ES Bringa - Csapatutasítás, alku, árulás: Mi történt valójában a '96-os Paris-Roubaix-n? - A Mapei-sztori, II. rész
Csapatutasítás, alku, árulás: Mi történt valójában a '96-os Roubaix-n? - A Mapei-sztori, II. rész
Fotó: Europress/AFP

Csapatutasítás, alku, árulás: Mi történt valójában a '96-os Paris-Roubaix-n? - A Mapei-sztori, II. rész

Nagy BettinaNagy Bettina
2020/06/25 17:45
A valódi All Star-csapattá avanzsáló Mapei-GB az 1990-es évek második felében volt a csúcson: már-már verhetetlennek bizonyultak a klasszikus egynaposokon, de egyúttal egymás legfőbb riválisaivá váltak, így állandó belső háború dúlt a győzelmekért. Hogy mi történt a kulisszák mögött, és hogyan fért meg ennyi kiváló bajnok egy csapatban, azt maguk a főszereplők mondják el.

A sorozat első részét erre a linkre kattintva olvashatjátok el.


Patrick Lefevere: „Squinzi mindig azt mondogatta nekem, hogy az a legnagyobb álma, hogy egyszer adhasson a kislányának egy sárga trikós plüssoroszlánt. Ez végül sosem történt meg.”

PAOLO BETTINI: A ’Tücsök’ (Il Grillo) becenévre hallgató olasz versenyző kétszer – ráadásul címet védve – nyerte meg a vb-t (2006, 2007) és a Lombard körversenyt (2005, 2006), a Liège-Bastogne-Liège-en szintén duplázni tudott (2000, 2002). 2003-ban Milánó-Sanremo-győzelmet ünnepelhetett, a 2004-es athéni játékokon pedig aranyérmet szerzett a mezőnyversenyben. 1999-től a Mapei tagja, 2008-ban a QuickSteptől vonult vissza, 2010-2013 között olasz szövetségi kapitány is volt.

Paolo Bettini: „Squinzi pont ezért akarta megszerezni Marco Pantanit; meg akarta nyerni a Tourt, és tudta, hogy Pantani megnyerheti neki.”

Giorgio Squinzi: „Az 1998-as Tour de France-on fel is vettük a kapcsolatot Pantanival, de nem sikerült megegyezni. Rá kellett jönnünk, hogy ő nem illeszkedik a mi filozófiánkba.”

Wilfried Peeters: „Az 1996-os Touron az utolsó hét elején az összetett második-harmadik helyén álltunk Olanóval és Romingerrel. De nem bírták a folyamatos támadásokat és végül mind a ketten visszacsúsztak. Az utolsó hegyi szakaszon egy nap alatt gyakorlatilag mindent elvesztettünk. És nagyon nem mindegy, hogy a második-harmadik helyezésért járó pénznyereményt osztjuk szét, vagy azt, ami a 9-10. helyért jár. A kerékpársport már csak ilyen.”

olano-rominger-tdf-1996 Fotó: Europress/AFP

Squinzi: „Azok még az EPO-korszak évei voltak. Nyilvánvaló, esélyünk se volt Grand Tourokat nyerni… Azt hiszem, 1999-ben volt, amikor kijelentettem, hogy dopping nélkül képtelenség a legjobb öt között végezni a Tour de France-on. Az akkori UCI-elnök, Hein Verbruggen meg is fenyegetett, hogy kizárja a csapatunkat, ha tovább hangoztatom a véleményemet. Sajnálatos módon az idő engem igazolt… Megtiltottam a versenyzőimnek, hogy olyan orvosokkal dolgozzanak, mint [Michele] Ferrari. Emiatt 1996-ban több nagynevű versenyző is elhagyta a csapatot, mint például Rominger, Olano és Bortolami.”

Lefevere: „Squinzi ezután döntött úgy, hogy létrehozza a Mapei-központot. Azok a versenyzők, akik nem jelentek meg itt, nem is kaphattak szerződést, ennyi. Dr. [Yvan] Vanmol, én és Alvaro Crespi [ekkor sportigazgató, később csapatfőnök – a szerk.] személyesen ellenőriztük az edzésfolyamatokat, majd csatlakozott hozzánk Aldo Sassi is [doppingellenességéről híres edző, 2010-ben bekövetkezett haláláig a Mapei-központ igazgatója].”

JOHAN MUSEEUW: Flandria Oroszlánja – ahogyan nevezték őt – generációja legeredményesebb klasszikus-menője. Egyaránt három Flandria- (1993, 1995 és 1996), és Roubaix-győzelmet (1996, 2000 és 2002) számlál, ő 1996 világbajnoka. 1995 és 2000 között ment a Mapei-nél, majd 2003-ban másfél év erejéig még visszatért a QuickStephez, onnan vonult vissza.

Johan Museeuw: „Ez óriási változás volt számomra. Már nem kellett annyit edzenem, mint korábban, amikor 6-7 órás etapokat mentem. Mi voltunk az első olyan generáció, aki pulzusmérő órákat és számítógépes elemzéseket alkalmazott. Eleinte elég bonyolult volt ezekkel a kütyükkel dolgozni, letölteni az adatainkat és hasonlók, hiszen nem voltunk hozzászokva az ilyesmihez. Ez amolyan technikai forradalom volt a kerékpársporton belül.”

***

Az 1996-os Paris-Roubaix-n a Mapei-GB kisajátította a dobogót: a belga Museeuw és a két olasz, Bortolami, illetve Tafi együtt érkezett a roubaix-i velodrom bejáratához, így az egy-három már biztosított volt. Ám arról már eltérő teóriák vannak, hogy miként dőlt el közöttük a végső sorrend, és lehetett-e valódi harc a győzelemért.

Lefevere: „Ha csak egy kapitányod van, nem alszol nyugodtan. Ha lebetegszik, eltöri a lábát, vagy a felesége épp válni akar, hirtelen óriási gondban találhatod magad. Ha viszont több kapitányod van – oké, talán rivalizálnak majd egymással, de ha őszinte vagy velük, nem hülyék… Meg fogják érteni, amikor azt mondom, ’hogyha hallgattok rám, nyerni fogtok, de ehhez bele kell mennetek a játékba’.

A taktikám jobban működött, mint reméltem; három versenyzővel maradtunk elöl. Dottore Squinzi ekkor hívott fel: ’Patrick, ma van a 28. házassági évfordulóm. A cégünk szlogenje az, hogy ’Együtt nyerünk’ (Vincere insieme). Nagy szívességet tennél nekem, ha elintéznéd, hogy ők hárman együtt érjenek be a roubaix-i velodromba’. 

Azt mondtam, megcsináljuk. És ekkor beütött a krach. Johan Museeuw defektet kapott, és a drága barátaim az UCI-nál nem engedték, hogy segítsek neki. Végül a mavic-os neutrál autóból kapott kereket. A másik két srác, Bortolami és Tafi továbbra is tempót mentek. Odagurultam melléjük és rájuk kiabáltam, hogy ’Mégis hova siettek ennyire?’ Nem válaszoltak semmit, de azt akarták mondani, hogy ’Roubaix-ba’. Mondtam nekik, hogy várjanak.”

Andrea Tafi: „Egy ponton vitatkozni kezdtünk: Te nyersz, én nyerek. Nem, én akarok nyerni!’ És persze mi történt? Az előnyünk elkezdett csökkenni. Lefevere érzékelte ezt a zavarodottságot és szólt, hogy elég legyen: 'maradjatok együtt a hajráig, és nyer, aki nyer.”

Lefevere: „Aztán folytatódott az alkudozás. Mondtam Tafiéknak, hogy Johan nyer, mert ő a mi nagy bajnokunk és a legjobb versenyzőnk. Ha azt mondom nekik, ’játsszátok le’, mindenki azzal jött volna, hogy ’Ez nem valami okos húzás, miért hagyod, hogy a három versenyződ egymással harcoljon?’ És nem azért döntöttem így, mert flamand vagyok, hanem azért, mert Museeuw volt akkor a csapat elsőszámú embere.

Erre Tafi elkezd ordítani… Mire én: ’Tafi, fogd be! Mindannyian megkapjátok a bónuszt. Bortolami lesz a második, te pedig a harmadik. Ide figyelj: megtanítalak, hogyan kell nyerni. De ha nem hallgatsz rám, holnap már kereshetsz is magadnak másik csapatot.’”

Squinzi: „Lefevere-é volt a döntés. Ez nincs összefüggésben az én kívánságommal, hogy együtt érkezzenek meg Roubaix-ba és sprintben döntsék el a győzelem sorsát.”

Tafi: „Abban a pillanatban csalódott voltam. Több mint csalódott. A világ legfontosabb egynaposán tekertem, azon a versenyen, amit a példaképem, Moser is megnyert, a versenyen, amiről mindig is álmodtam…”

Museeuw: „Az emberek azt gondolják, hogy a győzelmem megegyezésen alapult. De nem, én voltam a kapitány. A probléma a második-harmadik hely miatt volt. Azért nyertem, mert aznap én voltam a legerősebb. Bárhol, bármelyik kockaköves szektorban le tudtam volna őket szakítani, de úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk.”

paris-roubaix-1996-mapei-podium-johan-museeuw-gianluca-bortolami-andrea-tafi_1400x (1).jpg Fotó: Prendas Ciclismo

Oké, ezt eldöntöttük. De mi döntöttük el, nem Squinzi, nem a többi szponzor, nem Lefevere. Úgy döntöttünk, hogy 50 kilométerrel a vége előtt elindulunk, de azt nem tudhattuk, hogy mi hárman maradunk elöl.”

Tafi: „Az olasz sajtó árulást kiáltott, mert egy külföldi versenyző nyert és mert sprintben kellett volna eldöntenünk… Ezt nehéz volt megemészteni, de boldog vagyok amiatt, hogy egy különleges élményt adtunk a szurkolóknak.”

Museeuw: „Vannak pro és kontra érvek, de én még mindig jó taktikának tartom. Nem hinném, hogy lenne még egy olyan csapat, amelyik három versenyzővel az élen jut el velodromig.”

Tafi: „Emlékszem, mit mondott Museeuw, amikor Roubaix-ban leszálltunk a bringáról: ’Köszönöm, és ne aggódj. Ezt nem fogom elfelejteni.’ Öt hónappal később a Párizs-Brüsszelen, 30 kilométerre a befutótól azt mondta: ’Andrea, ma te nyersz, rajtad a sor.’ Hatástalanította a riválisok támadásait miután egyedül elléptem. És pontosan ez volt a Mapei erőssége, a csapat lényege. Tudtuk, hogyha ma Museeuw nyer, akkor holnap valaki más fog közülünk.”

Lefevere: „A célban azt mondtam Andreának: ’Emlékszel még, mit mondtam neked a Roubaix-n?’ Dottore Squinzi, aki mellettem ült a csapatkocsiban aznap, elkezdett sírni. Tafi pedig elkezdett nyerni. A Párizs-Brüsszel után jött a Roubaix, a Paris-Tours, majd a Flandria-győzelem.”

***

Squinzi: „Azok közül a mapei-es serlegek közül, amiket az irodámban őrzök, számomra az 1998-as Paris-Roubaix-ról származó trófea a legkedvesebb, melyet Franco Ballerini adott nekem a halálos ralibalesete előtt [2010]. Ő egy olyan ember volt, akihez mindannyian nagyon közel álltunk.”

TOM STEELS: Nincs versenyző, aki több győzelmet aratott volna Mapei-mezben, mint a szerény, visszahúzódó belga sprinter. 46 elsősége között kilenc Tour- és két Vuelta-szakasz mellett a Gent-Wevelgem és az Omloop is szerepel. Versenyzőként hét szezont töltött a Mapei-nél (1996-tól 2002-ig), 2011-től sportigazgató a QuickStepnél, Wilfried Peetersszel verhetetlen stratéga-párost alkotnak.

Tom Steels: „Az 1998-as Roubaix előtt, amit megnyert, Ballerini mintha egy más dimenzióban lett volna. A rajt előtt, amikor felszállt a csapatbuszra, már teljesen transzban volt. Még sosem láttam ilyet korábban, magában beszélt olaszul. Fejben máshol járt. Azt hiszem, azon a napon a Roubaix-győzelem megszállottjává vált. De ha volt olyan versenyző azokban az években, akinek megvolt a felépítése, ereje és az akarata ehhez a versenyhez, az ő.”

ballerini-wins-paris-roubaix-1998 Fotó: Europress/AFP

Wilfried Peeters: „Én Franco mögött jöttem Tafival, aki egy métert nem volt hajlandó vezetni. Az utolsó 500 méter előtt odaszúrtam neki, hogy ’oké, úgyis én leszek a második’, de nem reagált semmit. Aztán az utolsó kanyarban úgy került ki, mint valami veszett kutya. Még egy kicsit meg is lökött. Rettentő dühös voltam rá. Ha nem harmadik vagyok, hanem második, az talán megváltoztatta volna az életem. Ez nem volt fair.”

Steels: „Sosem volt könnyű ennyi bajnokkal és egóval egy csapatban. Az 1998-as Tourra két sprinterrel mentünk, Jan Svoradával és velem. Külön utakon jártunk, mindenki a maga sprintjét csinálta – ha ő balra borított ki, én jobbra. Én négy szakaszt nyertem, ő egyet. Nem volt egyszerű helyzet, de profi hozzáállással felül kell kerekedni ezen.”

Peeters: „A következő évi Roubaix-n hasonló helyzet állt elő. Sikerült ellépnem egy aszfaltos szakaszon. Erre mit látok, ki jön mögöttem? Andrea Tafi, Leon van Bonnal a kerekén. Felértek, majd Tafi megindult az út bal oldalán, van Bon pedig velem maradt a jobb szélen. Szerzett 15 méter előnyt és vége volt. A verseny eldőlt. Megvoltak a lábaim, hogy a végén még megszerezzem a második helyet, de ez sem volt valami korrekt tőle. Sosem üldözöd a saját csapattársadat. Én sosem csináltam ilyet a karrierem során.”

Tafi: „Néha egyesek bosszankodnak amiatt, hogy nem jött össze nekik a győzelem, és azt gondolják, hogy egy csapattársuk kibaltázott velük – ez normális. De voltak valaha problémák a versenyzők között? Nulla. Soha. Ez volt a Mapei nagy erőssége… azt mondtuk, hogy mindig az a kapitány, aki akkor éppen a legjobb formában van. Ha négyen vagytok és az egyikőtök elöl teker, az a kapitány és a többi őt segíti.”

Museeuw: „Mindig az nyer, aki az adott napon a legerősebb. A klasszikusokon jobbára én voltam az. De azon az 1998-as Paris-Roubaix-n volt egy csúnya bukásom az arenbergi erdőben és szétzúztam a térdem. A szezonomnak annyi volt, de akkor még nem is sejtettem, milyen nehéz lesz. Elkezdett üszkösödni a lábam.”

museeuw-paris-roubaix-1998-crash Fotó: TDW Sports

Dr. Yvan Vanmol: „Megvolt rá az esély, hogy elveszíti a lábát, sőt az életét is. Két hónap után gondolhatott arra először, hogy talán visszatérhet a versenyzéshez. Még sosem láttam embert, aki ennyit és ilyen elhivatottsággal dolgozott volna a rehabilitációja alatt. Elképesztő volt.”

Museeuw: „Az, hogy két évvel később [2000-ben] megnyertem a Roubaix-t, azt a versenyt, ahol ekkorát buktam és emiatt majdnem amputálták a lábam, hatalmas dolog volt. Elöntöttek az érzelmek. Amikor a célba érve a térdemre mutattam, azoknak szerettem volna köszönetet mondani, akik segítettek nekem visszatérni: a családomnak és az orvosaimnak.”

museeuw-roubaix-2000 Fotó: Europress/AFP

***

1998 telén újabb sztár érkezett a csapathoz: a Mapei leszerződtette a világ akkori legjobbját, a világkupa-győztes Michele Bartolit.

MICHELE BARTOLI: A világklasszis olasz puncheur, aki könnyed stílusáról volt ismert, sorozatban kétszer nyerte meg a Lombardiát (2002, 2003) és a Liège-t (1997, 1998), 1996-ban pedig a számára legkedvesebb versenyen, a Flandrián is győzött, innen kapta a megtisztelő Flandria Kisoroszlánja (Il Leoncine delle Fiandre) becenevet. Mindössze három évig erősítette a Mapei-t, 2001-ben a szezon közepén távozott.

Michele Bartoli: „Előnyös szerződés volt, melynek keretében magammal hozhattam több asics-es csapattársamat is a világ legjobb csapatához. Eleinte a Mapei nem akarta leigazolni például Paolo Bettinit, viszont én ragaszkodtam hozzá.

Kezdetben kiváló csapat voltunk. Egyből szállítottam a győzelmeket a Ruta del Solról, a Tirreno-Adriaticóról és a Flèche-Wallonne-ról. Az egyetlen problémát talán az Aldo Sassival való közös munka jelentette. Én a saját edzőmmel, Luigi Cecchinivel és a saját edzésfilozófiámmal nyertem addig a versenyeket. És most teljesen fel kellett volna forgatnom a felkészülésemet. De végül hagyták, hogy a magam módszereivel készüljek, miközben folyamatos kapcsolatban voltam a Mapei-központtal.”

bartoli-fleche-wallonne-1999 Fotó: Le Soir/Photo News

Bettini: „Olyan volt, mintha egyetemre járnék. Egy olyan csapatban találtam magam, ahol rengeteg bajnok vett körül és ahol rengeteg lehetőségem volt tanulni… Azzal a filozófiával kezdtem, ami a Mapei sikerének kulcsa volt: Vincere insieme (együtt nyerünk). A ’99-es Tirrénón Bartoliért dolgoztam, de egyik nap szabad kezet kaptam és győztem. Attól fogva kezdtek megváltozni a dolgok – na nem a Michelével való viszonyom, hanem a Mapei-féle rendszerben betöltött szerepem. Már nem csak Bartoli segítője voltam, hanem én voltam Paolo Bettini, aki szintén képes nyerni.”

Bartoli: „Aztán az a nyavalyás bukás mindent elrontott. Sajnos mindenre emlékszem. Az 1999-es német körverseny utolsó szakaszán történt. Félreálltam a csapattársammal, Pavel Tonkovval, és ezután elkezdtünk visszazárkózni kb. 30km/h-val. Volt előttünk egy bukás, Pavel lefékezett, a kerékpárja keresztbe fordult, én pedig bevertem a térdemet a kerekébe – egy Spinergy karbonkerékbe. A térdkalácsom kettétört; a térdem gyakorlatilag nem létezett többé.”

PAOLO FORNACIARI: A nyerő gépezet nélkülözhetetlen eleme, aki tizenhat éven keresztül volt olyan nagy sztárok hű segédje a mezőnyben, mint Cipollini, Tafi, Simoni vagy Cunego. Manapság díjnyertes fagyizót üzemeltet (L’ultimo Chilometro).

Paolo Fornaciari: „Bartoli igazi klasszis versenyző volt. Én az egyik segítője voltam akkor. Ezt a fajta önfeláldozást édesanyámtól örököltem. Nem vagyok egy hidegvérű gyilkos. A '99-es Roubaix előestéjén a szobatársam, Tafi azt mondta nekem: ’Forna, holnap maradj a közelemben, mert átgázolok rajtuk.’

Amikor a második frissítő zónához értünk, már csak 40-en maradtunk, heten a Mapei-ből. Belharc dúlt a csapaton belül az olaszok és a belgák között, a két csapatkocsiban pedig Lefevere és Fabbri ült – az egyik érthető módon a belgákat, a másik az olaszokat favorizálta. Én is ott voltam elöl, de eltört a kormányom és buktam az egyetlen olyan Roubaix-n, ahol az elejében érkezhettem volna meg. Jó, mondjuk valószínűleg negyvenedik lettem volna…

Tafi: „Forna kamuzott az orvosoknak a célban, panaszkodott, hogy ’itt fáj, ott fáj… várjunk, ki is nyert? Tafi? Tafi! Már jól vagyok, minden oké, álljatok meg itt!’ Kikászálódott a mentőből, pedig láthatóan sérült volt – és átölelt engem. Ez olyan pillanat, amit sosem felejtek el.”

tafi-wins-paris-roubaix-1999 Fotó: Europress/AFP

Squinzi: „Azok a versenyek, amelyekre a legszívesebben emlékszem vissza, az az öt Paris-Roubaix-győzelmünk. Ballerinivel, Museeuw-val, Tafival, ez a mi versenyünk volt. Örökre a szívemben marad, minden évben megnézem a a tévében.”

Tafi: „Szerintem a kerékpározásnak olyasvalaminek kell lennie, amit teljes valóddal átélsz, ami elönt érzelmekkel, amit ott, legbelül érzel… Utólag csak azt tudom mondani, hogy boldog vagyok, hiszen megnyertem a Roubaix-t. Ha nem nyertem volna meg, azt a mai napig bánnám, felemésztene a gondolat.”

***

A totális dominancia évei, a csapat virágkora. 1996-ban a Paris-Roubaix-n Museeuw állhatott fel a dobogó tetejére az azóta is sok vitát generáló hármas Mapei-győzelemet követően. Később a belga megnyerte a világbajnokságot és a világkupa-sorozatot is. Tafi segítőből egyszerre bajnokká lépett elő a ’96-os Lombard körversenyen, miután a következő évben világkupát, ’99-ben pedig Roubaix-t nyert, amiről mindig is álmodott. 

Pavel Tonkov, aki 1997-ben igazolt a Mapei-hez, két második helyet szerzett a Giro d’Italián, de a háromhetesekkel hadilábon állt az ekkor Giuseppe Saronni-vezette csapat. Az 1997-es szezonban született a legtöbb győzelmük, de ebben az évben nem nyertek Monumentumot. 1998-ban Oscar Camenzind az ismeretlenségből indulva lett előbb a Lombardia (meglepetés)győztese, majd világbajnok. Ballerini újabb Roubaix-trófeát gyűjtött, Johan Museeuw pedig a Flandrián triplázott.

Győzelmi statisztika
 1996 82
 1997 105! 
 1998 68
 1999 51


folytatjuk...

III. rész - A doppingeset, ami a világ legjobb kerékpárcsapatának végét jelentette

Rouleur

Hozzászólások