Egy zuglói taxis, aki a túraautó VB-n edződött

Rohanok az esőben a megbeszélt benzinkúthoz. Azt mondta, hogy sárga kocsival jön. De én csak taxikat látok mindenhol. Aztán később kiderült, hogy ez nem vicc. Az új generáció egyik legígéretesebb magyar versenyzőjével, Ifj. Ficza Ferenccel beszélgettünk. 

Amikor 2015-ben kimentünk Michelisz Norbit megnézni a Hungaroringre, volt egy ETCC forduló is, amit egy bizonyos Ficza Feri nevű srác nyert meg, akiről korábban nem sokan hallottunk. Következő évben már a WTCC-ben mentél. Azóta viszont teljesen eltűntél. Mi történt? 

2016 vége nagy törés volt, amikor édesapámat elvették mellőlem, aki lehetővé tette, hogy csak a versenyzéssel tudjak foglalkozni. Anyagi háttér nélkül nem könnyű üléshez jutni, legyen az ember bármilyen jó. Elkezdtem dolgozni, először a GLS-nél futárként decembertől márciusig. Ekkor kaptam még egy lehetőséget a Zengő Motorsporttól, hogy a Zele autóval mehetek a TCR-ben a következő évben. Pár futam után megjött a KIA, ami sajnos nem vált be, így véget ért a szezonom. A téli időszakot egy gumis műhelyben töltöttem, ahol ilyen „kerék le-kerék föl” munkakörben voltam. A következő évben az Drive-X Sportnak köszönhetően kipróbálhattam magam ralikrosszban, ami egy nagyon pozitív élmény volt. Mivel nekem az az egyik erősségem, hogy elég finoman tudok vezetni, és nem csúszik alattam az autó, nem gondoltam, hogy ez az aszfaltos-murvás dolog működni fog. Mégis sikerült helytállnom, aminek nagyon örültem. De ezzel sajnos abba is maradt a versenyzés. Időközben elkezdtem taxizni, ami azért jó, mert viszonylag rugalmas meló. Például el tudok járni gokartot oktatni hétvégente.

Édesapáddal való kapcsolatodon változtatott ez a törés? 

Ez egy nagyon nehéz időszak volt, az egész család életét megváltoztatta. Hét hónapig volt előzetesben, most pedig már két éve egy gumiműhelyt működtet otthon egyedül. Mindeközben az egymáshoz fűződő viszonyunk semmit nem változott. Sőt, a nagyon szoros kapcsolatból lett egy talán még szorosabb kapcsolat.

Ő volt az, aki az autóversenyzés felé elindított? Hogy kezdődött ez az egész versenyzés?

Apukám ’83 óta versenyzett, szóval én ebbe születtem bele. 2003-ban kezdtem gokartozni, ami egész jól ment, és mondta apa, hogy próbáljuk ki a versenyzést. Keszthelyen volt az első verseny, amit követett a többi…

Milyen lépcsőfokokon kellett végigmászni a világbajnokságig?

Kadett B kategóriában kezdtem a gokartot. Első évben negyedik lettem, aztán harmadik, a 3-4. évben pedig megnyertem az összesítést, amire nagyon büszke vagyok, mert a címvédés nem sikerült még senki másnak egy adott kategóriában. Ezt követően a Rotax Minimax kategóriában is dobogón végeztem. Aztán eljött a váltás ideje, bár én nagyon szerettem a gokartot, mert jól ment: az utolsó három évben csak egyetlen időmérőn nem sikerült megszerezni a pole-t. Tizenegy és fél évesen autókrosszban vagy ralikrosszban már mehettem volna, viszont a gyorsasági szakágban 16 év volt a korhatár előtte. Gáspár István szakágvezetőnek mondtuk, hogy szeretnénk váltani ralikrosszra. De mondta, hogy ne arra váltsunk, megpróbálja elintézni, hogy lejjebb vigyék a korhatárt. Így tulajdonképpen Nagy Norbival mi voltunk az úttörők a fiatalok számára a gyorsasági autózásban. 

Az első év elsősorban tanulóév volt. Ennek ellenére meglepetést tudtam okozni azzal, hogy ott tudtam lenni a mezőny elejével úgy, hogy 12 évesen még magát a kasznit is szokni kellett. 2009-ben több mindent kipróbáltam, hogy melyik irány fekszik nekem leginkább. Végül úgy döntöttünk, hogy 2010-ben csak a Suzuki kupára fókuszálunk, aminek meg is lett az eredménye. Egy nagyon erős mezőnyben sikerült megnyerni 14 évesen a sorozatot, amit az első nagy sikeremnek tartok. A következő évben viszont sajnos nem állt igazán össze semmi, de 2012-ben sikerült bekerülni az ETCC-be. Korkedvezménnyel elindulhattam az Unicorse csapatánál, és rögtön az első hétvégén, Monzában sikerült egy harmadik helyet szereznem. 

Érdekesség, hogy FIA rendezvényen ilyen korú versenyző még nem ált dobogón azóta sem, amire külön büszke vagyok. A második futamon aztán kijött a rutintalanságom, és egy vakmerő előzési kísérletnek törés lett a vége. 2013-ban Norbival közösen a Zengő Junior Teammel mentünk a régi SEAT Leon-kupás autókkal, de sajnos nem igazán tudtunk eredményeket hozni. El is ment egy idő után az önbizalmam. Hiába tudtuk, hogy technikailag hátrányban vagyunk, mindig is maximalista voltam. 

Közben jött egy lehetőség, hogy elinduljak két hétvégén a Suzuki kupában, ami jó mérce volt, mert a Slovakia Ringen ott volt Kiss Norbi is a mezőnyben. Meg tudtam nyerni mindkét futamot, meg az utolsó hungaroringi hétvégén is a háromból kettőt, ami visszahozta az önbizalmam. Jött az utolsó brnoi hétvége az ETCC-ben, és ez a löket akkora pluszt tudott adni, hogy azokat a SEAT-osokat vertem 6-8 tizeddel, akiktől korábban másfél másodpercet kaptam. Senki nem értette. 2014-ben a SEAT León-Európa-kupában indultunk. A szezon eleje nem indult könnyen, de Salzburgban már sikerült egy második helyet szereznem, és onnantól tudtam menni az elejével. 

Az igazi áttörés aztán Silverstone-ban jött, ahol megnyertem az időmérőt, majd az első futamot is. Nagyon élveztem: öt kör alatt 5,8 másodperces előnyt tudtunk fölépíteni. Úgy jutottunk el az évadzáróra, Barcelonába, hogy egy ponttal vezettem az összesítést. Előtte az egész mezőny tesztelt ott, és másfél másodperccel gyorsabb voltam új gumin, mint a többiek. Ennek ellenére a versenyhétvégén a mezőnynél kettővel, a saját időmnél pedig hárommal voltam lassabb. Hozzátartozik a történethez, hogy a mezőny az év második felére váltott új fejlesztésű Dunlop abroncsokra, ami pont ennyivel volt gyorsabb. Nem vádaskodni szeretnék, csak óriási csalódás volt így elbukni az első igazi bajnoki esélyemet. 

 A 2015-ös év félig holtszezon volt, mert sajnos nem tudtuk az egész évet összerakni több okból kifolyólag. Ahogy említetted, a Hungaroringen jól indult a szezon, vezettem az összetettet. Majd a második hétvégén Szlovákiában a mérnökömmel bevállaltunk egy extrém guminyomást, ami végül kieséshez vezetett. Majdnem meglett az eredménye, mert a második futamon az utolsó helyekről indulva, az első kör végén kilencedik voltam, majd két körrel a vége előtt a negyedik helyen kaptam defektet. Nem lennénk maximalisták, ha ezt nem vállaljuk be, ez most így sikerült. De úgy érzem, hogy ez a futam még nagyobb teljesítmény volt, mint a mogyoródi.

WTCC-s ülés lett az eredménye.

Amikor véglegessé vált, hogy indulhatok én is, az egyik szemem nagyon büszke volt, a másik viszont tudta, hogy az egy évvel korábbi fejlesztésű autónk sose lesz igazán versenyképes szárazon. Azt lelkileg nagyon nehéz volt megélni, hogy úgy éreztem, előbb tudnék lenni egy egyenlő mezőnyben. Viszont volt két kiemelkedő pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni. A pontszerzés a Ringen és a leggyorsabb kör Moszkvában. Ezt az órát, ami a kezemen van most is, ott kaptam. Monteiro nyolc tized hátránnyal volt a második leggyorsabb. Utána pedig - ahogy már szóba került – 2016 végén elfogytak az anyagi lehetőségeink, tehát nem tudtam pénzt hozni, így nem lett ülésem se. Zoli rendes volt, mert ő finanszírozta azt a pár futamot, amit a TCR-ben tudtam menni utána, de az meg a technikai gondok miatt esett kútba.

A legfiatalabb (2014, forrás: formula.hu)

A tehetség ennyire keveset nyom a latba az ülések kiosztásánál?

Sajnos az autóversenyzés annyira drága sport, hogy az anyagi háttér elengedhetetlen. Önmagában a tehetség kevés ahhoz, hogy ülésed legyen.

Ráadásul többen is pályáztatok ezekre a helyekre mindig. Ez a rivalizálás nem rontotta el a kapcsolatodat a versenytársaiddal, például Nagy Norbival vagy Nagy Danival?

Velük a mai napig barátok vagyunk. Danival 2016-ban úgy versenyeztük végig a vb-t, hogy minden infót átadtunk a másiknak, mert mindketten azt vallottuk, hogy ha így jobb az egyikünk, az csak a saját érdeme. Ráadásul nagyobb dolog is, mintha úgy lett volna valamelyikünk gyorsabb, hogy olyanról tud, amiről a másik nem.

Negatív tapasztalatod nem volt e téren?

A gokartos korszakból emlékszem egy csapattársamra, aki egyszer szándékosan kilökött. Ettől függetlenül viszont érdekes módon mindenkivel jól kijöttem. Így visszagondolva is fura ez, mert mindenhol azt hallani, hogy fúrják egymást a versenyzők. Én mindig a saját dolgomra próbáltam fókuszálni, hiszen akkor tudtam kihozni magamból a száz százalékot.

A Zengő Motorsport megkerülhetetlen, ha egy magyar fiatal oda akar jutni a legjobbak közé?

Én azt gondolom, ha valakinek van pénze, bármelyik magyar csapattal el tud jutni odáig. Az kétségtelen, hogy szakembergárda nagyon erős, mindenki pontosan tudja a dolgát. Külön ki szeretném emelni a versenymérnökömet, Kathi Sándor Petit, akivel a 2016-os szezont végigdolgoztam. Nagyon komoly tudás van a fejében, és jól együtt tudtunk működni. Amit a WTCC-ben elértem, azt legalább annyira köszönhetem neki, mint saját magamnak. Az utolsó utáni kis lehetőségekig velem volt, hogy a legjobbat tudjuk kihozni az autóból.

TCR Europe, Hungaroring (2018, fotó: STom Foto)

Még mindig csak 23 éves vagy, de talán nem túlzás azt mondani, hogy erre tetted föl az életed. Tanulni meddig tudtál a versenyzés mellett?

Szakmunkás suliba jártam, van egy műszaki eladó végzettségem, amivel mosógépeket árulhatnék például. Egy kisebb kiterjesztéssel elmehetnék ruházati-, és élelmiszerboltba is. Valóban, a versenyzésre tettem föl mindent, ami mellett mondjuk jó lett volna olyat tanulni, amivel tudnék most foglalkozni, és nem a taxiban kellene ülnöm.

Viszont lehet, hogy az kizárta volna, hogy autóversenyző legyél?

Azt, hogy ilyen szinten foglalkozzak vele, mindenképpen. Nekem az összes szabadidőmet elvitte, mert nagyon sokat készültem külön. Nem volt plusz edzési lehetőségem, ezért sokat szimulátoroztam, és fejben kellett leginkább összerakni magam, hogy a hétvégén mindig egy picivel jobb tudjak lenni, mint a többiek.

Nem bántad meg sose ezt az egészet?

Nem, ezt nem lehet megbánni. Nyilván egy kicsit szomorú néha az ember, de olyan élményeket kaptam a sporttól, amit egyszerűen nem lehet megbánni.

A kép bal oldalán Susán Vilmos menedzser (Sport Event Planning), a kép jobb oldalán Kovács Lajos, a SimHouse Szimulátortechnika Kft. tulajdonosa (fotó: Kollarics Attila)

Itt ülünk a SimHouse műhelyében, ahol nemsokára mész is pár kört a virtuális Hungaroringen. Látunk még az igazin is? 

Ez a terv! Konkrétumok még nincsenek a jövő évvel kapcsolatban, de reméljük, hogy sikerül újra nemzetközi mezőnyben versenyeznem. Susán Vilivel, a menedzseremmel azon vagyunk, hogy minél előbb vissza tudjunk kerülni abba a vérkeringésbe. Ennek a folyamatnak az első lépcsőfoka volt, hogy megállapodtunk a SimHouse-szal. A felkészülésemben rengeteget tud segíteni az, hogy napi szinten gyakorolhatok, és talán nekik is jó, hogy a versenyzői tapasztalatommal segítem a fejlesztő munkájukat. Emellett fontosnak tartjuk, hogy csináljam továbbra is az oktatást. Olyan problémákkal szembesülök a fiatalokkal való munkám során, amik már korábban nálam is előjöttek. Emiatt tudok nekik segíteni, hogy gyorsabban átlendüljenek ezeken a dolgokon. Ez nem csak nekik hatékony, hanem nekem is, mert segít tudatosítani a megoldásokat az adott versenyszituációkra. Az egész egyébként még onnan indult, hogy Gáspár Istvánnak, a szakág elnökének kisfia elkezdett gokartozni két évvel ezelőtt, és ő kért meg, hogy foglalkozzak vele. Nagyon megtetszett, szeretem a gyerekeket, meg jól meg is tudom velük értetni magam. Megtaláljuk a közös hangot.

A szülőkkel is? Esetleg olyan korábbi versenyzőkkel, akik szeretnék, hogy a gyerek is az legyen.

Általában az szokott lenni a baj velük, hogy jobban tudják, mint te, aki ott vagy. Én amiatt vagyok szerencsés helyzetben, hogy rám felnéznek annyira, hogy elfogadják, ahogy én látom a dolgokat. Amit megbeszélünk, azt betartatják a gyereknél, és a versenyeken is együtt tudunk működni. De szerintem csak így mehet a közös munka. Vagy másképp fogalmazva, akkor nem lennék ott, ha ez nem így lenne. Szeretem, ha mindenki azt csinálja, amihez ért.