Salakblog - Andy Murray: egy suttyó skót, aki hősként fejezi be
Andy Murray: egy suttyó skót, aki hősként fejezi be
Fotó: Europress/AFP

Andy Murray: egy suttyó skót, aki hősként fejezi be

Szántó PetraSzántó Petra
2019/01/11 18:49
„Visszaadnám a világelsőségemet, csak hogy ott lehessek a pályán, és játszhassak az Ausztrál Open első fordulójában.”  (Andy Murray, 2018. január 20.)

Ez volt az a mondatod, amikor végleg megszerettelek. Nem könnyítetted meg a helyzetemet egy ilyen generációban, az egykezes fonák és a támadótenisz rajongójaként, legendás kortársaid mellett, a surmótlan viselkedéseddel, a (jó, elismerem, világszínvonalú) kontrateniszeddel, meg a pluszmunkával, amit adtál, mert mindig túl kellett beszélni téged adásban, amikor káromkodva anyáztál két labdamenet között. 

Ne haragudj, hogy ilyen későn. Pedig tudhattam volna, hogy szeretnivaló vagy, mert mindig is éreztem, hogy senki nem érdemelte meg annyira azt a wimbledoni trófeát végre, az olimpiai aranyérmeket és hogy világelső lehettél ebben az érában, még ha ezekről most szemrebbenés nélkül lemondanál, csak hogy legyen egy tisztességesen működő csípőd. 

Járt volna neked egy melbourne-i trófea, ha már ötször végigszomorkodtad a díjátadót.

Annyi mindent megérdemeltél volna még. Hogy meggyógyulj, mint a többiek, hogy úgy térhess vissza, mint a többiek. Leginkább azt érdemelted volna meg, hogy úgy vonulj vissza, ahogy te szeretnél. Ez a legigazságtalanabb az egészben. 

Lehet, hogy nem lettél akkora legenda, mint Roger, Rafa és Nole, meg az előtted járók, de hős vagy minden női teniszező szemében, hős vagy a legnagyobb riválisaid szemében, akik mégis mind barátként tekintenek rád, hős vagy édesanyád szemében, hőse vagy a kislányaidnak. És ismerjük be, példakép vagy mindannyiunk számára, mert benned sokkal inkább magunkra ismerünk, mint egy tökéletes sportolóban. 

Lehet, hogy azért vagy olyan megosztó teniszező, mert nem szívesen valljuk be önmagunknak: néha mind olyanok vagyunk, mint te, amikor suttyó paraszt módjára hisztériázol két labdamenet között. Azonosulni tudunk azzal, amin keresztülmentél a túlságosan sok elveszített Grand Slam-döntő után, ahogy sírtál a díjátadókon, akár a trófea volt a kezedben, akár az a béna tálca, ahogy képtelen voltál egy normális frizurát összehozni harmincegy éves korodra, ahogy szenvedtél a rehabilitáció hosszú és tehetetlen hónapjai alatt, ahogy bőgtél, mint egy kisgyerek tavaly nyáron, amikor egy kis torna harmadik fordulójában hajnali háromkor végre sikerült legyőznöd Marius Copilt. 

Ez mind te vagy, miközben ez mind mi is vagyunk. 

Erre ma reggel jöttem rá, amikor pityeregtem a sajtótájékoztatód alatt, és látva, ahogy őszintén megrendül az egész teniszvilág, most kicsit mind pityergünk, mert ahogy te szoktad mondani, ez így fucking bullshit.

Muzza, tudjuk, hogy fáj, de azért keep fighting.        

Hozzászólások