amikor fájdalmaktól mentesen átjárt az érzés, hogy visszatértem. 

Hogy mit tartogat a jövő? Fogalmam sincs.

Nem vagyok annyira ismert és nem is akarok az lenni. Lehet, hogy felismernek majd a teniszklubokban, az utcán azonban nem. Azt gondolom, hogy egy átlagos lány vagyok, és az is maradok, aki történetesen teniszezik. De nem hiszem, hogy az embereknek meg kéne őrülniük miattam. Remélem, úgy néznek rám majd, mint azelőtt.

Mindig is világelső akartam lenni. Csodálatos dolog Grand Slamet nyerni, de az is csak egy torna. A világelsőség pedig azt jelenti, hogy abban a pillanatban te vagy a legjobb a világon. 

Számomra ez többet jelent. Persze, szeretnék GS-t nyerni, de, hogy az én nevemmel kezdődjön a WTA-rangsor, az az én legnagyobb álmom.

bencic dubai.jpg Fotó: metro

De a teniszben semmire sincs garancia. Nem nagyon lehet tervezni. Egyszer fent, másszor lent. Én amúgy sem szeretek nagy dolgokról beszélni, nem vagyok az a hájpolós fajta. 

Nincs ilyen, hogy öt év múlva, meg tíz év múlva ez lesz, meg az lesz. Élvezni akarom a játékot, és egészséges akarok maradni. Ennyi. Nyilván mindent beleadok, egyre feljebb akarok jutni a ranglistán, de nincs bennem ilyen, hogy hol akarok tartani mondjuk öt év múlva. Az eredményekre nincs garancia.

Ami még fontos, hogy boldog akarok lenni, amikor majd visszavonulok. Ha ez most tenném meg, egyértelműen boldog lennék.

(Belinda Bencic írása a metro.co.uk oldalán jelent meg)

Hozzászólások