Biatlon - Martin Fourcade: "A biatlonra tettem fel az egész életemet, de nem csak jó versenyző, hanem jó ember is akartam lenni!"
Martin Fourcade: "A biatlonra tettem fel az egész életemet, de nem csak jó versenyző, hanem jó ember is akartam lenni!"
Fotó: Eurosport/Getty

Martin Fourcade: "A biatlonra tettem fel az egész életemet, de nem csak jó versenyző, hanem jó ember is akartam lenni!"

Vörös CsabaVörös Csaba
2020/04/01 14:49
Hetekkel ezelőtt szögre akasztotta Martin Fourcade a sílécét és a fegyverét; a mögöttünk hagyott évtized kétségkívül egyik legnagyobb hatású téli sportolója.

Még mindig csak 31 esztendős a franciák – immáron – legendája, de többet nem látjuk a versenypályán. Rendkívül gazdag pályafutása a visszavonulása pillanatában egy különleges statisztikai adattal gazdagodott: 2010. március 14-én Kontiolahtiban az üldözőversenyen nyert először versenyt, és 2020. március 14-én Kontiolahtiban nyerte az utolsót, szintén üldözőversenyen. Ha filmben látnánk ilyen dramaturgiai fordulatot csak csóválnánk a fejünket, de mint tudjuk, az életnél nagyobb rendező nem létezik.

000_1PU33Y.jpgFotó: Europress/AFP

Írásunkban Martin Fourcade korábbi interjúiból válogattunk össze egy csokorra valót, amelyben arra kerestük a választ, mi volt sikerének a kulcsa.

„A szüleink szerettették meg velünk a sportot, de sohasem presszionáltak bennünket arra, hogy sportolók legyünk. Csak annyit akartak, hogy jól érezzük magunkat és boldogok legyünk, végül mi döntöttünk úgy, hogy hivatásos sportolók leszünk. 

A bátyám, Simon, négy évvel idősebb nálam, mindig is felnéztem rá és olyan akartam lenni, mint ő. Követni akartam mindenben, amit csinált, ha síelt, én is síeltem, és ő volt rám a legnagyobb hatással. Mindig azt láttam, hogy keményen dolgozik, ezért követtem a példáját. Nagy hatást gyakorolt rám még Ole Einar Björndalen is, aki Salt Lake Cityben (2002) az összes versenyszámban olimpiai bajnok lett. A franciák közül rajongtam Raphael Poirée és Vincent Defrasne stílusáért, ráadásul Vincent később egyengette a pályafutásomat és sok mindenre megtanított."
"A sífutással hamar megbarátkoztam, de a lövészettel nagyon sokáig szenvedtem. Ám mivel tisztában voltam vele, ahhoz, hogy nagy bajnok legyek, szükségem van a lövészetre is, ezért beleálltam és kemény munkával megtanultam azt is. 

Lehetetlen álomnak tűnt mindaz gyerekként, amit később elértem. Hosszú idő kellett hozzá, amíg lépésről lépésre meggyőztem magamat, hogy képes vagyok rá. Akkor kezdtem elhinni, hogy felvehetem a legjobbakkal a versenyt, amikor 2010-ben, Vancouverben a második helyen haladtam át a célvonalon. Nem csak egy jó versenyző, hanem jó ember is akartam lenni – amiért szintén nagyon sokat kell dolgozni.

Minden idény végén átgondolom, hogy mit csináltam rosszul, mi a fő gyengeségem, és miben kellene még fejlődnöm. Ilyenkor meg kellett találnom azokat a megoldásokat, amelyekkel meg tudtam birkózni a nehézségekkel. Minden olyan emberrel megosztom a gondjaimat, akikről úgy vélem, hogy képesek nekem segíteni. Például Simon Ederrel, aki a riválisom és nem az edzőm, de mindig nagyon kíváncsi vagyok a véleményére, sokszor hatékonyabb a versenytársakkal beszélgetni, mint az edzőkkel."
 
"Nem dolgozom pszichológussal, senkivel, aki a mentális képességeimet erősítené. Tudom, hogy másoknak szükségük van erre, de nekem nincsen; mert tisztában vagyok a gyengeségeimmel – elég sok van belőlük –, és csak én lehetek az egyetlen, aki változtatni tud rajtuk. 

Sokszor veszítettem el nagy összecsapásokat, de ilyenkor is örültem az elért eredményeimnek. Mindig megpróbáltam tanulni a vereségekből, és összességében nagyon büszke vagyok a sikereimre. Nem feltétlenül arról van szó, hogy az ember boldog vagy nem boldog, hanem arról, hogy képes-e büszke lenni arra, amit a versenyeken produkált. Nehéz megmondani melyik volt a legjobb idényem, nem biztos, hogy az, amelyik a legeredményesebb is.

A statisztikusok szeretik a számháborút, de én nem annyira. Ha valamilyen rekordot megdöntöttem, természetesen büszke voltam rá, de akkor sem ezzel foglalkoztam, hanem igyekeztem haza a kislányomhoz."
"Mikor úgy döntöttem, hogy családot alapítok, tudtam, hogy változások következnek az életemben. De igazából a mindennapokban nem nagyon változott semmi, legfeljebb több szervezést igényelnek a dolgok. Sokszor hetekig távol vagyok a családtól, ami nagyon nehéz helyzet, mert a gyerekeim folyamatosan cseperednek és szükségük lenne az apjukra. Általában ezzel kapcsolatban a nehézségeket hozzák fel az emberek, de valójában nagyon nagy boldogság apának lenni, minden percét élvezem, és rögtön elfelejtem a problémáimat, ha velük vagyok, vagy csak beszélünk pár szót egymással telefonon.

Szeretem ezt az életstílust, csodálatos helyeken járok szerte a világban, de mindig jó hazaérkezni. Otthon igyekszem kiszűrni a problémáimat és nem azzal traktálni a családomat.

Amikor mononukleózisom volt, valószínűleg pályafutásom legnehezebb korszakát éltem át. Ebből is próbáltam tanulni, hiszen lenyugodtam utána, és csak a feladatomra koncentráltam. A feleségem sokat segített ebben az időszakban, elutaztunk a nyáron Norvégiába, hogy a világtól elzárva nyugodtan tudjak készülni a következő idényre.
 

Idővel nem az eredmények hajhászása miatt csináltam az egészet, hanem azért, mert imádom a biatlont. Egyetlen dolgot nem tudnék kiemelni, hogy miért is, egyszerűen csak imádom élni ezt az életet. Mindig is világ- és olimpiai bajnok akartam lenni, meg persze világkupa-győztes. Amikor mindez megvolt még mindig folytattam, mert imádtam csinálni, és úgy éreztem, hogy van még hova fejlődnöm."

000_1P86DK.jpgFotó: Europress/AFP

"Pjongcsang után nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy abba kéne hagyni. De jött egy törés a következő felkészülési időszakban, amikor nem tudtam hozni a formámat, és mindenképpen be akartam magamnak bizonyítani, hogy képes vagyok visszatérni a csúcsra. 

A biatlon egy folyamatosan fejlődő sportág és büszke vagyok rá, hogy valamennyit én is hozzátehettem a fejlődéséhez. Örülök, hogy a szenvedélyemnek élhetek, ez töltheti ki a mindennapjaimat. A biatlonban a versenyek tiszták, igazságosak és csodálatosak. Én erre tettem fel mindent, és nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Nem hiszem, hogy edzőként térek majd vissza, talán olyasvalaki leszek, aki egy-két embernek segít. Az edzőség nem a legjobb megoldás lenne számomra, nem érezném magamat jól ebben a szerepben.”


 

 

Hozzászólások