ES Bringa - Offredo: "Srácok, szigorúan wattmérő nélkül"
Offredo: "Srácok, szigorúan wattmérő nélkül"
Fotó: Europress/AFP

Offredo: "Srácok, szigorúan wattmérő nélkül"

Kálmán LaciKálmán Laci
2019/11/02 11:57
Vannak szezonok, melyek nem úgy sikerülnek, ahogy azt az ember eltervezi. Amikor a sportteljesítmény eltörpül a mentális erőfeszítések mellett. Amikor a tragédia és az újjászületés kéz a kézben járnak egymással. Ki emlékszik például Pascal Ackermann győzelmére a lengyel körnek arról a szakaszáról, amikor Bjorg Lambrecht az életét vesztette? Yoann Offredo közel állt ahhoz, hogy hasonlóképp járjon, ő azonban szerencsésebb volt. Íme a francia kerékpáros visszatekintése a komoly érzelmi hullámvasutat jelentő 2019-es szezonra.

Harmincon túl az ember már nem feltétlenül ugyanúgy vág neki egy idénynek, mint húszon pár évesen. Azzal, ahogy egyre tapasztaltabb lesz, változnak a célok is. A kiváló teljesítménnyel, a győzelmekkel kapcsolatos elvárások egyre kevésbé lesznek hangsúlyosak, ezzel szemben a dolgok emberi oldala felértékelődik.

Egy kicsit másként készültem a szezonra, mint korábban. Mindig is oldszkúl kerékpáros voltam, aki rengeteg időt töltött a kerékpárján. Ha hat órát akartam tekerni egy adott napon, nemigen foglalkoztam a wattokkal. Az idén egy edző segítségével másként készültem. Nem igazán figyeltem a testem jelzéseire, annál inkább a leadott teljesítményre. Utólag azt kell mondjam, ez nem nekem való, ugyanis a szezon első felében szinte folyamatosan kimerültnek éreztem magam. 

Persze az ember nyilván el is használódik az évek során, de amikor mindenre odafigyelsz, kajára, edzésre, és a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd, az rettenetesen nehéz. A munkát bírom, nem arról van szó, hozzászoktam, hogy akár kilenc órát is a kerékpáron üljek. Általában egyedül edzek, zenével, bizonyos dolgokat akár csukott szemmel is meg tudnék csinálni, hisz benne vagyok már húsz éve. Ezeket a pillanatokat nagyon élvezem, ilyenkor az ember egyedül lehet a gondolataival.

Az évek alatt sokat változott a teljesítményhez való viszonyom. Amikor beleszerettem a klasszikusokba, azt gondoltam, majd nyerni fogok egyet. Később rá kellett jönnöm, hogy talán nincsenek meg hozzá a képességeim, ahhoz viszont igen, hogy az első 15-ben jöjjek meg a legtöbb versenyen.

A denaini egynaposon elszenvedett balesetem alapvetően meghatározta a szezonom. Poszttraumás szindrómám volt utána, rengeteg rémálommal. Egy hónappal a bukás után még durva alvászavarral küszködtem, folyamatosan képek villantak be arról, ami történt. 

Nem rossz emlékként, hanem inkább fordulópontként tekintek a balesetre. Megértettem, hogy a kerékpár egy szép, de veszélyes sport, és bármikor ott hagyhatod a fogad. Pszichésen rendkívüli módon próbára tett ez az időszak, de mentálisan sokkal erősebben jöttem ki belőle. 

Offredo: "Öt perce még kerékpáros voltam, most meg se karom, se lábam" | Hosszabbítás

Yoann Offredo finoman szólva sem tartozik a legszerencsésebb kerékpárosok közé. Úgy is mondhatjuk, hogy egy meglehetősen viszontagságos pályafutás az övé. Egyszer például baseballütővel támadtak rá, és jól helybenhagyták egy edzésen, egy másik alkalommal a Roubaix-n bukott akkorát, hogy átszaltózott egy útszéli jelzőtábla fölött, máskor meg rányitotta egy figyelmetlen sofőr az ajtót, aminek négy törött borda lett az eredménye.

Bjorg Lambrecht azonban sajnos nem volt olyan szerencsés, mint én. Iszonyúan megrázott a halála. Ráadásul pont nemrég láttam egy kerékpárosokról szóló tv-műsort Belgiumban, amelyben a kis Bjorg is beszélt. 

Elsírtam magam, és az jutott eszembe, hogy 'basszus, meghalt ez a kis srác, miközben azt csinálta, ami a szenvedélye'. Ez a sport néha borzasztóan kegyetlen tud lenni.
Ezek után, meg a saját bukásom kapcsán is eszembe juthatott volna, hogy hagyom a fenébe az egészet. De aztán az volt bennem, hogy nem, soha! Mikor kiderült, hogy a gerincagy nem sérült és a bénulásom nem végleges, gondolkodhattam volna úgy, hogy frankó, megúsztam, de akkor itt kell abbahagyni. De ez mégis milyen üzenet lett volna a gyerekeimnek? Nem, szó nem lehetett erről. Sosem szabad feladni, menni kell tovább előre.

Nem sokkal később volt egy újabb bukásom, talán azért is, mert túl korán tértem vissza. Óriási mázlim volt, komolyan megsérülhettem volna, akár meg is halhattam volna. Nem sokkal később vonattal jöttem haza egy belga klinikáról. Mankóval. És elestem. 

Akkor jöttem rá, mennyire nem magától értetődő az, hogy az ember megfelelően tudja használni a kezét és a lábát. Hogy egyáltalán nem vagyunk annak tudatában, hogy a mindennapi bosszúságaink mennyire apró dolgok. Hogy azok igazából nem is számítanak. Hogy basszus, mennyire szerencsések vagyunk. Teljesen másképp látom a világot, mint azelőtt.

Offredo: "Talán egész életemben csak menekültem önmagam elől" | Hosszabbítás

"Feladni és hazamenni? Itt, a feleségem szeme láttára? El sem tudom képzelni. Iszonyúan utálnám magam, ha ezt megtenném." Ezt mondta Yoann Offredo, a Wanty versenyzője az idei Tour egyik szakasza után. Mindvégig magányos volt, és mindvégig a feladástól rettegett. Saját bevallása szerint pszichésen egy kissé megzuhant állapotban tekerte le a versenyt, ami javarészt a tavaszi bukásainak a következménye.

Aztán a Tour előtt nem sokkal megint buktam. Az idén már harmadszor. Iszonyatosan menni akartam a Tourra, arra készültem egész évben, és három nappal a verseny előtt tudtam meg, hogy végül sikerült, mégis ott lehetek. Hihetetlenül boldog voltam. Rengetegen jöttek oda hozzám, ami jólesett, de nehezen is kezeltem a szitut, hisz nem tartozom a legismertebb és a legeredményesebb francia versenyzők közé. 

Jó sok szökésben voltam ott az idei Touron. Régen csalódott voltam, hogy utolérték az elmenést, amibe annyi energiát tettem, de mára megértettem, hogy ez így működik. Sprinterként nem tudok nyerni, és egy komoly hegy tetejére sem én fogok felérni először, de a szökéseknek megvan a maguk romantikája, nagyon élvezem őket. De, ha kevésbé szentimentális oldalról akarjuk közelíteni a dolgot, azt is mondhatom, hogy a szponzorok is örülnek, ha elöl látnak engem. Ilyenkor érzik, hogy megtérül a befektetésük. 

Az idén ráadásul akadt is egy kiváló társam a szökésekben, Stéphane Rossetto. Junior korunk óta ismerjük egymást, ő a keresztapja a lányomnak, nem is kell, hogy beszéljünk, csak egymásra nézünk, és már tudjuk is, hogy mit akar a másik. Igazi jó barátok vagyunk, és a kapcsolatunk még inkább elmélyült az idei Touron. 

A verseny vége felé azonban iszonyatosan szenvedtem. A testem jelzett, hogy kész, elege van, meg kéne állnom. Nem tudtam enni, elkezdtem hányni, végtelenül kimerült voltam. Fura dolog, de az ilyesfajta nehézségek közepette valahogy sikerül mindig az örömöt, a kihívást is megtalálnom. Ilyenkor azt mondom magamnak, hogy 'lehetetlen, de úgyis meg fogom csinálni'. Aztán iszonyatos küzdelmek árán, de eljutottam Párizsig. Miután áthaladtam a célvonalon, valami teljességgel megfoghatatlan érzés lett úrrá rajtam. Megrészegültem, hisz ahhoz, hogy ez sikerüljön, olyan mélyre kellett mennem magamban, amire nem is gondoltam, hogy képes vagyok. 

Valahogy túlléptem saját magamon. Ez volt a legszebb Tourom, akár épp elöl voltam szökésben, akár leghátul, teljesen egyedül az életemért küzdve. A kettő valahol ugyanaz volt, és egy pontban összeért. Mikor beértem a célba, sírva fakadtam, és azt mondtam 'holnap kezdődik minden elölről, nyomjuk tovább'. 

off.jpg Fotó: Europress/AFP

Aztán jöttek páran versenytársak és hátba veregettek az indulás reggelén. Mondták, hogy jönnek majd a srácaim, meglátom őket és tova száll az összes motivációm. Ez a szép ebben a sportban. 

Az életben folyamatosan fejlődünk. Történnek velünk dolgok, melyek hatására előre tudunk lépni. Én nem vagyok az az ember, aki tele van önbizalommal. Próbálom megélni azt, ami épp velem történik, és változtatni azon, amin úgy érzem, hogy kell. 

Most süt a Nap, ami eszembe juttatja azokat a napsugarakat, melyek melegítették a bőröm a denaini egynaposon a bukásom után. Boldog vagyok, hogy még mindig érezhetem ezt a meleget. Hogy tudok beszélni, járni, és hogy megölelhetem a lányaimat. 

Régen érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Azonban arra is rájöttem az idén, hogy mindez nem számít, tökmindegy. Az a 90 százalék, amelyik bír téged, vagy elvan veled, javarészt csöndben marad, az a 10 százalék azonban, aki utál, na, az ezt meg is fogja mondani neked. De kit érdekel?! Mindenkinek joga van azt gondolni, amit akar. Én azonban úgy élek, ahogy én akarok, és kimondom, amiről úgy érzem, ki kell mondanom. 

És, amikor találkozok kis srácokkal, és látom a tüzet a szemükben, akkor egy kicsit magamat is látom. Egyébként hálás vagyok mindenkinek, akinek ott van ez a tűz a szemében, ugyanis ez visz engem előre. 

Ami a kerékpáros jövőmet illeti, afféle nagy tesóként látom magam, akinek van egy csomó tapasztalata, és készen áll arra, hogy ezeket megossza a fiatalokkal. 

off2.jpg Fotó: Europress/AFP

Azt mindenképpen elmondanám nekik, hogy élvezzék, amit csinálnak, és hogy ne vigyék magukkal mindig a wattmérőjüket. És, amikor jó az idő, akkor ne az előírt két órát tekerjék, hanem mondjuk négyet. Amikor pedig szembejön egy másik kerós, akkor biccentsenek oda, vagy valahogy jelezzenek neki, hisz ugyanaz a szenvedély hajtja őt is. 

Eszembe jut már a visszavonulás is, de semmi konkrét. Régen úgy gondoltam, 35 éves koromig nyomom. Ma már úgy vagyok vele, hogy addig csinálom, amíg egyszer úgy kelek majd föl reggel, hogy én ezt már nem akarom. Akkor tudni fogom, hogy elég volt. Mielőtt azonban abbahagyom, a hírnevem szeretném még felhasználni valami jó ügy érdekében. 

Sokan kérdeznek a hajamról. Igen, mindig is fontos volt nekem, és mindig is a hozzáállásom és az aktuális kedvem, hangulatom szerint változott. Most az a terv, hogy visszatérek az alapokhoz, a Tom Boonen-féle 'elöl és oldalt rövid, hátul hosszú'-stílushoz. Régimódian. És persze szigorúan wattmérő nélkül.


LeGruppetto

Hozzászólások