Salakblog - A Sors valóban tartozik egy Ausztrál Open-trófeával Rafael Nadalnak?
A Sors valóban tartozik egy Ausztrál Open-trófeával Rafael Nadalnak?

A Sors valóban tartozik egy Ausztrál Open-trófeával Rafael Nadalnak?

Kálmán Laci ·
2019/01/26 18:11

"Aki ismeri Rafael Nadal történetét az Ausztrál Openen, annak joga van azt gondolni, hogy a torna jön még neki, tartozik még neki eggyel... Soha ne becsüljük le a Sorsot. Novak Djokovic 6-0-ra áll az AO-döntőkben, míg Nadal csak egyszer győzött, ám azon kívül rengeteget szenvedett Melbourne-ben."

A fönti gondolatok Peter Bodo tollából származnak, és lássuk be, nehéz azt mondani, hogy a szakírónak nincs igaza. Djokovic számára Ausztrália maga volt a rózsakert az elmúlt bő egy évtizedben. Jóformán minden, amihez nyúlt, arannyá változott a kezei közt Melbourne-ben. Nem gondoljuk, hogy a szerb AO-sztorija egy óriási mázlisorozat volna, hisz valamennyi győzelméért kőkeményen megdolgozott. Ugyanakkor szinte példátlan, hogy valaki ennyire makulátlan legyen egy tornán, hogy a gépezetébe még a legkisebb porszem se kerüljön be.

A másik oldalon pedig ott van Nadal, aki egyszer, 2009-ben ugyan meg tudta nyerni a versenyt, ám azóta mintha átok ülne rajta. Nézzük is meg, mi minden történt vele az elmúlt években.

2010-ben ugye címvédőként érkezett Ausztráliába. A negyeddöntőig, ha nem is simán, de eljutott Rafa, ám itt egy komoly ellenfél, Andy Murray várt rá. A skót két szett és break-előnyben volt vele szemben, amikor a spanyolnak térdsérülés miatt föl kellett adnia a meccset. Két hét kihagyás, plusz egy kéthetes rehabilitáció várt rá.

2011-ben úgy érkezett Melbourne-be, hogy esélye volt arra, hogy teljesítse a nem naptári Grand Slamet. A legjobb nyolcig megint minden simán ment, ám a negyeddöntőben ismét beütött a krach. Honfitársa, David Ferrer ellen játszott, és már viszonylag a meccs elején megsérült a hajlítója. Végigjátszotta ugyan a találkozót, de szemernyi esélye sem volt a győzelemre, sima háromban kikapott. 

Ha van mérkőzés, melyet senkinek sem kell bemutatni, az a 2012-es AO-döntő Nadal és Djokovic között. Sokak szerint ez minden idők legnagyobb teniszmeccse, ezen nyilván lehet vitatkozni, de, hogy a valaha volt leghosszabb GS-döntő, az bizonyos. Közel hat órán keresztül gyűrték egymást ők ketten, emberfölötti erőket mozgósítottak magukban, és a végén a szerb ünnepelhetett. 

A következő szezonban Nadal már két héttel a torna kezdete előtt bejelentette, hogy vírusfertőzés miatt nem tud rajthoz állni az Ausztrál Openen. Az történethez hozzátartozik, hogy a spanyol a megelőző évben Wimbledonban versenyzett utoljára, visszalépett a 2012-es londoni játékoktól, majd az év hátralévő részétől is.

Valószínűleg a 2014-es melbourne-i torna sincs ott Rafa legkedvesebb versenyei között. A döntőig vezető útja szinte tükörsima volt. Grigor Dimitrov ellen a negyeddöntőben ugyan bukott egy szettet, de aztán Roger Federert háromban verte az elődöntőben. A fináléban egy másik svájci, Stan Wawrinka várt rá. Előzetesen valószínűleg kevesen tettek nagy pénzt az élete első GS-fináléjára készülő, 0-12-es Nadal elleni mérleggel rendelkező svájcira. Azonban a spanyol háta megsérült a bemelegítés során, ami rányomta a bélyegét az egész meccsre, és végül négy szettben kikapott. Fontosnak tartjuk leszögezni, hogy Stan ezt a meccset megnyerte; az ellenfele olyan állapotban volt, amilyenben, ám ez semmit nem von le az érdemeiből.

Ezt követően jött három év, amikor úgymond nem történt semmi extra. Egyszerűen csak kikapott valamennyi alkalommal. Előbb Tomas Berdych verte a negyeddöntőben, majd a rákövetkező évben Fernando Verdasco őrületes tenisszel az első körben, 2017-ben pedig Federer egy meglepetésszerű utolsó szettel a fináléban. Aztán tavaly ötszettesre kényszerült Marin Cilic ellen, mivel azonban megsérült a jobb combja, feladni kényszerült a meccset. 

Ennyi tehát az elmúlt évtized rövid története. Talán még nem késő megpróbálni eloszlatni az olvasóban azt a gondolatot, hogy szerintünk megsérülni vagy nem megsérülni pusztán ordas nagy mázli, vagy irtó nagy pech kérdése volna, semmi több. A dolog nyilván sok összetevős. Benne lehet a táplálkozás, ahogy az is, hogy ki mennyire vigyáz a testére, milyenek az illető genetikai adottságai. Meg persze az is, hogy a megelőző fordulókban a szembejövő ellenfelek mekkora erőkifejtésre késztették a játékost. 

Ám annak a tendenciának, hogy valakinek egy adott tornán szinte minden sikerüljön, a másiknak meg majdnem semmi, valamikor meg kell fordulnia. Az inga nem lenghet ki csupán az egyik irányba. Ilyen nincs. 

Ha ezt vesszük alapul, akkor Bodónak igaza van. És Melbourne, pontosabban a Sors, valóban lóg még egy győzelemmel Rafának az elmúlt évekért cserébe. Ezért könnyen lehet, hogy most igazságot szolgáltat, és hagyja őt újra nyerni.

De mi van, ha Bodo téved egy ponton, és egy nagyon fontos dolgot elfelejt. Menjünk csak vissza 2009-be. De ne csak a fináléig, még visszább, az elődöntőig. Rafa és Verdasco több, mint öt órán keresztül nyűtték egymást. Vért, verejtéket otthagytak a pályán, és végül Nadal honfitársa kettős hibája nyomán jutott be a döntőbe. Ezek után a fináléban Federer egy olyan meccset bukott el, melyet minden józan emberi számítás szerint meg kellett volna nyernie. Így is nézett ki a dolog, de a svájci mégsem tudta föltenni az i-re a pontot, helyette a spanyol behúzta a döntőt. 

Győzött tehát 2009-ben. Részben a svájci és honfitársa bénázásának, részben saját hitének és küzdeni tudásának, de részben talán a Sorsnak is köszönhetően. Nem lehet, hogy ennél a győzelemnél megkapott mindent Tőle, amit csak megkaphatott? Persze megkapta saját magától is, de egy kicsit tán odaföntről is.

Ha pedig így van, akkor Bodónak nincs igaza, és a Sors most csak megrántja a vállát, és csak annyit mond: döntsétek el srácok a pályán, mert én bizony nem tartozok senkinek semmivel.

Hozzászólások