Tenisz - Roger Federer: Inkább örömömben sírok
Roger Federer: Inkább örömömben sírok
Fotó: Europress/AFP

Roger Federer: Inkább örömömben sírok


2014/05/30 09:43

Annak idején egy csöndes világsztár legyőzésével vált ismertté. Azóta Pete Sampras-t is túlszárnyalta, immáron négy gyermek édesapja, de még mindig teniszezik, ráadásul nem is rosszul. Most viszont nem a játékosról, az ellenfelekről, hanem Roger Federerről, az emberről lesz szó.

- A nap, amikor a tökéleteset ütötte.

- (Gondolkodás nélkül.) Kettő jut eszembe. A 2008-as mérkőzéslabda, amit megmentettem Rafa (Nadal) ellen Wimbledonban. Nem önmagában a labdamenet és az állás miatt (a negyedik játszma rövidítésben 8-7-re vezetett a spanyol, aki röptézni próbált, ám Federer egy fonák egyenessel elütött mellette), inkább azért, mert ez tette lehetővé, hogy legyen egy ötödik szett is (amit végül a svájci elveszített). Enélkül Rafa négy felvonásban nyert volna, és akkor már nem lett volna ugyanaz a meccs. Nem emlékszem pontosan, mik is voltak az érzéseim, csak annyi maradt meg, hogy amikor Rafa feljött a hálóhoz és a fonákomra ütött azt mondtam magamban: „Pff, ez ennyi volt.” Ekkor gondoltam rá, hogy egyenest ütök, mert ő inkább keresztre számít, aminek elvben jönnie is kellett volna. A labda pedig pontosan a sarokban landolt. A második tökéletes ütésem a Brian Dabul elleni, láb közötti a 2010 US Open első fordulójából. Azon a napon agresszíven játszottam, röptéztem, ő átemelt, én pedig a lábaim között ütöttem egy nyerőt. Tökéletes volt, ráadásul nehéz is, hiszen nagyon messziről érkeztem.

- A nap, amikor sírt az öltözőben egy vereség után.

- Előfordult velem az elmúlt években, de manapság már sokkal kisebbek a könnyeim. Most inkább örömömben sírok. Például amikor az ikreim, Leo és Lenny megszülettek (május 6-án). Hihetetlen érzelmeket váltott ki belőlem. Sírtam, mielőtt Mirka bement a kórházba, aztán a szülés előtt és a szülés után is. Utána teljesen kimerült voltam, fáradt, de minden tehertől megszabadultam. Jó volt. Örülök, hogy így kijönnek belőlem az érzelmek, mert ennek köszönhetően mindig is emlékezni fogok a fontos pillanatokra. Ha a pálya melletti sírásokra gondolok, emlékszem, hogy 2000-ben teljesen magam alatt voltam a Tommy Haas ellen, a Sydney-i olimpia elődöntőjében elszenvedett vereségemet követően. Pedig akkoriban nem is én voltam a favorit, mégis, a mérkőzés után lekuporodtam egy sarokba és zokogtam, mint egy gyerek. Nem tudtam abbahagyni. Az olimpián voltunk, Svájcot képviseltem, éremért ment a meccs. Másnap a harmadik helyért kellett pályára lépnem Arnaud Di Pasquale ellen, de annyira nem tudtam összeszedni magam, hogy azt is elbuktam, és még azt a napot is végigsírtam. Viszont azon a napon találkoztam Mirkával, akkor csókolóztunk először. Úgyhogy a végére már minden rendben lett.

- A nap, amikor azt mondták, vége a pályafutásának.

- (Azt is kérdeztük tőle, hogy ez bántotta, vagy szárnyakat adott neki.) Igazából egyik sem. Nekem inkább az volt a kérdésem, hogy vajon ezt honnan tudja az, aki állítja. Hogyan mondhat ilyet? Mit tud rólam, amit én nem? De nem vagyok egy visszavágós típus, sem olyan, aki állandóan az igazságtalan újságíróknak akar bizonyítani. Sokkal inkább az ellenfeleknek, esetenként a saját csapatomnak akarom megmutatni, hogy képes vagyok még szép dolgokra.

- A nap, amikor inkább szeretne ismeretlen lenni.

- Elég sűrűn... És egyre sűrűbben. A probléma az, hogy a magánélet az új generációs telefonokkal már nem létezik. Minden megváltozott az elmúlt öt évben. Előtte a fotók homályosak voltak. Ma már nagyon jó minőségűek. Ez megfélemlít.

- A nap, amikor a leginkább kételkedett önmagában.

- Talán a tavalyi évi gstaadi torna (ahol az első fordulóban búcsúzott Daniel Brands ellen). A fizikumom nagyon nem volt az igazi. Előtte Wimbledonban jobb volt a helyzet, mégis korán búcsúztam. Utána viszont a hamburgi tornán focizás közben újra megsérültem. A hátam teljesen beállt. Mondtam is magamban, hogy „pff, ezért a balszerencséért végeztem el ezt a sok munkát, hogy egy ilyen hülyeség jöjjön közbe. Vajon valahányszor egy ilyen kis semmiséget csinálok, mindig rá fogok fázni?” Feszült időszak volt, nem tudtam, mi lesz a hátammal. Ismeretlen terület volt a számomra és nem volt túláradó az önbizalmam sem. Utána a csapatom valamennyi tagját egy asztalhoz ültettem, hoztunk egy döntést, és azóta azon az úton haladunk.

- A nap, amikor szomorú lett, amiért legyőzte egy ellenfelét.

- Minden egyes alkalommal megindított, amikor honfitársamat (és gyerekkori barátját), Marco Chiudinellit vertem meg. Kétszer fordult elő (2009 Bázel és 2011 Doha), és egyáltalán nem örültem neki, mert mindig előjöttek a régi szép idők. Azok, amiket együtt töltöttünk el a TC Old Boys-nál, a foci meccseink, a közös edzéseink. Már gyerekként is együtt sírtunk. Amikor én vezettem, akkor ő. Amikor ő, akkor én. Mindig egymást biztattuk, hogy „gyerünk, menni fog! Vissza fogsz jönni a meccsbe.” Ez az emlék mélyen belém íródott, éppen ezért az ellene lejátszott találkozókat volt mindig a legnehezebb megnyerni.

- A nap, amikor megírja az önéletrajzát.

- Nem hiszem, hogy könyvet fogok írni. Kevés titok van körülöttem, a stábom, a családom körül, azokat pedig nem szeretném megosztani. Ráadásul miután Sampras vagy Agassi megírta a sajátját, nem mindegyik hozzászólást volt jó látni. Inkább egy televíziós dokumentumfilmben vennék részt. Nagyon tetszett a Madonnáról, vagy a Sennáról készült film. Megérintettek.

- A nap, amikor Stefan Edberg igent mondott önnek.

Stefan Edberg (balra) Severin Lüthi jobbra

- Emlékszem, amikor legelőször felhívtam és segítséget kértem tőle. Stefan nem az az ember, aki azt mondja: „Wow, nem hiszem el!” (nevet.) Annyit válaszolt: „Gondolkodom rajta, és majd jelentkezem.” Nekem mégis úgy jött le, hogy örül neki. Aztán vagy Bázelban vagy a Bercyben azt mondta, Dubai-ban tarthatna nekem edzéseket. Én már annak is örültem, hogy vállalta, hogy elutazik miattam, egy hétig velem gyakorol, beszélhetek vele, néhányszor együtt vacsorázunk, bemutathatom neki a feleségemet, a gyermekeimet, Séverint (Lüthit, Federer másik edzőjét) vagy Pierre-t (Paganint, az erőnléti edzőjét). Fiatal koromban ő volt a példaképem. Nagyon boldog vagyok, hogy olyan emberekkel dolgozhatok együtt, akikkel valóban öröm a munka. Stefanban éppen az a jó, hogy pontosan akkor, és azokat a dolgokat mondja, amikor és amiket kell. Rendkívül sokra tartom.

- A nap, amit pontosan ugyanúgy szeretne újra átélni.

- (Gondolkodás nélkül) A Sampras elleni győzelmem Wimbledonban, 2001-ben (a nyolcaddöntőkben). Nem tudom miért, de pontosan tudtam a meccslabdánál, hogy kívülre fog adogatni. Számítottam rá, oda helyezkedtem, ráadásul nem is volt tökéletes a szervája. Onnantól már csak jól el kellett találni a labdát. Remekül sikerült az adogatás-fogadásom, ő már nem érhette el. Azt a meccset megnyerni, az már valami! Azt mondtam magamban: „Istenem, nem tudom elhinni, nyertem.” Látja!? Az... az óriási volt. Azt az öt másodpercet szeretném újra átélni.

(Forrás: L'Équipe, Christine Thomas)

 

Hozzászólások