ES Bringa - Woods erőt merített a családi tragédiából: "Hunter segített át a célvonalon"
Woods erőt merített a családi tragédiából: "Hunter segített át a célvonalon"
Fotó: Europress/AFP

Woods erőt merített a családi tragédiából: "Hunter segített át a célvonalon"

HosszabbitásHosszabbitás
2019/06/25 11:46
Michael Woods nincs a figyelem középpontjában: a neonrózsaszín mez mögött egy szerény, zárkózott fiatalember rejtőzik. Az inspiráló háttértörténet ellenére kishalnak számít a profi kerékpársport sztenderdjeihez mérten. Woods 2018-ban érzelemdús győzelmet aratott a Vuelta 17. szakaszán, majd megkaparintotta a bronzérmet az innsbrucki világbajnokságon – nem rossz egy olyan sráctól, aki kevesebb mint 10 évvel ezelőtt még középtávfutásban jeleskedett.


Woods nem csupán a rikító mezszín miatt tűnik ki a profi mezőnyből – azzal is, hogy milyen (élet)utat járt be eddig, illetve legfőképpen azzal, amin keresztülment abban a pillanatban, amikor felért a csúcsra. Egy sokat próbált ember, aki továbbra is úgy érzi magát, mint egy imposztor a mások földjén, aki útközben egyszerre ízleli a sikert és sorra kapja a pofonokat a sorstól.

A 2018-as Vuelta a España 17. szakasza egy igazi szörnyeteg volt: 157 kilométer a hegyvidékes tájairól híres Baszkföldön keresztül. Az aznapi befutóhoz egy durva betonút vezetett fel, ami 11%-os átlagmeredekséggel bír az utolsó négy kilométeren, ráadásul egyes rámpaszerű kanyarok belső íve a 24%-ot nyaldossa.

Az ehhez hasonló utakon kirándulótempóban felsétálni is megerőltető, nemhogy versenykörülmények között feltekerni – akár egy elnyújtott tortúra. A hegycsúcsot tejköd borította be ezen a délutánon, így a többezres szurkolótömeg a misztikus atmoszférát teremtő homályban pislogott.

Egyetlen kilométer volt hátra a szakaszból, Woods pedig a négy szökevény egyikeként harcolt a napi győzelemért. Nagyjából 600 méterre a céltól egyik riválisa, Dylan Teuns akcióba lendült. A kanadai kisvártatva követte.

„A fájdalom birodalmában voltam” – idézi fel Woods a drámai eseménysort. „Amikor megindítottam a magam támadását, azt feltételeztem, hogy körülbelül 150 méter lehet hátra – olyan sűrű volt a köd és annyi szurkoló állt az út szélén, hogy nem láttam be rendesen a terepet. Ahogy felnéztem és megpillantottam az 500 méteres táblát, arra gondoltam, ’ó, ember, nem tudom, hogyan fogom ezt kibírni’. Elkezdtem haldokolni. Sosem ástam ilyen mélyre egy versenyen. A fájdalom miatt gondolkodni se tudtam.”

Visszanézve az ominózus hegymenet utolsó perceit, minden egyes mozzanatot szürrealitás övez, ami majd’ háromnegyed év elteltével is érzékelhető: egy sportoló teljesítőképessége határán, aki levegő után kapkod és alig-alig képes lenyomni a pedált; a fülsiketítő szurkolói üdvrivalgás, a ködben felsejlő zászlórengeteg; a vadul integető kezek és a magasba emelkedő öklök, amelyek az éllovas elgyötört arca előtt tombolnak. Egyedül Woods neonrózsaszín bukósisakja és rikító sárga cipője villan fel az elnyomó szürkeségben.

„Hallottam a sportigazgatómat, Juan Manuel Garatét a rádióban. Juanma egy csodálatos ember, egy csodálatos szakember, és ő pontosan tudta, hogy a családomért hajtok, de egészen a hajráig nem játszotta ki ezt a kártyát. Kivárta a pillanatot, bekapcsolta a rádiót és azt mondta nekem: ’Csináld meg a családodért, Mike! Csináld meg a családodért!’”

Abban az időben, 2018 szeptemberében Woods a lehető legjobb fizikai állapotban volt. Tisztességgel végigversenyezte a szezont és csúcsformában érkezett a Vueltára. Csupán a családja és a csapata tudhatta, hogy a látszat ellenére éppen darabokra hullik az élete. Alig néhány hónappal ezelőtt történt, hogy meg nem született fia, Hunter a terhesség 37. hetében váratlanul elhunyt.

„A feleségemmel mindketten nagyon izgatottan vártuk az első gyermekünk érkezését, hogy végre a karjainkban tarthassuk a kisfiunkat. És az utolsó vizsgálaton szembesültünk azzal, hogy ő már nem él. Lesújtó érzés volt, annyi izgalom és annyi várakozás után… Kétségtelen, ez volt a legnehezebb pillanat, amin valaha keresztülmentem. Korábban még sosem vesztettem el senkit, aki ilyen közel állt hozzám.”

„Különösen nehéz volt látni azt, ahogy a feleségem nap mint nap küzd ezzel a helyzettel – küzd a szülés utáni traumával, amikor minden hormonja azt súgja, hogy a babának ott kellene lennie a kezében és még sincs ott.”

„Tudtam, hogy valami különlegeset szeretnék tenni Hunterért. Tisztelegni szerettem volna az emléke előtt. Összehozni egy igazán nagy eredményt csakis érte, mert egész egyszerűen nem tudtam, hogyan kezeljem a gyászt. Így hát teljesen belemerültem a kerékpározásba, az edzésbe és a felkészülésbe.”

Wood úgy tekert, mint aki menekülni próbál a világ elől. Újra és újra hátrapillantott a vállai felett, kétségbeesetten keresve az üldözőit és megbámulva mindent és mindenki mást, amit és akit maga mögött hagyott. Mintha egyhelyben járt volna – a lábai kishíján felmondták a szolgálatot a célegyenesben. Az utolsó 200 méter megtételéhez csaknem egy percre volt szüksége, egyrészt az emelkedő kegyetlen meredeksége miatt, másrészt azért, mert a teste a végsőkig elhasználódott.

„Nagyjából 45 másodpercbe telt, mire rendeztem a gondolataimat és túlléptem azon a kényelmetlenségen, amiben voltam, hogy aztán felfogjam, megnyertem a versenyt” – fogalmaz Woods. „Hunter volt az, aki átsegített a célvonalon. Minden gát átszakadt bennem. Jó ideig sírtam. Ezután minden egyes napon sírtam egy kicsit. Hunterre gondoltam és arra, min mentünk keresztül. Aztán arra, hogyan szereztem meg az első World Tour-győzelmemet.”

„Felhívtam a feleségemet, aki felvette és annyit mondott, hogy szeret, mire válaszoltam, hogy én is szeretem, és csak zokogtunk a telefonban.”  

066_DPPI_20318092_049.jpg Fotó: Europress/AFP


Michael Woods-ot eredetileg nem profi kerékpárversenyzőnek szánta az ég, ő maga sem is így képzelte el a sportkarrierjét. Mivel Kanadában nőtt fel, természetszerűen imádta a jégkorongot, mint minden más korabeli srác. Az ismeretségi köréből senki sem tekert versenyszerűen.

Kamasz éveiben járt, amikor közölték vele, törékeny alkatánál fogva nem alkalmas jégkorongozónak, az ilyesféle kontakt sport nem az ő terepe – ezért belevetette magát a síkfutásba. A középiskolai évei végére nemzeti rekordokat döntött meg 1500 méteren, emellett pedig a 7. helyen végzett a junior világbajnokságon és megnyerte a pánamerikai játékokat ezen a távon.

Ez az érem fényesebb oldala. Woods atlétikai pályafutását azonban derékba törte egy sérüléshullám, amiből képtelen volt kilábalni. 21 évesen a siker kapujában állt, kishíján kvalifikált a pekingi olimpiára, 24 évesen pedig visszavonulni kényszerült. Visszaköltözött a szülői házba, Ottawába mindenféle célkitűzés és jövőbeli terv nélkül. „Egy szomorú figurává váltam, aki egy futócipő boltban dolgozik és a múltban él” – mondja. „Azt kívántam, bárcsak futhatnék és versenyezhetnék, de nem tehettem.”

Hogy újra formába lendüljön és megelőzze az elhízást, kölcsönkérte édesapja biciklijét és elkezdett tekerni. Eleinte egyedül, majd a helyi kerékpárüzlet köré szerveződő csapat tagjaként.

„Kezdetben csupán az állóképességem megőrzése miatt csináltam. A terv az volt, hogy visszatérjek a futáshoz és abban érjek el sikereket. De azon az őszön egy helyi országúti versenyen újfent eltörtem a lábfejem, miután a barátnőm azt javasolta, talán érdemes lenne végérvényesen áttérnem a kerékpározásra.”

„Mindketten totálisan naivok és tudatlanok voltunk azzal kapcsolatban, milyen nehéz is valójában profi kerékpárossá válni. Azt feltételeztem, hogy mivel korábban világszínvonalú futó voltam, gyorsan világszínvonalú kerékpárossá képezhetem magam. Pont emiatt a tudatlanság miatt tudtam megcsinálni. Ha akkor tudtam volna, amit most tudok, talán bele se kezdtem volna. Küzdelmes volt az átmenet.”

image.jpg Fotó: Business Insider

Akad még néhány kerékpárversenyző, aki más sportágból érkezett. Akinek sikerül, általában a pályaversenyzés mellett teszi le voksát, üldöző- vagy időfutam-specialista lesz belőle, kamatoztatva a korábbi sportjából származó képességeit. Kevesen merészkednek az országútra, hiszen keveset tudnak a kerékpárkezelésről és mezőnyversenyzés kegyetlen világáról, illetve a vállt vállnak vető küzdelemről, ami ezzel együtt jár. Woods azonban nem elégedett meg a pályával, többet akart. Pénz és egyéb karrierötlet híján nem volt semmi vesztenivalója.

„Az állóképességemnél fogva hamar a kerékpárversenyek frontvonalában találtam magam, hiszen Kanadában nem kimondottan népes a mezőny. Abból tanulsz a legtöbbet, ha folyamatosan az élen tekersz. Noha nem csináltam semmi extrát, így is láthattam, hogyan bontakozik ki a végjáték. Azáltal, hogy futóként is keményen edzettem, képes voltam arra, hogy kitoljam a határaimat, ráadásul néhány mentális trükköt is bevetettem, így lépést tudtam tartani a hazai élmezőnnyel.”

„Minden lehetséges hibát elkövettem, amikor megérkeztem a sportágba. A csapattársaim állandóan azzal hecceltek, hogy olyan szerelésben jelentem meg a csoportos edzéseken, mint egy triatlonista.”

„A futás egy egyszerű, őszinte sport. Különösen ott, ahonnan én jövök, az emberek nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy minél kevesebb felszerelésre legyen szükség, és hogy te legyél a legedzettebb, legszívósabb srác a környéken, miközben csak egy közönséges melegítőnadrágot viselsz.”

„Amikor belevágtam a kerékpározásba, jelentős felfogásbeli különbséget tapasztaltam: hozzá kellett szoknom a sportra jellemző sznobizmushoz és az eltérő versenyzői politikához. Végtére is, nem sokat törődtem azzal, mit gondolnak rólam mások. Arra koncentráltam, hogy a kerékpárkezelési képességeimet fejlesszem.”

„Szerencsésnek mondhatom magam amiatt, hogy a szüleim által rengeteg különböző sportágat kipróbálhattam – például a jégkorongozást és az alpesi sízést –, mert így gyorsan tudtam alkalmazkodni. Viszont a helyes kerékpárkezelés elsajátítása hosszú időt vett igénybe, mialatt szereztem néhány látványos sebhelyet.”

Woods gyorsan tanult, de a sikerhez vezető út meredeknek bizonyult. Mialatt egy pénzügyi nehézségekkel küzdő olasz csapat (Amore e Vita) kötelekében tekert, egy kulcsversenyen súlyos bukásba keveredett, és a traumatikus arcsérülések mellett eltört az egyik szemüregi (orbitális) csontja is. Miután felépült, csatlakozott a megszűnő félben lévő, amerikai 5-Hour Energy csapathoz – tudta, hogy egy süllyedő hajóra váltott jegyet.

Egészen addig nem volt biztos abban, hogy jó döntést hozott azzal, hogy a kerékpározást választotta, mígnem a Cannondale-Drapac szerződést ajánlott neki a 2015-ös idény végén. Úgy érezte, hogy lassacskán kifut az időből – a megkeresés az utolsó pillanatban érkezett.

066_DPPI_20318106_157.jpg Fotó: Europress/AFP

Woods az első Grand Tour-versenyén, a 2017-es Giro d’Italián az összetett 38. helyén végzett, majd négy hónappal később, a Vueltán az előkelő 7. helyet szerezte meg, megcsillogtatva tehetségét mint hegyimenő. A spanyol körverseny különösen közel áll a szívéhez a tavalyi, könnyfakasztó szakaszgyőzelem után. A lendület világbajnoki bronzéremig repítette Innsbruckban, amivel elérte, hogy a fejünkbe véssük a nevét. Az idén 32 éves Woods újra a jövőbe tekint: pályafutása első Tour de France-indulására készül júliusban.

„Hiszek a személyes fejlődésben és abban, hogy azáltal teljesíthetjük be az életünket, ha mindig törekszünk a fejlődésre, és ha folyamatosan új kihívásokat keresünk. Úgy érzem, még mindig tanulom a kerékpározást és képes vagyok további fejlődésre. Nap mint nap kihívások elé állítom magam és ez segít”  – magyarázza Woods.

„Kanadában, amikor kiderül rólad, hogy profi kerékpáros vagy, rögtön neked szegezik a kérdést, miszerint részt vettél-e már a Tour de France-on. Egészen mostanáig azt kellett erre válaszolnom, hogy nem, tudva, hogy ezután talán nem is tekintenek majd igazi profinak. Szóval szeretném igazolni magam az itthoniak előtt is.”

Szöveg: Nagy Bettina
Forrás: BBC

Hozzászólások