ES Bringa - "A Touron sok jó sztori születik, de megélni szinte mindet rémálom" - egy szokatlan páros történetei a világ a legnagyobb versenyéről 
"A Touron sok jó sztori születik, de megélni szinte mindet rémálom" - egy furcsa páros történetei a világ a legnagyobb versenyéről
Fotó: Europress/AFP

"A Touron sok jó sztori születik, de megélni szinte mindet rémálom" - egy szokatlan páros történetei a világ a legnagyobb versenyéről 

Szabó BenceSzabó Bence
2020/08/25 13:56
Michael Matthews és Nico Roche két nagyon különböző stílusú versenyző, a Tour iránti rajongásuk mégis összeköti őket. A két bringás emellett évek óta edzéstársa is egymásnak, egy páros interjúban most furcsa megismerkedésükről, a közös munka előnyeiről és a francia körhöz kötődő élményeikről is mesélnek.  

Mikor találkoztatok először? 

Michael Matthews (MM): Azt hiszem, ezt Nico szeretné elmesélni…

Nico Roche (NR): 2010-ben történt. Michael eljött Varesebe, ahol összefutottunk néhány ausztrállal egy közös szendvicsezésre. Ránézve azt gondoltam, biztos valami szörfös srác, aki nyaralni jött ide, aztán rájöttem, hogy nemrég lett világbajnok.

Vicces, mert kerékpárosok között gyakran nem emlékszel, kit mikor láttál először, de az a nap élénken megmaradt a fejemben, mert nagyon hülyének éreztem magam. Simon Clarke odajött és elmondta, hogy ő a friss u23-as világbajnok, én meg: „Tényleg? Teljesen úgy néz ki, mint egy szörfös.

Persze aztán az évek alatt sokat fejlődött a barátságunk, azonos az érdeklődési körünk. Amikor Monacoba költöztem, nem voltunk csapattársak, de néha összeálltunk egy edzésre és hamar rájöttünk, hogy jól elvagyunk a másikkal. Aztán amikor 2019-ben a Sunwebhez kerültem, sokat segített a beilleszkedésben és még inkább közel kerültünk egymáshoz. Most edzéstársak vagyunk, de együtt járunk nyaralni, voltunk szafarizni is. 

Michael, neked is ilyen meghatározó az első emléked Nicoról?

MM: Nyilván én sokkal jobban ismertem Nicót, mint ő engem, láttam korábban a tv-ben versenyezni. Számomra az, hogy találkozhattam egy ilyen legendával, tényleg nagy dolog volt, az pedig, hogy ilyen jó barátok lettünk, remek.

Szerintem remekül hajtjuk egymást céljaink elérése felé, közben pedig mindig jól szórakozunk. Persze komolyan vesszük a bringázást, de közben igyekszünk szórakozni és nem stresszelni. Nico nyilván jóval jobban megy hegyre nálam, viszont én talán gyorsabb vagyok, szóval sok mindenben tudunk versenyezni, miközben fejlesztjük a gyengébb oldalainkat.

matthews-roche.jpgFotó: Europress/AFP

Mindketten más típusú versenyzők vagytok, akik együtt edzenek. Hogy működik ez, miközben ennyire különböző céljaitok vannak?

MM: Először is az egész egy nagy verseny.:) Minden helyzetben megpróbáljuk felülmúlni a másikat. Például egy dél-afrikai edzőtáborban, mindketten időfutamra készültünk egy napon, mivel ugyanaz az edzőnk. Nico indult először, szóval számomra olyan volt, mint egy nyulat üldözni. El akartam kapni, bármi áron. Nem is figyeltem másra, csak utol akartam érni. Folyamatosan ösztönözzük egymást, megpróbáljuk legyőzni a másikat és közben nevetünk rajta.

NR: A jó az egészben, hogy nem azért csináljuk, hogy elmondhassuk, erősebbek vagyunk a másiknál, hanem hogy segítsünk egymásnak. Persze ha sprintre kerül a sor, Michael tíz alkalomból kilencszer elver – csak akkor van esélyem, ha leesik a lánca – de ettől még hajtok ugyanúgy. Néha pedig ő is legyőz a hegyeken.

Számomra ez biztos sokat segített, mert kicsit mindig hiányzott belőlem a robbanékonyság, annyira a hosszabb, hegyi erőfeszítésekre koncentráltam. Így az edzés jóval változatosabb, szórakoztatóbb. Ha profi kerékpáros vagy – mint én, már 16 éve – jó ha van egy ilyen edzéstársad, mint Michael, mert így a tréning nem csak a menésről szól, jól is érezzük magunkat.

És melyikőtök vezeti az egymás elleni összevetést?

NR: Valószínűleg Michael, mivel időfutamban is mindig elver.

MM: Szerintem Strava rekordokban te vagy a király.

NR: Ott egész jó vagyok.

MM: Nekem egy rekordom sincs, az biztos. Ha körbenézel Monaco környékén, Nico tartja szinte mindet. Tisztán egymás ellen viszont tényleg én lehetek előnyben.

Mindketten sokszor indultatok már a Touron, tavaly először pedig egy csapatban. Hogyan változott az évek alatt a viszonyotok a versenyhez? A Tour nem mindig kegyes az indulókhoz…

NR: Azt hiszem, a Tournak két kulcspillanata van: a csapatbemutató az elején és a befutó Párizsban. Minden ami közötte van, az a tiszta fájdalom. Még a Champs-Élysées sem olyan könnyű, mint gondolnád, az nem egy parádé, hanem egy teljes gázon nyomott verseny, ahol az összes sprinter a győzelemről álmodik.

A verseny jó is volt hozzám, meg kegyetlen is. Sokszor voltam iszonyatosan közel a győzelemhez, de egyszer sem jött össze. Volt két 2. és két 3. helyem (valójában csak egy- a szerk. ), valami mindig hiányzott. Ha ezek győzelmek lennének, az teljesen megváltoztatna egy karriert, hirtelen Tour szakaszgyőztes lennék.

A Tour fantasztikus verseny, nincsen párja, de végigtekerni nem élvezetes. Főleg a nyomás miatt, de ez a munka része. Ha vége a versenynek, akkor visszanézel és erre emlékszel… rengeteg sztori születik egy Touron, de megélni szinte az összest rémálom.

Michael, te nyertél már 3 szakaszt, de milyen érzés megbirkózni az elvárásokkal?

MM: Az első siker megszerzése valószínűleg a legnehezebb, a stressz és a nyomás miatt. Ahogy Nico is mondta, néha egy kis szerencsén is múlik, nem elég ha jók a lábaid és tehetséges vagy. Ha viszont nyersz, az tényleg megváltoztat mint bringást, a rólad kialakult képet.

roche-matthews.jpgFotó: Europress/AFP

Változott a hozzáállásotok a versenyhez az évek alatt?

NR: Nem, még mindig ugyanazzal a görccsel a gyomromban megyek oda, ugyanaz a stressz a verseny előtt, ahogy készülődöm. Ez nem változott és szerintem ez annak is a jele, hogy még nem távolodhatok el a sporttól. Ha egy nap a Tour de France már nem tesz izgatottá, valami másba kell kezdenem. Egyelőre még álmokkal tele utazom a versenyre. Még mindig nem nyertem meg a szakaszom, szóval olyan vagyok mint egy újonc, aki arról ábrándozik, talán majd idén lesz az az év.

A szerepem viszont megváltozott az évek alatt. Segítőből állandó szökevény lettem, majd összetett menő két-három évig, aztán újra a jobbakat segítettem, hogy végül megint szökevény legyek. Tényleg mindent csináltam, néha még sprinteltem is. A szerepköröm változott, a verseny fontossága számomra viszont nem. Mindig a Tourra akarok menni, minden mást pedig meglátok utána.

Michael, neked legalább annyi nagy pillanatban volt részed, mint hullámvölgyben: mi visz vissza minden évben a versenyre?

MM: A Tour a világ legnagyobb versenye, a kerékpársport legnagyobb színpada. Ez visz vissza mindenkit, hiszen a világ legjobbjai mind ott vannak, a legjobb formájukban. Persze mindenki mást tűz ki célul, de ha ott vagy a rajtnál, az azt jelenti, hogy számon vagy tartva a világ legjobbjai között.

Ma már kisebb stresszel megyek a versenyre, mint régebben. Azt hiszem, az első pár évben kicsit túlizgultam, túl nagy nyomást helyeztem magamra. Kicsit kevesebb stresszel, napról-napra venni a dolgokat jobb hozzáállás.

Hogyan jellemeznétek egymást, mint csapattársak?

NR: Nem csak a bringán, hanem anélkül is támogatjuk egymást, fönntartjuk a motivációnkat és segítünk elhitetni egymással, hogy elérhetjük, amiket elterveztünk. Kár, hogy nem versenyzünk többet együtt, úgy érzem, sokszor lehetnék Michael hasznára. Vannak az évben versenyek, amikor a csapat jobban kihasználhatná a barátságunkat és azt, ahogy együtt dolgozunk.

MM: Kiegészítjük egymást. Ő segít nekem az én céljaimban és fordítva. Ez valami különleges dolog a kerékpárban, ritka, hogy ilyen különböző versenyzők más célok elérésben tudják segíteni egymást.


Procycling

Hozzászólások