Tokió 2020 - Bach nehéz döntése jó, de az angolszász nyomás gyengíti a bizalmat
Bach nehéz döntése jó, de az angolszász nyomás gyengíti a bizalmat
Fotó: Europress/AFP

Bach nehéz döntése jó, de az angolszász nyomás gyengíti a bizalmat

Balázs BoldizsárBalázs Boldizsár
2020/03/27 20:54
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság kedden bejelentette a tokiói játékok legalább fél, legfeljebb egy éves halasztását. A döntés maga most nem lehetett más, szinte biztos, hogy később meghozva sem. Senki emberfia nem tudja akárcsak a nagyságrendjét, hány emberélet a tét a koronavírussal szemben, míg itt csak életpályákról van szó, néhány tízezerről. De ha az egészség az első, nem lehet kivétel a sportolók pszichéje sem.


Négy hét helyett két nap


Vasárnap higgadt nyílt levelében Thomas Bach, a NOB német elnöke, négy héten belülre ígérte a döntést az olimpia időpontjával kapcsolatban. A szempontokat és az érintettek szerepét megnyugtatóan listázva kért türelmet a mozgalom történetének talán legnehezebb ügyében. 

Álláspontját minden érdekelt fél, Kulcsár Krisztián MOB-elnök elmondása szerint Európa nemzeti olimpiai bizottságai például egyöntetűen, támogatták. Az irányelv az olimpia eredeti időpontban vagy legalábbis idén való rendezése, ha ez emberileg lehetséges. Ennek megítélésére a biztosíték a mindig megbízható japánok voltak - talán az utolsó nép a bolygón, akik ha mondanak valamit, el lehet hinni.

Japán eltanulta a nyugati világtól a magasan képzett egyének vívmányát, miközben az importgyümölcsre tapadó kórokozótól, az önzéstől megóvták kollektivista társadalmukat. Ha ők azt mondják, nem tudják megrendezni az olimpiát, akkor azt nem is lehet; viszont ha vállalják, a világ nem lehetne jobb kezekben, hiszen épp a becsületük lesz a tétté, aminél semmit sem tartanak többre. 

Az önzés teremtette gyanakvó légkörön aligha segít egy világjárvány: individualista világtájak a haladék mögött a pénzveszteség minimalizálását látták, mint mindent felülíró motivációt. A beidegződések nehezen törölhetőek, de a borzasztó ragály után talán lesz újabb esélyünk egy világrendre, ahol nem elvi lehetetlenség, hogy a helyes kifizetődő is legyen.

Négy hét, amennyit Bach kért, nagyon sok idő egy járvány kezdeti szakaszában. Magyarországon például alig több, mint három hete jelent meg a kór - ma már áll az egész ország. Ilyen a kezdeti, exponenciális szakasz. Ahogy gyűlnek a világban az esetek, úgy lehet egyre pontosabb rátákat kiszedni az egyre kevésbé zajos görbékből, egyre megalapozottabbak lesznek az előrejelzések. Megismerjük az ellenséget, négy hét alatt jöhetnek biztató hírek a vakcina- vagy a gyógyszerfejlesztés kezdeti sikereiről, vagy megbízhatóbb, gyorsabb tesztek válhatnak elérhetővé. Ahogy ezek hiánya is tisztítja a képet.

Ezt a négy hetet nem kapta meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a - valószínűleg elkerülhetetlen - döntés sokszoros megerősítésére. Az angolszász világ ugyanis fokozódó erővel kezdte sürgetni a döntést. A művelet üteme akár összehangoltnak is hathat, és ahogy rendszerint, most is a gyengébb szövetségesek kezdték. Az ágyútöltelékek, Kanada és az ausztrálok, után jöttek a vírust kezdetben emelkedetten, illetve felfuvalkodva lekezelő britek, illetve amerikaiak, párhuzamosan a gyorsan elszabaduló belföldi helyzetükkel. 

Az Egyesült Királyság a modern sport atyja, és nagy fia, Lord Sebastian Coe a bármilyen civilizált helyen még mindig a sportok királynőjének számító atlétika első embere. Az Egyesült Államok az olimpiák legeredményesebbje, és onnan jön a TV-s jogdíjaknak meg a mérgeiket sporttal hígítani kívánó szponzorok pénzének legnagyobb része. Egy is ki tudja kényszeríteni a döntést, ami előrehozva főleg nem is lehetett más, mint a halasztás. Mindükkel formalitássá vált az ügy.

ministry-of-silly-walk.jpg Fotó: Monty Python

Így lett a négy hétből két nap: kedden az Abe Sinzó miniszterelnök és Thomas Bach vezette videókonferencia után bejelentették: a változatlan nevű olimpiát 2021-ben, legkésőbb nyáron rendezik meg. Ahogy Bach fogalmazott az olimpiákban nála is megkerülhetetlenebb NBC-nek: korábban az volt a kérdés, hogy Japán fogadhatja-e a világot, és ez a japánok fegyelmezettségének köszönhetően továbbra sem lenne kizárt; de a vírus betörése Afrikába, Dél-Amerikába és Óceánia szigeteire lehetetlenné teszi, hogy a világ Japánba menjen.

Ebben tökéletesen igaza van. Nem csak azért, mert a világ ezen részeiről sokszor nem fél évek kérdése kiirtani egy vírust, inkább fél évtizedeké. Azért is, mert ez azt is jelenti, hogy nincs immunis rassz a különböző immunrendszereink ellenére, és hogy a pára (ami a meleg levegőt jobban képes megtölteni, minthogy később csapódik ki) sem leküzdhetetlen a COVID-19-nek.

A döntés időpontjának indoklása tehát jogos, ahogy a döntés is. De ez még a kifestőfüzetek meséiben sem jelenti azt, hogy ez a valódi oka. Ha mégis, és az angolszász nyomás nélkül is ekkor és ez a döntés született volna, úgy hiábavaló volt a vesződségük - ez nem vallana a koncentrált haszon birodalmának tartományaira. Ha viszont ők sajtolták ki, az nyilván gyengíti a bizalmat a döntésben.


A kisebbik rossz is lehetne kisebb


Az olimpia közönségét mindez különösebben nem érinti. A TV-nézőket nyilván alig. A helyszíni szurkolókat picit jobban, de ez az éves szabadságok úgyis felborított rendjén túl nagyrészt jegyek és foglalások átszervezésének kérdése, és mint ilyen, elintézettnek tekinthető: a rendezők a japánok.

Vannak veteránok és majd még lesérülők, akiknek rosszul jön ez a fél-egy év, és vannak süldők és lábadozók, akiknek jól. Ezek már nemzeti szinten is ki kell, hogy egyenlítsék egymást, és az olimpiai eszmével mérve még az is mindegy, ha nem. Nem csak, mert Coubertin szerint a részvétel a fontos. Főleg, mert a görögök az egészet nem azért találták ki, hogy a győztest ünnepeljék - szabályozták, legfeljebb mekkora, névtelen, szobrot kaphatnak a bajnokok és mennyire emlékeztethet rájuk -, hanem hogy a diadal emberentúli aktusát magát.

Az pedig, hogy a győzelemhez kell az alkalmazkodás, természeti törvény, még ha a laboratóriumi felkészülési körülmények között a mai versenyzők egyre inkább csak a pályán találkoznak is vele. Nem egy veszedelem ha ez fordul most, párhuzamosan a tömegestül felforduló emberi életekkel: az átélhetőbb megpróbáltatások végén és végett akár hosszú évtizedek óta a legnagyrabecsültebb bajnokok lehetnek majd a tokióiak. Felszabadult idővel és világosabban érezhető felelősséggel sokkal többen érzik most át a sportolót minden nap kínzó kérdést: “Tettem ma eleget?”.

eliud-kipchoge_mask.jpg Fotó: Nike Sports Research Lab


Érintse bárhogy is esélyeit a halasztás, minden sportoló készült. Edzett pillanatnyi ereje teljéből és gondolatával folyamatosan lakta be az olimpia minden pillanatát. És nem csak a múltjukat áldozták és a jelenüket szánják rá, a jövőjüket is ez igazítja. Jelen esetben borítja. Ezért, legeslegelső sorban ezért gond, ha pici kétely is merülhet fel bennük, hogy lehetett volna még picit forgatni a döntést, figyelni a járványt, kizárni az októbert is, ami az úgyis menthetetlenül megtépázott versenynaptárakén kívül minden szempontból alkalmasabb volt már a kezdetektől.

Az olimpia a sportolókról szól, helyesen. Jogosan kérik hát a halasztást (például az amerikaiak a saját Olimpiai Bizottságuktól), ha az edzéskörülményeik leromlanak, mert a félelem, hogy nem érkezhetsz életed formájában életed versenyére elviselhetetlenné torzíthatja a vereség gondolatát előre, vagy a tényét utólag. De ahogy megilleti mindannyiukat a legjobb forma legalábbis lehetőségéről a bizonyosság, úgy az idei rendezés elvi lehetetlenségéről is. És nem lehetetlen a kettő maradéktalanul együtt, csak egy pici türelem kellett volna hozzá.


Csak azzal a kockával játszom, amit saját magam cinkelek


Hogy az olimpia a sportolókról szól, nem tévesztendő össze azzal, hogy értük van. Az olyan kultúrákban, ahol generációk óta minden pillanat az egyénért van, a megkülönböztetés aggályos. Elsőként a németek vívó világ- és Európa-bajnoka, Max Hartung csapott fel magányos gerillának, ami élő egyenesben a ZDF-en még azzal együtt is borzasztó bátor tett, hogy a német média, ha csak teheti, előszeretettel döf bele az olimpiai bajnok vívójukba, Thomas Bachba.

Kicsivel később a brit olimpiai bajnok Callum Skinner már egyenesen nekiesett az elnöknek, elnyomva ezzel a konszolidáltabb sportolói hangokat. A rettegett bojkott szót is bedobta, noha az ő akciója mögött sem volt szervezett keret. Ámokfutásában pályakerékpárosként (!!!) okított arra, hogy a sport nem szabad megelőzze az egészséget, és figyelmeztetett a legnagyobbra fúrt kiskapu, az asztma magas gyakoriságára. A cinizmus ilyen töménységben talán csak angolul nem mar.

A pikírt cikkekben, előkelő levelekben és fölényes közleményekben mennyeien csengő angol mondatok mellett magától értetődő, hogy hervatagnak hatnak Bach levelében a némileg avítt, de mindenképpen kedves frázisok. Ellenben irányokat és állításokat vázolnak. Az olimpiai család angolszász szárnya eltekintett minden érintett rövid- és hosszútávú érdekének mérlegelésétől, a konstruktív kritikától és közös alternatívakereséstől. Ezek simatükrű, zavartalan időkben is baljós kortünetek, és éles helyzetekben nem felmentés, hogy az angol nyelv - Hemingway zsenijében például a legmagasabb művészetté párolható - semmitmondásába jó belemerülni. 

Az anyanyelvi pálya lejtése nem elhanyagolható. Hányszor álltak fel tárgyalóasztaltól franciák csalódottan, amíg övék volt a diplomácia hivatalos nyelve? Amire a Korona és volt gyarmatai használják ezt az előnyt, az éppen egy másik szavatolása. A gazdag országok azért gazdagok, mert sűrűbben és élelmesebben vannak behuzalozva a globalizmusba. Lehetetlen elkerülniük a vírus mélyreható kárait. Ha egy azonnal orvosi és kémiai és béke-Nobelt érő felfedezésnek köszönhetően októberben mégis lehetne olimpia, a modern olimpiák során (de legalábbis az előző, ‘64-es, elsőként világszerte sugárzott tokiói óta biztosan) először állhatott volna elő olyan helyzet, hogy nem az amerikai válogatott készül a legjobb körülmények között. Értve ezt úgy, hogy mondjuk a pekingi olimpia előtt, az odaítéléstől fogva 7 évig a kínai olimpikonok is mindent megkaptak, de egész kiskoruktól kezdve nem.

Ez a botrányos eshetőség 2021-re bizonyosan elhárul, és visszaáll a fair play: a laborokkal eredményesen megtámogatható erőnléti sportok (no lám, egyre szaporodó) aranyai a megszokott országok kiszámítható return of investmentje, a többi ország pedig hazárdírozik a fennmaradó címekre, amikhez a csel és furfang a pályán kell.

A döngető amerikaiak és az erélyes britek mellett a status quo két másik erős vára is karakterhű maradt. A vírus másik végén Kína a taoista hallgatásba burkolózva kivárt, az oroszok a kimaradók hidegségével támogatták a NOB-ot, vélhetőleg a 2020-ban lejáró szankcióik ügyében helyezkedve.


A sport tehát mindenre megtanít


A sport egyik legfőbb értelme, hogy nyomás alatt hasadnak a burkok: a verseny közben meghozott döntések egy valódi ember arcát mutatják. Gyakran nem csak a szavaknál, hanem a pályán kívüli tetteinél is igazabban. Ezért érezni úgy, mintha ismernénk a sportolókat, túl a gesztusaikon és gusztusaikon is. Ezért tudunk a sportolóval örülni, vagy érte sajogni napokig, míg egy műalkotás esetén, és ez a legnagyobb ajándék, meghatódunk, de nem a fikción, alapuljon bár a valóságon, vagy a művészen - hanem rajtuk keresztül a világon.

A döntések világában - hiába ennek művészei a volt bajnokok is - a nyomástól csak romolhat a végeredmény. A halasztás is tisztább lett volna egy picivel több bizalommal, de utólag ez csak közjáték lesz. Végül a világ a felkelő nap országában ünnepli majd, hogy új napra ébredt.

Addig ezzel a döggel kell elbánnunk!

Benvenuto Cellini: Perzeusz Medúza levágott fejével;  Piazza della Signoria, FirenzeBenvenuto Cellini: Perzeusz Medúza levágott fejével; Piazza della Signoria, Firenze Fotó: Steven Cucker/flickr


Hozzászólások