Tenisz - Becker - az adogatás
Becker - az adogatás

Becker - az adogatás

Szabó GáborSzabó Gábor
2009/09/29 13:15

becker2

Már több mint két évtizede, sőt lassan negyedszázada (áááááááááááááááá), hogy egy siheder (tényleg), még csak nem is pelyhedző állal (tényleg), nyerni tudott Wimbledonban. És mivel ez első németként sikerült ez neki, mai ésszel már-már felfoghatatlanul népszerű lett hazájában. Még egy dalt is írtak róla, Bum Bum Boris volt a címe, lehet, hogy you tube-on meglelhető, de a már a keresgélést is csak mazochistáknak javaslom. Az előadóra szerintem azóta már senki sem emlékszik, pedig slágerlistás nóta volt (ahogyan B.Tóth László mondta mindig akkoriban). Nem valószínű, hogy az ő ötletük lenne a bum-bum, de azért megmaradt becenévként.

Nem véletlenül.

Pedig Becker előtt is voltak nagy adogatók. Gondoljunk csak Rosco Tannerre, vagy akár arra a Kevin Currenre, akit a már említett első wimbledoni döntőjében legyőzött. Mégis, az embernek ő jut eszébe, ha az első igazán nagy bombázóra gondol.

Aztán persze beérett a saját korosztálya is, majd pedig azok, akik nála pár évvel fiatalabbak, és már az ő példáján edződtek. A szó lehető legszorosabb értelmében. Viszonylag hamar kiderült, hogy lehet nála is erősebben adogatni. Bizonyos Pete Sampras feltűnésével az is nyilvánvalóvá vált, hogy hatékonyabb adogatás is létezik, az övé mégis megmaradt etalonnak.

Ettől függetlenül a késői Becker játékában az ember már nem elsősorban a szervát figyelte. Egészen egyszerűen megtanult teniszezni. Amíg a kezdeti években - kis rosszindulattal -  a szerván, a röptén és a nyerésen kívül nem is tudott mást, addig pályafutása vége felé Becker már gyönyörűen játszott az alapvonalról is, fonák egyeneseire például jelzőt se nagyon lehetett találni.

Boris olyan, mint a jó bor, minél öregebb annál jobb – hirdette egy transzparens, még 1996-ban Hannoverben a világbajnokságon, mikor Samprasszel döntőt játszott.

Aligha találtak volna jobb időpontot a kifüggesztésre.

Azt gondolom kevés jobb meccse volt ennél, igaz ez talán még akkor is, ha veszített öt játszmában. 6/3 6/7 6/7 7/6 6/4 Pete-nek, a csak a történeti hűség kedvéért. Ekkortájt kezdték el a német sajtóban - és ezáltal világszerte - pszichológusként emlegetni. Találó volt a jelző, az biztos. A tenisz történetében talán még soha senki nem koncentrált olyan jól a fontos pontokra, mint ő. És talán senki nem érzett rá ennyire a lelki finomságokra, és senki nem használta föl ilyen hatékonyan ezeket az információkat.

becker5Fontos pontokon persze ne csak a játszma- vagy mérkőzéslabdákat értsük, legalább ilyen fontos lehet egy labda négy-négy harminc-mindnél, vagy bárhol másutt. Hiszen járhatunk bárhol a játszma elején, tűnhet úgy, hogy teljesen jelentéktelen a szituáció, egy labda ilyenkor is jelenthet lélektani fordulópontot.

Ezekre a momentumokra érzett rá szinte hibátlanul.

És ezeknél a fontos pontoknál használta kiválóan az adogatását.

Vegyük mondjuk a már említett négy-négy harminc-mindes állást. Ha ő szervált, majdnem biztosra lehetett venni, hogy üt egy ászt. Általában akkor is, ha neadjisten az első adogatását elrontotta. Ez azonban igen ritkán fordult elő ilyen helyzetben. Ráadásul az utolsó egy-két évében annyira ráérzett ezeknek a szituknak a lényegére, hogy egyenesen élvezte őket. Olyannyira, hogy elkezdett rájuk vadászni.

Nem hiszem, hogy messze állunk az igazságtól, ha érzünk a dologban egy leheletnyi perverzitást.

Nem igazán foglalkoztam még behatóan a tenisszel, mikor Becker feltűnt, játszani csak nagyon ritkán játszottam az öcsémmel a Hajógyári szigeten, aki járt ott, tudja milyen pályán. Nézni viszont néztem állandóan. Látni - úgy, ahogyan ma látom, és ahogyan tényleg csak az tudja, aki nap mint nap játssza, játszotta - persze nem láttam. Mentségemre szolgáljon, ha ez mentség egyáltalán, hogy általános iskolás voltam még, és mást sportoltam. Ez azonban mellékszál, a lényeg az, hogy Beckert nem szerettem. Pláne akkor nem, mikor Lendlt is legyőzte Wimbledonban. Sohasem drukkoltam neki, pedig akkor még tudtam szurkolni nagyon. Mindezt csak azért írom le, mert átestem ekkor egy olyan dolgon, melyen tudom, hogy mások is átestek, vagy át fognak esni előbb-utóbb.

Amiről ma már tudom, hogy egy jó nagy marhaság.

Arról van szó, hogy fenenagy elfogultságomban -mondom mégegyszer, sosem neki drukkoltam - azt hittem, hogy Becker csak azért üt ezekben a pillanatokban ászt, mert mázlista. Azért találja telibe a vonalat, mert az égiek vele vannak, vagy mit tudom én miért, de tudatosan biztosan nem. Fel sem merült bennem, hogy ilyen létezhet. Hogy van olyan ember a földön, aki ezt tudja.

Mikor rájöttem, hogy tévedtem, mikor felfogtam ésszel, hogy ilyen igenis van, akkor szerettem meg Beckert, de akkor nagyon.

becker1Az egészben az a legjobb, hogy ha mondjuk edzésen csak úgy játékból leálltak volna, mondjuk Ivaniseviccsel egy adogatóversenyre (ki találja el többször a leállított bóját, sapkát, vagy akármit), nem biztos hogy ő lett volna a győztes. Hosszú távon körülbelül egálban lettek volna.

Ha azonban fogadtak volna mondjuk két sörben, nem lett volna kérdéses, hogy ki nyer. Talán rossz példa volt ide Ivanisevics. Hiszen hiába nyert már ő is Wimbledonban azóta, hogy Boris befejezte, azért koncentrálásban, versenyzői adottságokban nem szerencsés őt Beckerrel összevetni.

A bulvársajtóban úgy írnák, ha Becker a pszichológus, akkor ő az ápolt. Mi viszont nem szeretjük a túlzásokat, pláne ha arra gondolunk, hogy Goran később hogyan nyert Wimbledonban. De erről majd később.

Úgyhogy nyugodtan helyettesítsük be a fenti példába Krajiceket, Rusedskit, vagy bárkit, talán csak Samprast ne.

Úgy hiszem, annak ellenére, hogy ütőfogásról, térdhajlításról és egyéb dolgokról még szót sem ejtettünk, Becker adogatásainak lényegét ezennel kiveséztük.

A többi mindezekhez képest sallang.

Mondhatnám segédmunka. Megint csak túlzással persze.

Hiszen olyan szervával mint az övé, még legalább tizen-tizenöten rendelkeztek csak a közvetlen élvonalban, de nem hinném, hogy bárki is jobban használta volna azokat. És lehet, hogy ezt az utolsó mondatot, bár ő most már elég rég nem játszik, leírhattam volna jelen időben is. Mert hát ilyet azóta sem nagyon láttunk. Jó, tudom Roger esetleg.

Hogy még egy picikét tupírozzuk a dolgot, meg kell említeni, hogy volt Boris szerváiban még valami lenyűgöző. Ez pedig a második adogatása. Igaz ez még akkor is, ha világéletében igen sok kettős hibát ütött. Két elsőt hosszútávon nem igazán célszerű ütni, túl nagy a rizikó; szokták is mondani, hogy azt a játékost, aki egy egész mérkőzésen folyamatosan csak első szervát üt, úgy hívják, vesztes, de azért nyilván néha lehet kockáztatni másodikra is. Becker például a már említett Sampras elleni döntő egyik igen fontos pontjánál, másodikra ütött ászt. Teljes erővel, nagyon precízen találta el valamelyik vonalat. Láthatóan az első szerváját vette elő. Valamelyik német televízió riportere a mérkőzés utáni interjúban gyorsan rá is kérdezett, hogy jutott egyáltalán eszébe.

A válasz nem volt túl hosszú, Boris sosem kertelt:

Entweder-oder, mondta, vagy-vagy.

Függetlenül ettől, a második szervái azért úgy általában kicsit lassabbak és kevésbé a vonal mellé helyezettek voltak. De még így is olyan jók, hogy sokan elfogadták volna elsőnek is. Pláne, hogy ezek a "kevésbé a vonal mellé helyezett" adogatásai is jó, ha huszonöt-harminc centire voltak az épp aktuális vonaltól.

Talán ez a magyarázata az átlagosnál picit több kettős hibának is. Viszont az a pár pont, amit így elveszített, mindig megtérült, hiszen gyakran előfordult, hogy második adogatása sem jött vissza. Csak azért nem lett ász, mert esetleg egy picit belepiszkált az ellenfél. Vagy ha vissza is ütötte, olyan pozícióból folytathatta a labdamenetet, hogy már szinte csak ő ronthatott.

Ha az adogatásait, mint mozgássort vizsgáljuk, egy valami rögtön szembetűnt. Sokakat gondolom a mai napig meg is mosolyogtat.

Maga a rituálé.

Mindig ugyanolyan határozottan ment adogatni, a labdát mindig ugyanúgy pattogtatta az ütőjével maga mellett, előre-hátra. Mindig ugyanúgy törölte le az izzadságot a homlokáról. Természetesen mindig ugyanúgy állt oda a vonal mögé, a feldobás előtti mozdulatai is mindig ugyanolyan szögletesek voltak. Ez utóbbin kuncogtak talán a legtöbben.

Pedig ez az egész rettentő hasznos dolog.

Bár az is igaz, hogy a mosolyok sem a hasznosságot kérdőjelezték meg. Mindenki így csinálja, csak van, aki kevésbé jellegzetesen. Bátran ajánlható bárkinek. Nem muszáj olyan messziről kezdeni, mint Becker, az izzadtság törlést sem kell feltétlenül belevenni, Isten ments, hogy akár a szögletességét, akár bármely más rituáléját le akarjuk másolni. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy ha már leraktuk a lábunkat az alapvonal mögé, igyekezzünk mindent, mindig ugyanúgy csinálni. És itt nem is a láblerakás a lényeg, lehet az egészet akár előbb is kezdeni, mondjuk néhány pattogtatással.

Később viszont már nem nagyon.

Ha netalán rosszul sikerült a feldobás, vagy valami megzavart, nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt megszoktuk, ne restelljük a labdát leesni hagyni, és az egészet elölről kezdeni. Általában minden sportmozgásra igaz, hogy jó, ha van eleje és van vége. Igyekezzünk tehát valami állandó kezdő mozzanatot találni magunknak. Ilyen kiindulópont lehet a már emlegetett lábletétel.

Mondjuk.

Véget meghatározni itt talán nem olyan szerencsés. Egyfelől ahány játékos, annyiféleképpen folytatja a mozgást az ütés után - megy röptézni, hátrahúzódik a vonal mögé stb. Másfelől minél jobb játékos valaki, annál nehezebb a folyamatos, harmonikus mozgás bármely pontjára rábökni, hogy na, itt van vége az adogatásnak.

Az viszont mindenféleképpen cél kell, hogy legyen, hogy mi is ilyenné váljunk. Ne álljunk le a szerva után, várva, hogy mi történik majd, hanem mozogjunk folyamatosan.

Ma már, hogy Becker nem játszik, talán nehéz felidézni az adogatásait, de azért a videómegosztók korában remélem nem lehetetlen, azon túl, hogy rövidesen meg lehet nézni élőben is a Sportarénában.

Szóval Becker teli lappal szervált. Ilyet pedig nem mindenki tud. Egészen pontosan tudni tud, csak nem talál be az adogatóudvarba túl jó százalékban. Ahhoz, hogy ez is megfelelő legyen, elengedhetetlen egy bizonyos magasság. Hiszen a teli lapos szervák után a labda jóformán nyíl egyenesen száguld lefelé.

Lehetne most szinuszokkal, koszinuszokkal dobálózni, derékszögű háromszöget emlegetni. De hát ez azért nem egy tudományos munka. Az pedig azért elég nyilvánvaló, hogy a minél magasabban ütjük meg a labdát, annál könnyebb dolgunk van. Azért ha valaki nem egy dalia, az még nem jelenti azt, hogy nem is próbálkozhat ilyesmivel. Sőt. Határozottan előnyös, ha valaki többféle szervát is tud. Csak aki pici, aki alacsonyan üti meg a labdát, annak az alap adogatása ne ilyen legyen.

Ha azonban némi esélyt lát arra, hogy így is betalál az udvarba, akkor bátran próbálkozzon vele.

Néha-néha.

Hozzászólások