ES Bringa - Offredo: "Öt perce még kerékpáros voltam, most meg se karom, se lábam"
Offredo: "Öt perce még kerékpáros voltam, most meg se karom, se lábam"
Fotó: Europress/AFP

Offredo: "Öt perce még kerékpáros voltam, most meg se karom, se lábam"

Kálmán LaciKálmán Laci
2019/06/10 09:36
Yoann Offredo finoman szólva sem tartozik a legszerencsésebb kerékpárosok közé. Úgy is mondhatjuk, hogy egy meglehetősen viszontagságos pályafutás az övé. 

Egyszer például baseballütővel támadtak rá, és jól helybenhagyták egy edzésen, egy másik alkalommal a Roubaix-n bukott akkorát, hogy átszaltózott egy útszéli jelzőtábla fölött, máskor meg rányitotta egy figyelmetlen sofőr az ajtót, aminek négy törött borda lett az eredménye.

Mindezek tetejébe karrierje elején egyszer még egy egyéves eltiltást is kapott, mert háromszor is elfelejtett tájékoztatást adni az illetékeseknek hollétével kapcsolatban. 

"Az első két eset az én hibám volt, nem tudtam ugyanis még a kódot sem, amivel be lehetett volna jelentkezni a rendszerbe. De szerintetek tényleg csalni akartam? A csalók azok, akik rendszeresen váltogatják a tartózkodási helyüket."

Március 24-én, a dénaini egynaposon a pechsorozat egy újabb, az eddigieknél jóval súlyosabb állomása következett. 

"A mezőny elején haladtam. Éppen próbáltam csökkenteni a különbséget a szökevényekkel szemben, hogy a sprinterünk, Timothy Dupont odaérhessen a végén. Aztán a következő pillanatban már a földön találtam magam. Ez önmagában mondjuk nem extra, sokszor előfordul velem, ez azonban most más volt."

"A mellkasomra estem először, aztán a nyakamra. Elvesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, rögtön tudtam, hogy valami nem oké. Sem a karjaimat, sem a lábaimat nem tudtam mozgatni. Hallottam, hogy kérdezgetnek, de én nem tudtam válaszolni. Hordágyra tettek, aztán tűket szurkáltak a lábamba, de én nem éreztem semmit. Érkezett a helikopter. 'Valenciennes vagy Lille?' - hallottam a kérdést. 'Ha sérült a gerincagy, akkor Lille-be kell vinni, mert azonnal operálni kell.' Közben megjöttek a sürgősségiek és megerősítették, hogy bénulásról van szó."

"Azonnal fölfogtam, mi a szitu. Öt perce még kerékpáros voltam, most meg se karom, se lábam. A fejemben meg egyre csak jöttek a kérdések egymás után. 'Milyen lesz az életem ezután? Vajon így maradok, ebben az állapotban?' "

"Az orvos kérdezgetett a helikopterben is. Hiába. Csak pislogni tudtam. Ő mondta az ábécét, én pislogtam a megfelelő betűnél, így raktuk össze a szavakat, így tudtam 'elmondani', hol fáj. Az volt bennem, hogy ha így kell maradnom, ezt az életet én nem akarom."

"A doki nem kertelt, 'Nem akarok túl pesszimista lenni, de ilyen tünetekkel az esetek 95 százalékában a karok és a lábak bénák maradnak'. Azt gondoltam magamban, hogy mindaz, ami eddig az életemben történt, nem arra enged következtetni, hogy én majd abban a maradék szerencsés öt százalékban leszek."

"Mikor kiszálltunk a helikopterből Lille-ben, és meglátott az ottani orvos, azt mondta, 'Ne már, hogy megint egy Wanty-s?!' Mint kiderült, ő kezelte Antoine Demoitié-t is három évvel korábban..."

"Azonnal a CT-be kellett mennem, és jött a jó hír, hogy a gerincagy szerencsére nem sérült. A bénulás csak átmeneti. A doki elmondta, hogy újra fogom tudni használni a hangom, a karom, és a lábam is, csak azt nem tudja, mikor. Lehet egy nap, de akár egy hónap is... Mégiscsak a szerencsés öt százalékba kerültem."

"Másnap visszajött a hangom. A lányaim, a kétéves Aimy, és a hatéves Romy is bejöttek meglátogatni. Elmondták nekik, hogy a papa, most nincs teljesen jól, nem érzi a lábát. A kicsi azonnal odarohant hozzám, felrántotta a takarót, és vidáman kiáltotta, hogy ott vannak a lábaim, nincs semmi gond. Nagyon vicces volt. Napról napra javultam, hamarosan, mankón ugyan, de elhagyhattam a kórházat. A pszichés része viszont nehéz, azon még most is dolgozom. Az emberben ugyanis ottmarad az érzés, hogy akár le is bénulhatott volna."

Offredo május elején már versenyzett az Eschborn-Frankfurton. Aztán jött a Dunkerque, melynek a második szakaszán ismét bukott. 

"Vérzett a karom, a lábam. Az orvosunk mondta, hogy akkor most irány a kórház, mert össze kell varrni. Én meg közöltem, hogy szó sem lehet róla, én ugyan nem megyek vissza. Mondtam neki, hogy varrjon össze a buszban. Megittam egy Delirium Tremens-t (belga sör), beraktam egy kesztyűt a számba, és ráharaptam. A fájdalom már nem számít úgy, mint régen. Két nap múlva már edzettem is. A barátnőm vett egy szikét a gyógyszertárban, úgyhogy a varratokat én magam szedtem ki."

Sokan tán fölteszik a kérdést magukban, vajon miért folytatja? Miért akar megint a Tourra menni?

"Túl könnyű lenne megállni. Tanultam, van szakmám, szóval nyugodtan abbahagyhatnám. De milyen példát mutatnék akkor a gyerekeimnek? Én hiszek abban, hogy eggyel többször kell felállni, mint ahányszor elesel. Egy percig nem volt kérdés, hogy folytatom."

Szóval, ha minden jól megy, akkor ott lesz a Touron. De aligha a dobogón, inkább csak valahol a mezőnyben. Pont úgy, ahogy ő szereti.

"Nem vagyok győztes típus, nem vagyok jó versenyző. Nem szeretem, ha nyomás van rajtam, és, ha teljesítenem kell. Nincs hozzá elég önbizalmam. 2011-ben negyedik lettem az Omloopon, hetedik a Sanremón, és azon kaptam magam, hogy a Plouay-n én vagyok a kapitány. Olyan komoly versenyzők mentek értem, mint Sandy Casar. Én meg nem tudtam kezelni a helyzetet, és szóltam Madiot-nak, hogy állítsa le őket."

"Philppe Gilbert, na ő egy igazi győztes típus. A kártyában is folyton nyerni akar. Én azonban nem vagyok ilyen. Mondok egy példát. Megvan a két évvel ezelőtti Flandria? Gilbert-t üldöztük Naesen, Van Avermaet, Sagan és én. A dobogóért mentem a Flandrián, basszus. Egészen addig, amíg be nem görcsöltem a Paterbergen. Nem hiszed el, de én szinte boldog voltam. Örültem, hogy lement a nyomás rólam, hogy nem kell stresszelnem a szakasz végén. Félek csalódást okozni. Én nem akarok sem győzni, sem támadni, meg azt sem, hogy mutassam, hogy erős vagyok. Mint két éve, amikor 900 méterrel a vége előtt ért utol a mezőny Taylor Phinney-t és engem. Ez van, ilyen vagyok."

Offredo felkarján belül van egy tetoválás: "Nincs olyan, hogy kudarc, tanulság van."

"Mindenből, ami valaha történt velem, tanultam valamit. Dénain után tudom, mekkora kiváltság, hogy képes vagyok használni a karom, a lábam és a hangom. Már az hatalmas dolog, hogy egyáltalán tudok bringázni."


Hozzászólások