ES Bringa - Lefevere: „Előbb el kell buknod, hogy megtaníthasd, hogyan kell nyerni”
Lefevere: „Előbb el kell buknod, hogy megtaníthasd, hogyan kell nyerni”
Fotó: Europress/AFP

Lefevere: „Előbb el kell buknod, hogy megtaníthasd, hogyan kell nyerni”

HosszabbitásHosszabbitás
2019/08/15 10:14
„A legjobb csapat lángelméje a saját sportjában. Eszmei értékét tekintve talán ez a legjobb csapat jelenleg az egyetemes sportban” – fogalmazott a Guardian újságírója, Richard Williams 2019 márciusában, de vajon kire gondolt? A Pep Guardiola által irányított Manchester City-re? Netán az új-zélandi rögbicsapat edzőjére, Steve Hansenre? „A modern világban elsősorban a jelen mestereként él, kevéssé emlékeztet a dédelgetett múltra” – teszi hozzá Williams. A szóban forgó ’mester’ nem más, mint Patrick Lefevere, a Deceuninck–Quick-Step csapatigazgatója.


Lefevere versenyzői és menedzseri karrierje, amit végigkísért a siker, közel négy évtizedes múltra tekint vissza. Ezalatt kinevelte a modern éra legeredményesebb kerékpárcsapatát, ám egyre több olyan kritikát kap, miszerint fafejű és ódivatú. Januárban amiatt érte bírálat, mert azt sugallta, sőt ki is jelentette, hogy a sértett argentin pincérnő kizárólag a pénzre hajtott, amikor szexuális zaklatással vádolta meg félreérthetetlen gesztusokat mímelő versenyzőjét, Iljo Keissét.

„Egyenes ember vagyok, néha talán túlságosan is egyenes. Cserébe viszont sosem fogsz hazugságon kapni. Ha érdemben nincs mondanivalóm, befogom a számat. De inkább vagyok ilyen, minthogy kedvességet színleljek.”

A GYŐZELEM ÁLTAL VEZÉRELVE

A Quick-Step különböző összeállításban és különböző név alatt dominálta az UCI győzelmi rangsorát az elmúlt hat szezonban. Az a hat akár hét is lehetett volna, de 2012-ben Lefevere együttese holtversenyben végzett az akkori Sky-jal (51-51 győzelem), és több dobogós helyezése miatt végül a brit csapat került ki elsőként.

Nem mintha Lefevere-t érdekelte volna. A 2012 és 2018 között begyűjtött 403 győzelem mellett eltörpül minden más dobogós eredmény. A belga csapatvezetőt kizárólag a győzelem élteti. A második és harmadik helyezés csupán egy jelzés arra, hogy ennél több kell – tőle és csapatától egyaránt. Egy tekintélyt parancsoló tavaszi klasszikus szezon után egyértelmű, hogy az összes követelmény teljesült.

000_1J0311.jpg Julian Alaphilippe, az idei szezon sztárja | Fotó: Europress/AFP

Az álomszerű Tour de France-t követően, ahol Julian Alaphilippe meglepetésre 14 napig viselte a sárga trikót, a Deceuninck–Quick-Step  – mindent egybevetve, a cikk megjelenésekor – 54 győzelemmel áll, 13-mal megelőzve az eddigi legeredményesebb szezonját futó Bora-hansgrohét. 

De nem is annyira a győzelmei mennyisége, hanem a minősége az, ami kiemeli a belga csapatot a mezőnyből. A 'Farkasfalka' megannyi szép szakaszsiker mellett két Monumentum-trófeát is fel tud mutatni ebből az évből – a Milánó-Sanremo Julian Alaphilippe, míg a Paris-Roubaix Philippe Gilbert diadalával végződött –, nem beszélve a további klasszikus győzelmekről, mint a Flèche Wallonne, a Scheldeprijs, a Kuurne-Brüsszel-Kuurne vagy éppen a Strade Bianche… 

A sikerszéria azután sem szakadt meg, hogy a Quick-Step elvesztette a három szezon alatt 31 győzelmet szerző Fernando Gaviriát, akit a soknullás fizetés az UAE csapathoz csábított. Niki Terpstra, a Roubaix korábbi bajnoka szintén eligazolt, de ez mit sem számít, hiszen Lefevere legfőbb csapatfőnöki erénye, hogy bármilyen összeállításból egységet tud kovácsolni, kollektív akaraterővel leplezve az esetleges egyéni hiányosságokat. A merítés továbbra is rendkívül mély, így Elia Viviani távozása sem valószínű, hogy megingatja majd a csapatot.

„Minden ott dől el, hogy én vezetem a könyvelést. Emelnem kell a fizetéseket, de erre csak apránként van lehetőség, míg több rivális csapatot részben vagy egészben az állam támogat, például a Lotto-Soudalt, az Astanát vagy az FDJ-t, ezzel pedig nehéz versenyezni. Ha rés van a költségvetésben, saját zsebből pótlom ki, de nem szeretném privát pénzből működtetni a csapatot. Már hozzászoktam ahhoz, hogy a számokkal játszom és annyival taktikázom, amennyi van.”

„Egy csapat olyan, akár egy vagyonmérleg. Képzelj el egy papírlapot, középen egy pillérrel – az egyik oldali serpenyőben a jóváírás, a másikban a tartozás. Neked az a dolgod, hogy latba vetve a versenyzőid erényeit és gyengeségeit, pluszban, vagy legalább egyensúlyban tartsd a csapatot. Persze, szeretném megtartani az erősebb versenyzőimet, és amikor volt erre lehetőségem, meg is tettem. Tom Boonen 15 évet töltött itt, Johan Museeuw tizenegyet, Terpstra pedig nyolcat.”

De, ahogy Lefevere is mondja, egy versenyző sem örökéletű. A kerékpársport hírhedten törékeny üzleti modellje, amely egy fillért sem lát a tévés profitból, a jegybevételekből és az átigazolási szezonban forgó pénzekből, nem teszi lehetővé, hogy egy tulajdonos 3 évnél hosszabb távra tervezhessen, ezért szól a legtöbb szerződés mindössze egy évre. Ezzel egy időben – fűzi hozzá – felszökött az összes, a csapat alappilléreit alkotó szakember értéke – a sportigazgatóé, a masszőré, a marketingcsapaté.

„A körülötted dolgozó emberek alkotják a házad szerkezetét. Ha homokból építkezel, a ház össze fog omlani. Ha van egy jó alapod, az építmény stabil marad. Wilfried Peeters [korábbi versenyző, most sportigazgató] 25 éve van mellettem, Yvan Vanmol [csapatorvos] 26 éve, Alessandro Tagnert [kommunikációs igazgató] pedig 19 éve alkalmazom.” Persze, a stabilitás önmagában még nem garancia a sikerhez. Ahhoz taktikai éleslátásra, a kisegítő személyzet saját versenyzői tapasztalatára és Lefevere ösztöneire is szükség van/volt.

Példaként Lefevere a Domo-Farm Frites-Latexco csapatnál [amely mindössze két szezont élt meg  a szerk.] töltött menedzseri éveit hozza fel: „2000 decemberében a csapat egy merő rendetlenség volt. Ott versenyzett a regnáló világbajnok, Romans Vainsteins, de 10 kilónyi túlsúlyt cipelt. Museeuw éppen egy motorbaleset után lábadozott, szóval nem volt formában. A csapat az áprilisi Paris-Roubaix-ig egyetlen értékelhető eredményt sem tudott felmutatni.” 

A 2004-es Scheldeprijs volt Johan Museeuw utolsó versenye profiként |A 2004-es Scheldeprijs volt Johan Museeuw utolsó versenye profiként | Fotó: Europress/AFP

„Aznap egy belga televíziós csatornánál szakkommentáltam. A stúdió melletti egyenest sár borította, de a compiegne-i rajtnál száraz volt az út. Jó néhány versenyzőm tekert az élcsoportban, és mivel eleredt az eső, muszáj volt elöl helyezkedni a következő, eláztatott kockaköves szektor előtt, hogy elkerüljük az esetleges bukásokat.”

„Így tehát felcsörögtem a sportigazgatót és azt mondtam neki, ’Gázt!’ Ő azt válaszolta, hogy szerinte még túl korai. De megismételtem az utasítást és hozzátettem, hogy senki sem fog tudni visszazárkózni, nyerhető a verseny.” A csapat tehát engedelmeskedett. A támadás után senki sem zárkózott vissza, a Domo-Farm Frites kisajátította a dobogót. Egy bizonyos Servais Knaven nyert, aki ma az Ineosban sportigazgató.

A FEKETE BÁRÁNY

Ebben a történetben csupán egy dolog nem stimmel. Ha Lefevere volt a lángész a csapat sikere mögött, mégis mit keresett egy roubaix-i tévéstúdióban, ahelyett, hogy az autóban ülve irányította volna a versenyzőit?

„Nem sokkal azelőtt estem át egy műtéten, hasnyálmirigy-daganatom volt” – feleli Lefevere. „2000 szeptember 21-én kaptam meg a diagnózist és november 7-én került sor az eltávolító műtétre. A Domo csapat pont az operáció előtt kért fel a csapatigazgatói szerepre és igent mondtam. Az orvos hat hónapnyi lábadozást javasolt otthoni környezetben. Ehelyett egy hónapot töltöttem a Leuveni Egyetemi Kórházban, miután azonnal a csapat téli edzőtáborába utaztam. Nem mehettem volna, de egy barátom felajánlotta a magángépét és ezzel elrepültem Wevelgemből Mallorcára.”

„Emlékszem, amikor a kórházban feküdtem, körülvéve mindenféle csövekkel, amelyektől még a saját lábfejemet se láttam. De az nem segít, ha az ember hazamegy siránkozni. Csak két napra utaztam Mallorcára, de ez nagyjából 20%-ban járult hozzá a felépülésemhez. Minél előbb újra dolgoznod kell, mert ez az életed, ez a szenvedélyed.” 

Lefevere a fejéhez mutat, jelezvén, hogy a mai napig küzd a rákkal. „De mindig is bátor voltam.” Ez a bátorság pedig hamar megnyilvánult, hiszen Lefevere egy autóiparban dolgozó családból tört ki és építette ki kerékpáros karrierjét. Ő volt a fekete bárány, ahogy ő fogalmaz.

Huszonegy éves volt, amikor profi szerződést kapott, megnyerte a Kuurne-Brüsszel-Kuurnét és jegyzett egy Vuelta-szakaszgyőzelmet is, majd – megmagyarázhatatlan okból  1980-ban visszavonult, pedig még be sem töltötte a 26-ot. Sérülésről vagy mentális hullámvölgyről szó sem volt, Lefevere döntött úgy, hogy befejezi.

„Megvolt az agyam a sikerhez, ami később menedzserként segített, viszont a lábam hiányzott a nagy győzelmekhez. Egy olyan villáról álmodoztam, mint Eddy Merkcxé, ilyen életet akartam. De be kellett látnom, hogy versenyzőként ezt nem érthetem el. Saját döntésemből lettem profi és saját döntésemből hagytam abba.”

Ezután Lefevere sportigazgatóvá avanzsált abban a csapatban, ahol addig versenyzett, a Marc-VRD-ben. Egyszerre korábbi csapattársai fölé emelkedett, ráadásul zömében nála idősebb versenyzőket instruált (például Bradley Wiggins édesapját, Gary-t is). Ez az élesváltás tovább formálta Lefevere szilárd, ellentmondást nem tűrő személyiségét.

Amikor a Marc csődbe ment, Lefevere a Capri-Sonne-hoz szegődött 1981-ben. „De ez a csapat is feloszlott, így teljes állású könyvelő lettem. 1985 és 1987 között visszatértem a sportigazgató posztra a Lottónál, mielőtt 1988-ben továbbálltam volna a TVM-hez. Egy hároméves szerződési ajánlatot kaptam, de nem értettem egyet az ottani filozófiával, így leléptem.” A korai távozás után Lefevere a Domex-Weinmann-nál kötött ki. „Nehéz volt, mert úgy kellett összehalászni a pénzt és a szponzorokat. Hiába, semmi sem változott azóta” – teszi hozzá nevetve.

Lefevere úgy gondolja, hogy az az időszak, amit a GB-MG-nél töltött 1991 és 1994 között, döntő fontosságú volt a karrierjében. „Meggyőztem Wilfried Peeterst és Johan Museeuw-t, hogy csatlakozzon a csapathoz. Mindkettő sikeres versenyző volt a maga nemében, de Mario Cipollini felvezető vonatába szerettem volna beépíteni őket. A kollektív felfogás segített, hiszen a csapat rengeteget nyert, klasszikusokat és szakaszversenyeket egyaránt. Jaluska ráadásul harmadikként végzett a Tour összetettjében.” 

043_04666805.jpg Az előtérben Lefevere, a háttérben a csapathű sportigazgató, Wilfried Peeters | Fotó: Europress/AFP

1995-ben Lefevere a Mapeihez szerződött, amely a kerékpársport valaha volt legerősebb csapatává nőtte ki magát. Az előző évben Tony Rominger megnyerte a Vueltát, majd a Giro d'Italiát is, de az olasz együttes főként a tavaszi klasszikus szezonban alapozta meg a hírnevét, eluralva az egynaposokat.

Lefevere 1998-ban vette át Giuseppe Saronni helyét a Maipeinél mint csapatigazgató. „Ekkor csábítottam a sportágba a Quick-Stepet. Azzal győzködtem őket, hogy jelenleg ez a legjobb kerékpárcsapat – megéri tehát becsatlakozni.”

A sikersorozat folytatódott, de 2002-ben a Mapei bejelentette, hogy kiszáll a kerékpársportból. Lefevere, aki akkor már az általa alapított Domo-Farm Frites csapatnál tevékenykedett, azt mondja, „Emlékszem arra, hogy a Quick-Step főnöke, Frans De Cock megkérdezte tőlem, mit kéne tennie. Én azt válaszoltam, hogy sok ember fogja keresni, mindenki szponzori pénzekre hajt, de talán érdemesebb lenne egy saját csapatot felépíteni.”

FELNEVELNI A FARKASOKAT

A Quick-Step azóta is a csapat főszponzora maradt. A padlóburkolatokkal foglalkozó cég húsz év alatt súlyos milliókat öntött a sportba, ám a rendelkezésre álló költségvetést tekintve a belga alakulat csupán a World Tour-kategória középmezőnyében található.

Éppen emiatt Lefevere nem ’késztermékeket’ vásárol, maga neveli ki az új generációt, így már gyakorlottá vált abban, hogy kiszúrja a csiszolatlan gyémántokat. Kiváló példa erre Julian Alaphilippe, aki miután végigaratta az idei tavaszt, bezsebelve a Milánó-Sanremót, a Strade Bianchét és a Flèche Wallonne-t, a júliusi Tour de France során tovább tündökölt.

„Egyszer az egyik masszőröm odajött hozzám és felhívta a figyelmemet erre a fiatal srácra, aki másodikként zárta a junior cyclocross világbajnokságot 2010-ben. Már akkor óriási tehetség volt. Ezután egy évig rajta tartottam a szememet, mialatt ő az Armée de Terre-nél tekert.”

Alaphilippe évekig a Quick-Step utánpótlás-csapatában pallérozódott, ami 2016-ban megszűnt, mivel Lefevere elvesztette a hitét az utánpótlás-nevelésben: azt tapasztalta, hogy ezeket az ígéretes fiatalokat néhány nagy költségvetésű csapat rendre levadássza, bármiféle pénzbeli kompenzáció nélkül.

És ekkor került a képbe Remco Evenepoel. A 19 éves belga átugrotta az U23-as korcsoportot és a junior mezőnyben mutatott dominanciája után rögtön a Quick-Step felnőtt csapatába igazolt. Mivel abból a 35 versenyből, ahol 2018-ban rajthoz állt, 23-at meg is nyert, közte egy Európa-bajnoki és egy még lenyűgözőbb világbajnoki duplával, a szakma hamar ráaggatta az új Eddy Merkcx-címkét, melyre idei teljesítményével is rászolgált: újabb Eb-arany, ezúttal az elit kategóriában, de csak miután megsemmisítette a World-Tour mezőnyt San Sebastianban.

„Még sosem láttam hozzá foghatót, a korához képest fenomenális” – mondja Lefevere„Közel tízperces előnnyel nyerte a tavalyi junior Eb-t, majd a világbajnoki mezőnyverseny során bukott, vesztett 2 percet, de visszazárkózott és folytatta a támadást. Ott volt mögötte az a német óriás [Marius Mayrhofer], de végül őt is lerázta, egy perccel előtte ért célba!”

Lefevere elmondása szerint hatalmas harc bontakozott ki a belga tehetség kegyeiért, amiből persze a Sky sem maradhatott ki. De az ember, aki mindenkit ismer, hogy, hogy nem, ismerte Remco apját, Patrick Evenepoelt is. „Azt mondta nekem, hogy Remco legnagyobb álma az, hogy az én csapatomban versenyezhessen. A tisztelet és szándék tehát adott volt részéről. Így hamar sikerült leigazolni a srácot.”

Evenepoel számára a legfőbb vonzóerő Lefevere közösségi érdeket előtérbe helyező felfogása volt, ami nem tűri meg, sőt kizárja az egyénieskedést. A csapathűséget szimbolizálja a ’Farkasfalka’ becenév is, ami mára már a Quick-Step szinonimája lett. „A név először viccként vetődött fel, aztán egy önálló márkává nőtte ki magát. De a kollektív mentalitás mindig is jellemző volt. Ember az ember ellen talán nem győzhetjük le Peter Sagant, de együtt sikerülhet.”

Remco Evenepoel tavaly szerződött álomcsapatába |Remco Evenepoel tavaly szerződött álomcsapatába | Fotó: Europress/AFP

Szóval, Lefevere hogyan találja meg és neveli ki a nyerő csapathoz szükséges tehetségeket? „Minden versenyző különböző. Ezért nem csak fizikai, mentális teszteket is végzünk. Egy jól működő szisztéma áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy megismerjük az adott versenyző karakterét.”

Lefevere nem árulta el, miféle tesztekről van szó, de az eredményeket megfigyeléssel hitelesíti a csapat. És ha az eredmény nem megfelelő, a kimenetel sem lehet kétséges. „Nem vesztegetem az időmet vesztesekre. Ha valaki vesztes személyiség, örökre ilyen is marad, és ez rövid idő alatt kiderül. Itt senki sem engedheti meg, hogy irigykedjen a társaira. Persze, emellett el kell végezni a kötelező UCI-teszteket és a biológia útlevél is fontos…”

Dopping. Kényes, ámde ebben a sportágban megkerülhetetlen téma, pláne ha az ember olyan régóta húzza az igát, mint Lefevere. Versenyzőként elismerte, hogy amfetamint használt. De menedzserként is volt egy-két incidense: a csapat kétszer is felfüggesztette Tom Boonent, miután pozitív kokaintesztet produkált, míg egy korábbi profi, Patrik Sinkewitz, aki három szezont tekert le a Quick-Stepben, szisztematikus doppinggal vádolta meg őket.

Sinkewitz képtelen volt alátámasztani a vádakat, így ez ügyben semmiféle büntetés nem sújtotta a csapatot. Mint ahogy azután a nagy horderejű botrány után sem, ami 2007-ben robbant ki: a Het Laatse Nieuws nevű belga napilap publikált egy jelentést ’Patrick Lefevere, 30 év dopping’ címmel. 

Lefevere tagadta a cikkben foglaltakat, bírósághoz fordult, és végül 500.000 eurónyi kártérítést kapott – bár eközben elbukott egy 34 millióról szóló szerződést. A veszteség miatt Lefevere a kiadótól is kárpótlást követelt és sikerrel járt, hiszen a riportot készítő három újságíró nem tudta bizonyítani állításait. „Ugyanolyan jó krízismenedzser vagyok, mint csapatfőnök” – fogalmaz a belga mester.

És hogy Patrick Lefevere szerint mi teszi a jó menedzsert?

„A legjobb versenyzőkből nem mindig lesz a legjobb csapatigazgató, mert nem tudhatják, hogyan és mit érez egy ’átlagos’ versenyző. Hogyan is magyarázhatnád el neki, hogy miben kell fejlődnie, amikor sosem érezted azt a fájdalmat, amit ő? Persze, a legjobb versenyző is szenved, akár egy átlagos társa, de mégsem ugyanúgy. Nyerni könnyű. De előbb el kell buknod, hogy megtaníthasd, hogyan kell nyerni.”


Szöveg: Nagy Bettina
Forrás: 
Cyclist

Hozzászólások