
Szenvedély: hajsza, megszállottság és kockázat a motoron
Böröczky Pepi József
mondogatta régen: addig fogok rajongani a motorsportért, amíg meg nem értem,
hogy miért kockáztatják a motorosok az életüket.
A mondás szerint: az a különbség a motorversenyző és a
labdarúgó között, hogy a labdarúgó egészségesen sérültnek tetteti magát, a
motorversenyző meg sérülten egészségesnek. Hány olyan esetet láttunk, amikor a
csapattagok felküzdik valahogy a motorra a mozdulni sem tudó overallos
versenyzőt, aki utána órákon át száguldozik. Pepi gondolatmenetét felhasználva,
adódik a kérdés, hogy miért?
Pepi szegény soha nem érthette meg ennek a lényegét, mert
ő pontosan olyan megszállott volt, mint maguk a motorosok. Egyik vasárnap
reggel jött be MotoGP-t közvetíteni, állt kinn az utcán pizsamában, borzalmas
állapotban, érthetetlen volt a látvány. Mint kiderült, egy nappal korábban
műtötték, de kiszökött a kórházból, hogy leközvetíthesse a 6 órás műsort. Hogy
aztán mit kapott az orvosoktól az egy másik dolog, de utána rögtön kiszökött
valamilyen kabaré előadás kedvéért is.
Ezek a történetek keringtek bennem, amikor lassan egy
hete véget ért a 83. Bol d’Or. Amikor szakadó eső miatt leállították a
küzdelmet, látni lehetett az arcokon a kétségbeesést. Most akkor nem
motorozhatunk?
Fotó: Europress/AFP
Az egész életérzésnek a gyökere az 1800-as évek végére
vezethető vissza. Mind az autó-, mind a motorversenyek őskorában hosszú távon
zajlottak az események, mai fogalmaink szerint értelmezhetetlen körülmények
között. Aszfaltozott útról szó sem lehetett, s mint az Várhegyi Ferenc
tanulmányából kiderül, 1894-ben a Párizs-Rouen-Párizs útvonalon „Verseny lovak
nélküli járművek részére” címmel a Petit Journal újság kezdeményezte a világ
első autó- és motoros viadalát – melyen főleg autókkal vettek részt. Egy évre
rá már az Egyesült Államok is megrendezte a maga autós és motoros versenyét,
ahol nem kevesebb, mint 100 (!) induló állt rajthoz, igaz csak ketten értek
célba. Angliában, 1897-ben került sor a legelső tisztán motoros küzdelemre,
hogy aztán 1899-ben már Magyarországon is bemutatkozzon a sportág.
Innentől ismert a történet. Zavaros történelmi események
rövidebb időre meggátolták a sportág fejlődését, de a XX. században rohamos
fejlődésnek indult a motoros élet. Ha megnézzük az „alapítóatyákat”, csupa
megszállott embert találunk, akik a családjuk egzisztenciáját is kockára téve
űzték ezt a – nem túl olcsó – szenvedélyt.
Mert a hangsúly ezen a szón van; szenvedély! S ez nincsen
másképpen ma sem.
A ma nagyágyúi pontosan olyanok, mint az ősapák. Talán az
úgynevezett Endurance motorozás őrzött meg valamit abból a régies szenvedélyéből.
Az aktuális világbajnok istálló (Webike SRC Kawasaki France) vezetője, Gilles
Stafler mondta a Bol d’Or előtt: „Nagyszerű
volt vb-t nyerni, örülök a sikereinknek, de dolgozni kell tovább, nem ülhetünk
a babérjainkon, minden eddigi eredményünk a múlté, nem szabad vele foglalkozni,
menni kell tovább, hogy jobbak legyünk, mint tavaly voltunk.” Stafler
valójában arra utalt, hogy mindössze egyetlen futamgyőzelemmel (Le Mans) lettek
világbajnokok, és őt ez nagyon zavarja. „Hiába
miénk a trófea, ez semmit sem változtat meg!” Egy ilyen hozzáállású főnököt,
csak hasonszőrű beosztottak tudnak elviselni.
Ezek a keménykezű csapatfőnökök, kis túlzással olyanok,
mint a keménykezű diktátorok, akiknek a szava szent és sérthetetlen. Gilles
Stafler gondolkodása erre utal, ami rendkívül célratörő. „A világbajnoki cím egyetlen dolgot szolgál, hogy könnyebben szerezzünk
magunknak támogatókat a további munkához, de valójában az égvilágon semmit nem változtat
meg.” Stafler tehát szenvedélyesen hajszolja a győzelmet, és nemigen éli
meg a boldogságot. Figyelmébe lehetne ajánlani Balczó András gondolatát, aki
szerint „a boldogság nem függ a
sikerességtől. A nem nyerés félelme állandóan gátolja az örömérzetet.”
Hasonló mosolytalan életet élt a másik legendás
csapatvezető Dominique Méliand, aki 15 vb-címet szerzett a Suzuki Endurance
Racing Team-mel, és túlzás nélkül állítható, hogy a halál torkából jött vissza
hosszú betegeskedés után, hogy újra elfoglalhassa a csapatvezetői széket.
Méliand volt az, aki mint egy karmester dirigálta végig a 24 órás versenyeket
étlen-szomjan. Az idén visszavonuló mesternek köszönhető, hogy az Endurance-ban
magasabb szintre emelték az együttműködést Európa és Ázsia, főleg Japán között.
Ez a kooperáció mindkét fél számára előnyös lett, hiszen, mint Maszakazu Fujii,
az FCC TSR Honda vezetője mondja „a 90-es
években a Grand Prix versenyzést néhány emberrel meg tudtam oldani, ez az
Endurance-ban már akkor lehetetlen volt. Nem tehettem mást, mint európai
segítséget kérni.” A felismerés első osztályú volt, hiszen a két munkamorál
egyesítése csak sikert hozhatott. Az FCC koordinátora, Bruno Beggiano szerint „az európaiak mindent hirtelen akarnak
megoldani, a japánok ellenben körülményesek, betartják a protokollt, lassúak.”
De egy valamiben nagyon jók, a 8 órás versenyek szervezésében, hiszen számukra
8 óra csupán egy sprintverseny.
A két világ ütközési pontját talán Gilles Stafler
fogalmazta meg a legjobban. „Én akarok
maradni a kapitány a hajón!” Azaz egy idő után el kellett dönteni, hogy ki
az erősebb. A japánok joggal akartak nagyobb beleszólást a dolgokba, hiszen a
gyári támogatást és technikát ők adták. Staflernek erről is megvan a véleménye.
„Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy velük
könnyebb Ázsiába utaznunk, anyagilag nem olyan megterhelő számunkra, mert ők
állják.”
Ez a csupa motoros szenvedélyben szenvedő ember,
ugyanakkor megmaradt embernek is. S talán ez a legfontosabb. Mi sem bizonyítja mindezt
jobban, mint az elmúlt két hónap zűrzavaros eseménye. Dominique Méliand a
harmatgyenge SERT-tel 10 perc híján július végén megszerezte a 16. vb-címét, ám
egy műszaki hiba meggátolta ebben, és az SRC Kasasaki ülhetett fel a trónra. A
búcsúja nem lett tehát álomszerű, viszont a visszavonulása után a csapata
megnyerte a Bol d’Or-t. A bosszankodásai ellenére még Gilles Stafler is úgy
fogalmazott, hogy az ősi rivális nagyon megérdemelte a győzelmet, és látszik,
hogy az élet egyensúlyra törekszik, hiszen ekkora pech után kárpótolta őket
valamivel.
Mi ez, ha nem a szenvedély?