ES Bringa - Richard Carapaz, aki elhozta a győzelmet az örök vesztesnek hitt ecuadori nép számára
Richard Carapaz, aki elhozta a győzelmet az örök vesztesnek hitt ecuadori nép számára
Fotó: Europress/AFP

Richard Carapaz, aki elhozta a győzelmet az örök vesztesnek hitt ecuadori nép számára

Kálmán LaciKálmán Laci
2019/12/14 10:44
Richard Carapaz Mosvistaros csapattársa, Mikel Landa árnyékában érkezett az idei Giróra. A vége azonban az lett, hogy történelmet írt hazája számára azzal, hogy megnyerte a versenyt. Egycsapásra ő lett Ecuador első számú sportolója. Győzelmét annak köszönheti, hogy megfontoltan agresszív volt, nyugodt és taktikus. Visszavert valamennyi támadást, így aztán Veronában ő ünnepelhetett. Az alábbiakban ő maga meséli el, hogyan élte meg élete legnagyobb sikerét. 

Készült egy fotó rólam a veronai dobogón. Épp áthajolok a kerékpárom fölött, olyan, mintha imádkoznék. Elmondom, mi minden futott akkor át az agyamon.

Még gyerek vagyok. Épp az édesanyámat győzködöm, hadd mehessek keróval suliba. Ő nem engedi, mert szerinte még túl kicsi vagyok, a kerékpár pedig túl nagy hozzám. 

A következő kép, hogy 15 éves vagyok. Bevillan az a nap, amikor Juan Carlos Rosero eljön a suliba, és mondja, hogy csatlakozzunk a kerékpáros klubjához. Mi meg is tesszük, kb. hatvanan. 

Aztán megjelenik előttem az a nap is, amikor megnyerem az első versenyemet. Majd az, amikor felhívnak, hogy közöljék, Juan Carlos meghalt. Azt hiszem, ez valami rossz vicc, hisz másfél órával korábban hozott el kocsival. Gyorsan berohanok a kórházba, ahol sajnos kiderül, hogy tényleg elment. Nem sokkal azután, hogy reggel még együtt futottunk. Abban a pillanatban örökre megtanulom, hogy az életben semmi sem biztos. Egy szempillantás alatt megváltozhat minden. 

Ezek a gondolatok futottak át rajtam, miközben a kerékpárom fölé hajoltam. Ott álltam a dobogón a Giro győzteseként.

Egy olyan országból jövök, ahol a vereség kódolva van, a kultúránk része. Az emberek tele vannak kétségekkel, képtelenek döntéseket hozni. Amikor már rajtam volt a rózsaszín trikó, mindenki azt gondolta, biztos, hogy bukni fogok, vagy majd valami rossz történik. Olyan ugyanis nincs, hogy egy ecuadori nyerjen. 

Meg akartam mutatni, hogy az előző évben szerzett összetett negyedik helyem és a szakaszgyőzelmem nem volt véletlen. Úgy készültem, mintha a csapat értem dolgozna. Aztán Landa bukott, és módosítani kellett a versenynaptárát, hogy ott lehessen a Girón és a Touron is.

car1.jpg Fotó: Europress/AFP

Eddig mindig valakiért dolgoznom kellett. Sosem voltam kapitány, még megosztott kapitány sem. Tanulási lehetőségként fogtam fel, mégis úgy készültem, hogy magamért megyek majd. Ne vedd sértésnek, Mikel. Senki sem számolt velem, a sajtótájékoztatón nem kérdeztek tőlem semmit. 

Otthon úgy tartják, az ecuadoriak sosem nyernek. Így aztán az első szakaszok után mindenki csöndben nyugtázta a papírformát. 47 másodpercet veszítettem az első időfutamon, aztán 46-ot mechanikai probléma miatt, majd buktam a harmadik szakaszon. Az egyenkénti miatt nem bánkódtam, nem ez az én műfajom, ráadásul szerintem jól is mentem. Ez igazából csak megerősített, hogy jó állapotban vagyok. A mechanikai gond és a bukás után azonban úgy éreztem, kezd kicsúszni a Giro a kezeim közül. 

Amikor visszaértünk a szállodába, felhívtam a feleségemet, Taniát. Ő egyenesbe tett, például azzal, hogy emlékeztetett Froome tavalyi Girójára. A következő napot újult erővel kezdtem, az volt az első szakasz a számomra. Mintha az első három szakasz meg sem történt volna. 

Másnap emelkedett a befutó Frascatiban, én pedig 600 méterrel a vége előtt támadtam. Tudtam, hogy sprintben Ewant nem tudnám megverni, de bíztam benne, ha hosszút nyitok, sikerülhet. 

Úgy számoltam, hogy egy egyperces nagy erőfeszítésre van szükségem. Támadtam, és a célvonalig vissza sem néztem. Senki sem tudott megelőzni. Az előző nap időt veszítettem, most viszont adtam a többieknek, ráadásul megnyertem a szakaszt. Mikelnek összességében nagyobb volt a hátránya, mint nekem, és tudtam, hogy a Lago Serrùn támadni fog. 

Nem sokkal utána értem be, de rám szinte senki sem figyelt. A szakasz 2200 méter magasan ért véget, én 3000-en lakom, szóval ez nem volt rám különösebb hatással. Mintha csak otthon lettem volna. Az önbizalmam az egekben volt, miközben mindenki a Nibali-Roglic-Mikel hármast figyelte. 

car2.jpg Fotó: Europress/AFP

Láthatatlan voltam a riválisaim és a közvélemény számára is. Szerintem ez fontos volt az egész verseny szempontjából.

Aznap este, a 13. szakasz után egy srác beugrott hozzánk a Canyontól, eljött a szállodánkba. Épp az egyik mérnökünkkel, jó barátommal, Tomás Amezagával beszélgetett. Ahogy elhaladtam mellettük, odasúgtam Tomásnak, "Mondd meg neki, kezdjenek el csinálni egy rózsaszín kerékpárt, mert átvesszük a vezetést összetettben."

Vicc volt persze, mindketten nevettek. Bár én tudtam, hogy a dolog nagyon is lehetséges. 

A következő nap 28-cal a vége előtt támadtam, hogy megnézzem, ki tud jönni velem. 3 kilométer volt még a Colle San Carlo tetejéig. Annyira gyors voltam, hogy 30 mp előnyt összeszedtem a hegytetőig. Arra számítottam, hogy ennek a felét leveszik majd lejtmenetben, azonban a következő emelkedő lábához 25 mp előnnyel érkeztem. Az utolsó hegy ráadásul nagyon feküdt nekem. Nem túl hosszú, kőkemény erőkifejtésre volt szükség, és remekül jöttem ki belőle. El sem tudták képzelni, hogy elég időt tudok összeszedni ahhoz, hogy átvegyem a rózsaszínt. 

A 17. szakaszon még tovább növeltem az előnyöm. Mikel támadott először, és azt is tudtam, hogy Miguel Ángel is próbálkozik majd. Így is történt, 2 km-rel a vége előtt megindult, én pedig mentem vele. Mindenki a határon tekert. A távolság nőtt, én pedig folytattam a támadást. Összességében 7 másodpercet szedtem össze azon a napon, ami az utolsó egyenkénti fényében különösen fontos volt. 

A veronai időfutam előtt 1.54 volt az előnyöm. Ezzel jól tudtam gazdálkodni, mivel én voltam az utolsó ember és tisztában voltam az ellenfeleim részidejeivel. Az első mért pontnál 33 mp-et vesztettem Nibalihoz képest, azonban semmi okom nem volt arra, hogy kockáztassak, hisz a hátralévő 7.5 km-re maradt még nagyjából 1.20 előnyöm. A biztonságot szem előtt tartva teljesítettem a lejtmenetet, és utána megnyomtam az utolsó 3 km-t. Nem sokkal a vége előtt volt egy pavés rész, ami mindig trükkös, de nyugodt voltam, nem kockáztattam, tudtam, hogy van időm. 

car3.jpg Fotó: Europress/AFP

Ezzel a győzelemmel bebizonyítottam, hogy igenis az ecuadoriak is tudnak nyerni. Én vagyok rá az élő bizonyíték. Az a bizonyos veronai kép viszont eszembe juttatta, hogy nincs közös fotóm Juan Carlos Roseróval, az első edzőmmel, a második apámmal.

Rengeteg közös pillanatunk volt. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Együtt edzettünk, együtt utaztunk a versenyekre Ecuadorba és Kolumbiába. De nem jutott eszébe egyikünknek sem, hogy megálljunk valahol és csináljunk egy képet. 

Az a fotó azonban nagyon tetszett volna neki. Az, ahogy ott álltam a veronai dobogó tetején.


Rouleur

Hozzászólások