Salakblog - A mosoly mögött
A mosoly mögött
Fotó: Europress/getty

A mosoly mögött

Szántó PetraSzántó Petra
2014/11/06 17:49

Abban megegyezhetünk, hogy Girgor Dimitrov nem túl megosztó személyiség. Nagyjából mindenki szereti őt, vagy legalábbis elismeri, és nem utálja.

Persze ha nem lett volna ez a 2014-es szezon, amikor felnőtt és végleg megérkezett az élvonalba, akkor megosztó lenne, mert a legnagyobb rajongóiban is ott lenne az „örök ígéret” elégedetlenségének érzése. Ha 23 évesen sem tudta volna magát beverekedni a legjobbak közé, akkor lehet, hogy végleg letettünk volna róla.

Merthogy szerintem nem vagyok egyedül azzal, ahogy vele kapcsolatban érzek. Akik régóta olvassák a Salakblogot, tudják, hogy évek óta az egyik kedvencem, több okból is. Az a gyönyörűséges egykezes fonák, az a kísértetiesen emlékezetes gazellamozgás, az a játékstílus, na és persze az a mosoly…

Rómában a Foro Italicón egyszer elment mellettem, és rám mosolygott. Véletlen volt, azt hitte, hogy aláírást akarok kérni tőle, pedig csak mellettem visítozó kislányok kértek, én nem mertem volna. Biztos vagyok benne, hogy csak udvariassági mosoly volt, amiből aztán kiosztott még párat a stadion felé vezető úton, mégis olyan őszintének tűnt, hogy egyből megértettem, miért imádja őt mindenki, az élen Mariával.

A mosoly olyan gyermeki volt, hogy azt is megértettem, miért kellett neki ennyi idő, hogy felnőjön. Az örök gyermek ott van benne, és ez lehet, hogy rá fogja nyomni a bélyegét a pályafutására. A későn érése, a még nem teljesen felnőtt fizikuma, a 2013-ig nem tökéletes erőnléte és az a természetes félelem, amely korábban a nagy meccseken rendszeresen beütött nála, mind azt mutatta, hogy még gyerek.

Lehet, hogy Maria segített ennek levetkőzésében, nem tudjuk. Van rá esély, hogy nagy szerepe volt abban Sharapovának, hogy 2014-ben a gyermeki félelem elhalványult benne, hogy már jobban bírta fizikailag a meccseket, hogy már a nagyokat is zavarba hozta ideig-óráig. Hogy nyert egy halom tornát, hogy elődöntős volt Wimbledonban, hogy top 10-es lett, és kis híján kijutott a világbajnokságra.

Mennyi minden történt azóta, hogy a 2012-es Garroson a világ legszebb teniszmeccsét kezdték el Gasquet-val, aki ellen szett- és brékelőnyben volt, majd a második szett végén begörcsölt, és már csak csúszva-mászva tudott közlekedni a pályán. Idén megijesztette Rafael Nadalt az Ausztrál Openen, nyert három tornát három különböző borításon, Lopez ellen meccslabdáról fordította meg a finálét a Queen’s Clubban, majd három szettlabdája volt a döntő játszmához a Novak Djokovic elleni wimbledoni elődöntőben.

Ennek ellenére mégis van bennünk egy kis hiányérzet. Lehet, hogy nem is hiányérzet, inkább aggódó félelem. Hogy le tudja-e vetkőzni azt a kisfiús bájt, azt a gyermeki mosolyt, és tud-e olyan nagy, erős, könyörtelen és verhetetlen lenni, mint azok, akik Grand Slam tornát nyertek. Vagy mint Maria Sharapova.

Miközben azt is szeretnénk, hogy az a gyermeki mosoly örökre megmaradjon, még ha ennek meg is van az ára. Hogy olyan maradjon, mint amilyen az alábbi videóban is. Aki ugyan visszapörgetné az idő kerekét, hogy újrajátssza azt a 3 szettlabdát Wimbledonban, de aki szereti Batmant és a töménytelen mennyiségű fagyit, és akinek az volt a legőrültebb dolga, hogy mindössze az útlevelével, a telefonjával és a töltőjével elrepült Európából Ázsiába egy lány kedvéért.

Ki ne szeretné, hogy ilyen maradjon?!

Vagy olyan, mint a videó utolsó három másodpercében…

A kettő együtt lenne az igazi.

Hozzászólások