Tenisz - Moya - a tenyeres
Moya - a tenyeres

Moya - a tenyeres

Szabó GáborSzabó Gábor
2009/10/14 17:15

cm2Sármőr.

Ez egészen bizonyos.

Fogalmam sincs hányan rajonganak kizárólag miatta a teniszért, de hogy akad egy generáció, amelyik vele kezdte, az biztos. Vagy nem is vele, hanem miatta. Olyanokkal szerettette meg a teniszt, akik őelőtte tán még labdáról se nagyon hallottak.

Hölgyekkel nyilván.

Illetve akkortájt inkább még csajokkal.

Éppen ezért neki mindent lehetett.Vagy legalábbis majdnem mindent.

Emlékszem, egyszer Tomy Haast úgy zavarták be átöltözni a US Openen, mikor kiderült, hogy ujjatlan pólóban szeretne teniszezni, hogy a nagy sietségben az öltözőt is alig találta meg. Pedig őt tényleg zavarja a póló ujja. Ez onnan is látszik, hogy minden egyes adogatása előtt gondosan feltűrögeti egészen a válla fölé. Amíg ezzel nem végzett, addig szó sem lehet szerváról. Szóval őt elküldték átöltözni, pedig még csak nem is Wimbledonban próbálkozott. Nyilván tudta, hogy ott azért nem nagyon lehetne esélye. De ott, ahol Agassi már bő tíz évvel korábban is játszhatott farmergatyában,  és alatta pedig hol lila, hol rózsaszín sztreccsalsóban, ott azért joggal reménykedhetett.

Nem engedték.

Neki nem.

Néhány hónappal később Carlos Moya kivonult Auszrtáliában a maga ujjatlan felsőjében és minden gond nélkül végigteniszezte benne a szezont. A bicepsze pedig talán csak egy tetoválással látványosabb mint a németé. Egy tetkóval, ami delfint formáz. Lehet, hogy ez volt a döntő. Lehet, hogy az, hogy a párizsi divatguruk az ujjatlan pólót csak 2003-ra irányozták elő, nem pedig 2002-re. Nem tudom.

Valószínűleg egyik sem. Ami döntött, azt gyanítom, inkább Nike-nak hívják. Mindenesetre hogy Moyát imádják a nők, ahhoz nem nagyon férhet kétség. Mint ahogy ahhoz sem, hogy ő is a nőket.

Noszály Sanyi mesélte, mikor ő már nem volt a legjobb száz között, hogy alighanem annak is köszönhette azt, hogy nem tudta megőrizni túlzottan sokáig a helyét, hogy szerette az életet.

Hogy finom legyek.cm

Persze nem csak ő meg Moya voltak ezzel így, akadtak még egy páran. Mármint akiknek nem ért véget a nap a teniszklubban, miután lejátszották az aznapra rendelt meccsüket, hanem indultak mulatni. Meg csajozni. Aztán volt persze, hogy reggel már az első párban pályára szólították őket. Úgy kilenc-tíz óra tájban.

A szállodába meg úgy négy körül találtak vissza.

Már ha, egyáltalán.

Hosszú távon persze ezt nem nagyon lehetett bírni. Hacsak az embert nem Carlos Moyának hívták. Ő volt talán az egyetlen a bulizósok közül, kinek a játékán nem nagyon látszott semmi. Legalábbis egy darabig nem.

Világelső így lett, az biztos, Roland Garrost is így nyert, az is tuti.

Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy például a Corettja elleni RG döntő előtt látták volna a párizsi éjszakában, mert ez nyilván nem így volt. Az igazán fontos meccsek előtt nyilván kipihente magát.

Szóval bulizgatott na. Mígnem 99-ben megsérült, megfájdult a válla. Vagy csak ő is megfáradt kicsit, mint oly sok társa. A különbség ott volt, hogy ő ekkor sem csúszott ki a legjobb ötvenből. Viszont mikor megkezdte a visszakapaszkodást, akkor megváltozott, mégpedig minden tekintetben.

Korábban volt benne valami elképesztő lazaság, pimaszság. Ne feledjük, ő volt az, aki még viszonylag ismeretlenként, 96-ban megszakította Muster nagy salakpályás menetelését (38 zsinórban megnyert meccs) . Ő volt az, aki bő fél évvel később úgy jutott be az Ausztrál Open döntőjébe, hogy nem nagyon tudott röptézni, és fonákot ütni. (És itt most őt magát idéztem, félreértés ne essék). Ez az aprócska hendikep azonban nem akadályozta meg abban, hogy rögtön az első körben legyőzze a címvédő Beckert, akit azért Grand Slamen viszonylag ritkán vertek meg az első kanyarban. Aztán még átgázolt a kis McEnroe-n és Changon többek között, és csak Sampras állította meg a döntőben.

Szóval laza volt, bulizós, nem nagyon ütött fonákot, és röptézni se szeretett. Így lett Roland Garros győztes és így lett világelső is. Így sérült meg.

Mire visszazárkózott a legjobb tízbe, már jóval kevesebbet mulatott, képes volt nyerőket ütni fonákkal, a röptéjével sem volt semmi gond. Csak éppen a lazasága is odaveszett a nagy igyekezetben. Az volt úgymond a káló.

carlos-baby

Jobban játszott, mint korábban, több tornát is nyert, csak ezek nem voltak igazán nagy tornák. A Slameken, az év végi világbajnokságokon mindig közbejött valami. Kikapott valakitől egy drámai ötszettesben (Verkerk 2003, Gaross például), játszott három órát egy olyan csoportmeccsen, amikor már régen pihennie kellett volna, hiszen semmi tétje nem volt, majd kiesett az elődöntőben, pedig élete teniszét játszotta akkor (Costa 2002, Masters Cup).

Szóval valami nem volt már az igazi.

A tenyeres persze ugyanolyan rettegett volt, mint korábban, hogyan is ne lett volna az, hiszen ha valaki Roland Garrost nyert, és világelső lett úgy, hogy nem jó a fonákja és nem tud röptézni, akkor az valószínűleg valamit nagyon jól csinált. Maradna még az adogatás, amiben tényleg nem volt rossz, de azért nem is volt kiemelkedő. Talán hülyén hangzik, de alighanem igaz, hogy a tenyerese miatt lett világelső. És valószínűleg azért lett ilyen tenyerese, mert nem igazán ment neki a fonák és mindig átsasszézott tenyeres oldalra. Mint ahogyan azt nagyon sok amatőr is teszi. Legtöbbször hasonló megfontolásból.

A különbség pusztán annyi, hogy nekünk egy lehelettel gyengébb a lábmunkánk. Ez nem is mindig probléma, hiszen a túloldalt sem Agassi szokott állni. Azt is viszonylag könnyen fel tudjuk mérni, hogy mikor lehet elkezdeni egy ilyen sasszét. A probléma ott kezdődik, hogy ilyenkor nyitva marad a pálya. A tenyeres oldal szinte mindig teljesen üres marad. Tehát vagy dűlőre kell vinni a labdamenetet, viszonylag rövid idő alatt, vagy nagyon gyorsan kell futni visszafelé. Az előbbi talán szerencsésebb. Moya ilyenkor nagyon éles tenyeres keresztet tud, olyat, amivel legrosszabb esetben is nála marad a kezdeményezés, és ha esetleg vissza is jön a labda, akkor is tudja folytatni a játékot. Nekünk halandóknak ez azért nehezebb. Hiszen nem csak a lábunk gyengébb, hanem a sasszénk is lassabb. Ha lassabban sasszézunk, nem biztos, hogy tökéletesen oda tudunk állni a labdához, ha pedig nem állunk oda tökéletesen, akkor jó eséllyel rontjunk el egy kezdeményező ütést.

Szóval csigavér. Arról azután nem beszélve, hogy mint azt úgy nyolc-tíz év tenisz után megtudtam, a dolog lehet, hogy éppen eredményes, de nem kifejezetten elegáns. Moya volt éppen a világelső, mikor beszélgettem róla egy idősebb játékossal. Olyannal, akinek mondjuk nem Taróczyval kezdődött a tenisz. Ő említette, hogy mecsoda dolog kérlek szépen ez a sasszé. Nem is igazán érti, miért van erre szükség. Én persze mint a friss diplomás teniszedző, gyorsan elkezdtem áradozni, hogy milyen remek szög mutatkozik ilyenkor, micsoda pompás keresztet lehet innen ütni és a többi, és a többi. Ha maradt volna időm, még talán sinusokkal, cosinusokkal is dobálództam volna kicsit, de nem maradt.

A válasz rövid volt, de egyszerű.

-Jó, de miért nem fonák keresztet üt?

(A képeket Petra válogatta. Duzzogva :D )

Hozzászólások