Salakblog - Andy Murray: Resurfacing - Nem az a legnehezebb, amikor az orvos kalapáccsal veri bele a testedbe az új fémcsípőt
Andy Murray: Resurfacing - Nem az a legnehezebb, amikor az orvos kalapáccsal veri bele a testedbe az új fémcsípőt
Fotó: Europress/AFP

Andy Murray: Resurfacing - Nem az a legnehezebb, amikor az orvos kalapáccsal veri bele a testedbe az új fémcsípőt

Szántó PetraSzántó Petra
2019/12/11 10:37
Két és fél méter. Nagyjából ennyit tett meg Andy Murray 2018. augusztus 3-án hajnali háromkor a washingtoni centerpálya hálójánál két kézfogás között. Az első kézfogás Marius Copilnak járt még mosolyogva, a második a székbírónak járt, már összetört szívvel.

Ebben a két és fél méterben benne volt egy felismerés, egy döntés, egy életre szóló ráeszmélés. Mindent megváltoztató két és fél méter volt. Mi akkor ezt nem tudtuk, hiszen a világsajtót nem ennek a két és fél méternek a képei járták be, hanem az utána következő hosszú percek, amikor Andy Murray a törülközőjébe temetkezve hangosan és keservesen zokogott. A kommentátorok sem találták a szavakat, mi pedig elérzékenyülve állapítottuk meg, hogy igen, ilyen egy kemény sportember, aki ennyire szereti, amit csinál.

Aki korábbi világelsőként, háromszoros Grand Slam-bajnokként, kétszeres olimpiai bajnokként így tudja megélni a csípőműtét utáni visszatérését, egy nyomorult washingtoni torna hajnali háromkor befejezett döntő szett tie-breakes harmadik körös győzelmét. Marius Copil ellen. 

Mekkorát tévedtünk. Azt hittük, azért sír, mert neki ennyit jelent a tenisz. Hogy ebben a keserves zokogásban benne volt minden, amit át kellett élnie azért, hogy újra pályára léphessen.

maxresdefault.jpg Fotó: Tennis TV

Ezért csodálatos dolog a dokumentumfilm. Ezért van óriási mázlink, hogy Andy Murray sógornője, Olivia Cappuccini fantasztikus szemmel végig kísérhette ezt a 18 hónapot, amiből a Resurfacing született. Nem kérdés, hogy a sport-dokumentum kategória egyik legfontosabb filmje ez, a tenisznél sokkal szélesebb közönséghez szólva és sokkal komolyabb üzenettel.

A film azonban egyedülállósága és megismételhetetlensége miatt is fontos. Mert az a helyzet - hacsak nem veszi körül forgatócsoport már most Roger Federert, Rafael Nadalt vagy Novak Djokovicot, és valószínűleg nem veszi körül -, hogy soha nem fogunk ennyire közel kerülni olyan sorsfordító pillanatokhoz, beszélgetésekhez, vallomásokhoz, amik egy ilyen kaliberű teniszező pályafutásának lezárásáról szólnak.

Mert ez a film igazából arról szól, hogyan eszmél rá Andy Murray, hogy vége mindennek.

Olivia Cappuccini ott volt minden ilyen fontos pillanatnál, és ha mégsem volt ott, valahogyan rávette Andy Murray-t, hogy könnyes szemmel, remegő hangon elmondott videóüzenetekben, vagy az éjszaka közepén álmatlanul forgolódva felmondott hangüzenetekben ásson olyan mélyre, ahova nem férkőzhet be az egyszeri teniszrajongó.

000_1C81UA.jpg Fotó: Europress/AFP

Ez a film arról szól, hogyan éli meg valaki, hogy elveszik tőle azt, amit a legjobban szeret, és amiért a világon mindent megtett. Ez egy veszteség-történet, amit mélyen megrendülve nézünk végig akkor is, ha tudjuk, hogy happy enddel zárul. Látjuk, hogy Brad Gilbert szavaival élve Andy Murray egy fucking animal, a világ egyik legkeményebben dolgozó sportolója, mégis egyik legsebezhetőbb embere. Hiszen elveszít valamit, ami nélkül nem igazán tud élni, és ő is eljut odáig, hogy kimondja, ez így igazságtalan. 

Mondtam tegnap a srácoknak, és azt hiszem, nagyon pöcs dolog ilyet mondani, de úgy érzem, nem érdemeltem ezt. Tényleg úgy érzem, hogy nem érdemeltem meg. Mert szó szerint mindent megtettem... 
Az emberekben mindig felmerül a kérdés, hogy mégis miért olyan fontos ez? Ez csak tenisz, ez csak egy sport. De csak nektek az. Nekem nem csak az. Nekem annál sokkal több. 

Andy Murray ötlete volt a film. Ő kérte fel felesége, Kim testvérének párját, Olivia Cappuccinit, hogy dokumentálja ezt a 18 hónapot, eredetileg azzal a céllal, hogy megmutassák a csípőműtétből való visszatérés folyamatát. Aztán közben úgy alakult, lehet, hogy csak egy szomorú hattyúdal lesz az egészből. 

Ám végül mégis sokkal nagyobb film lett ez.

Látjuk azt a két és fél métert, amikor Andy Murray-nek összetört az álma. Az az operatőr, aki kötelességből ugyan, de nagyon szépen elkapta a közvetítés során, még nem tudta, hogy megörökítette ezt a pillanatot, és Olivia Cappuccini kezébe adta a film egyik legfontosabb snittjét. Mi addig csak a keserves zokogásra koncentráltunk, és saját magunkat nyugtattuk azzal, hogy Andy Murray azért sír, mert ennyit jelent neki a tenisz. 

Andy Murray két órával később, hajnali öt óra tájékán, szállodai szobájának ágyában fekve elindította a felvételt a telefonján, és belemondta a kamerába, hogy vége. Hogy azért sírt, mert tudja, hogy vége. Hiába nyert, hiába küzdött, akkor is vége. Így válik fontossá az a két és fél méter, hiszen látjuk, hogy a mosolygós kézfogás után Andy Murray arca hogyan változik át, és tényleg látjuk, hogy vége. 

Utána pedig együtt zokogunk vele hosszú percekig. 

A film megrendítő, nyers, mégis felemelő. Tele van fájdalmasan szép képpel, lényegtelennek tűnő, mégis fontos mondattal. A dokumentum-anyag annyira értékes, hogy hiába készítettek kiegészítő beszélgetéseket Roger Federerrel, Rafael Nadallal és Novak Djokoviccsal, ezek jelentős részét végül ki kellett vágni, annyira erős volt az alapanyag önállóan is. 

Ez is megmutatja Andy Murray pályafutásának értékét. Önállóan, kivágva belőle a három másikat.  

A film annak ellenére megrendítő, hogy végül happy enddel zárul. Az már részletkérdés, hogy mi a happy end - az, hogy fémcsípővel, de fájdalom nélkül élhet tovább Andy Murray, vagy az, hogy tényleg visszatért a pályára.

Az utolsó képkocka, az utolsó vágás azt üzeni, hogy igazából mindegy is. Mert miközben megszakad a szívünk, ezután a két óra után szépen fogjuk magunkat, és még keményebben dolgozunk az álmainkért.  


Screen-Shot-2019-11-29-at-13.50.54-32c3.png Fotó: Amazon Prime






Hozzászólások