Kerékpár - Nacer Bouhanni: „Nem vagyok könnyű eset”

Nacer Bouhanni: „Nem vagyok könnyű eset”


2014/03/10 12:37

Bouhanni örül_1.jpg

Édesapja kerékpárosból lett ökölvívó, ő viszont fordított utat jár be. Igaz, telente még mindig kesztyűt húz, ahogyan mondja, a boksz és a bringázás is küzdősport. Még február 24-én jelent meg egy egész oldalas interjú a L'Équipe-ben Nacer Bouhannival, a Párizs-Nizza jelenlegi sárga trikósával, ebből szemezgettünk.

Marc Madiot, az FDJ.fr menedzsere azt mondta, ön csak a győzelemre gondol, és sosem kérdez. Megfelelő ez a leírás?

Az igaz, hogy a siker megszállottja vagyok. Edzés közben csak a győzelemre gondolok. Számomra nem léteznek kis versenyek, valamennyin beleadok mindent. Gyerekkorom óta ilyen vagyok, és ez az élet minden területén így van. Ha elmegyünk bowlingozni a haverokkal, akkor is első akarok lenni.

Mondhatjuk, hogy nem könnyű eset?

Igen (nevet). De ilyen a természetem. Meg kell tanulni veszíteni is. Sosem sírtam, de felteszek kérdéseket. Kiemelem a hibákat, ugyanakkor meghallgatom a tanácsokat is. És ha valami nem sikerül, akkor utána még erősebben térek vissza. Tavaly például a Párizs-Nizzán sárga trikóban buktam, letört két fogam, eltört a könyököm... Még szerencse, hogy előtte nyertem egy szakaszt, így relativizálni tudtam a történteket. Mindig többet akarok, de néha meg kell tanulni nemet mondani. A tavalyi bukásom másnapján elmentem edzeni másfél órát, mert el akartam indulni a Milánó – Sanremon. 24 km/h-val tekertem, mondtam is magamban, hogy menni fog ez 13 nap múlva, aztán minő meglepetés, nagyon szenvedtem. Az edzők megkértek, hogy hagyjam abba.

A személyiségéből fakad, hogy sprinter lett?

Nem mondanám. Lehet, hogy magányos típus vagyok, de ebből még az is következhetne, hogy a hegyi menő legyek. Az izomzat sokkal fontosabb. Az dönti el, ki miben lehet jó, és arra építve kell edzeni. Azt pedig el kell fogadni, hogy egy pályafutásban vannak sikerek és csalódások is.

Labdarúgásban azt mondják, hogy a kapusok egy kicsit őrültek. Elmondható ugyanez a sprinterekről is?

Szerintem mi annyira nem különbözünk, de az tény, hogy a hajrá előtt nekünk is megvan a saját világunk. Az is igaz, hogy a befutó után szükségünk van egy kis időre. Az utolsó kilométeren már csak egy valami érdekel: a célvonal. Egyetlen dolog számít, hogy én haladják keresztül rajta elsőként.

A csapattársak könnyen elviselik magát?

Őszinte leszek, nem vagyok könnyű eset. Nagyok az elvárásaim magammal szemben, örülök, ha minden megfelelően működik. A csapattársaimmal szemben is sokat követelek. Még úgyis, hogy nagyon jól kijövök velük, remekül megértjük egymást. Ha viszont elveszítek egy olyan hajrát, amiről meg vagyok győződve, hogy megnyerhettem volna, akkor ne szóljon hozzám senki.

Az egyik győzelme után Laurent Jalabert azt mondta a televízióban, hogy látta önben a dühöt. Ez a nem túl tehetős gyermekkorából származik?

Nem. Lehet, hogy visszafogottan éltünk, de soha, semmiben sem szenvedtem hiányt. A szüleim mindig ott voltak, mindent megtettek értünk- amennyire lehetőségük volt. Nagyon jól neveltek minket, és ez a legfontosabb. Ez a düh belülről jön. Mindenek előtt magammal szemben vagyok a legkeményebb. Nem lehet kifogás, hogy korábban szegény voltam. Nem szeretem, nem ilyen vagyok.

Valahogy az az érzésünk, hogy mindig harcol valakivel, vagy valamivel szemben.

Nem valakivel, vagy valamivel, mindig magammal. Ha valami nem megy, mindig kérdéseket teszek fel, de magamnak. Túlságosan könnyű lenne, ha azt mondanánk, mások miatt nem sikerült. Én a munkában hiszek, ezt édesapámtól tanultam. Ő egy telepen főnök. Amikor otthon vagyok, végiggondolom, hogy én napi három-négy-öt órát tekerek, ehhez képest ő megállás nélkül dolgozik. Mi, kerékpárosok kiváltságos helyzetben vagyunk. Ha egy olyan családban nősz fel, amelyben azt látod, hogy senki nem csinál semmit, az nem motivál. Persze! Nem jó, ha esik az eső. De az emberek az esőben is dolgoznak, fix munkaidejük van. Mi- kis túlzással- akkor edzünk, amikor akarunk, miért is panaszkodhatnánk. Néha ugyan pampogok, de mégis elindulok, és utána jól esik, hogy túl vagyok rajta. Nagyon ritkán hagyok ki edzést. Ha mégis, másnap kétszer annyit tekerek.

Bouhanni trikók.jpg

Bouhanni a tegnapi szakasz után örökítette meg büszkén, hogy egyszerre három trikó tulajdonosa.

Az edzője, Jacques Decrion azt mondta, kétféle Nacer létezik: a versenyző, és a magánember. Ez igaz?

Apukám után Jacques ismer a legjobban. Tudja, hogy mindig az igazat mondom, hogy elmondom, ha valami nem tetszik. Abszolút igaz, hogy a kerékpáron máshogyan viselkedek, mint az életben. Kerékpáron... a kerékpáron ülök (nevet). Egy másodperc alatt egy másik állapotba kerülök. Alapesetben nyugodt embernek tartom magam, de egy pillanat alatt tudok robbanékony lenni. Ugyanakkor megtanultam már uralkodni magamon. Ha minden egyes provokációra ugranék- és van pár belőle a mezőnyben- már régen nem lennék itt... Az ökölvívás sokat segített abban, hogy tudjam fegyelmezni magam.

Azért vannak még dühromai?

Néha. Mindenkinek vannak határai... (nevet).

A kerékpársport világa elég tradicionális, konzervatív. Könnyebb lett volna a beilleszkedése, ha nem Nacer Bouhanninak hívják?

Őszintén mondom, hogy nem. Nem gondolok erre, soha semmilyen rasszista atrocitás nem ért.

Ugyanakkor még mindig nagyon elenyésző a kisebbséghez tartozó kerékpárosok száma. Miért van ez így?

Ez egy drága sportág. A kerékpár, a felszerelések... nem csak úgy adják ezeket. Ráadásul nagyon sok áldozattal jár a szülők részéről, akiknek minden hétvégén el kell kísérniük a gyermeküket az adott versenyre. Ez csak akkor működik, ha a család is szereti a kerékpársportot. Ha az apukám nem imádná, és nem vitt volna el minden hétvégén, akkor valószínűleg most nem lennék a mezőnyben, nem lennék profi. Ő volt az, aki mindig átsegített a nehéz pillanatokon. Kemény volt velem, de igazságos. Nagyon sokat kellett harcolnom azért, hogy ott tartsak, ahol. Sosem nyitották ki előttem a kapukat, mindig nekem kellett küzdenem azért, hogy kitáruljanak.

Mit csinált apukája, amikor 2012-ben francia bajnok lett?

Nem voltam ott sajnos, de nagy bulit csapott. Nagyon boldog volt, ebben biztos vagyok. De nekem is nagy örömöt jelentett, rendkívül megható volt. Újragondoltam minden pillanatot, ami elvezetett odáig. Az a trikó rengeteget ér. Többet, mint egy szakaszgyőzelem a Párizs-Nizzán. Remélem, idővel újra felvehetem majd.

Mit vár az idei szezontól?

Győzelmeket. Szép versenyeket. Nincs egy, amit kiemelnék. A világ legjobb sprintereivel akarok csatázni. Nagyon erősek, de nem legyőzhetetlenek. Nekik is két lábuk, két karjuk, egy fejük és egy szívük van...

Hozzászólások