ES Bringa - Egy út, ami naponta kétszer eltűnik, és 1999-ben majdnem Armstrong vesztét okozta
Egy út, ami naponta kétszer eltűnik, és 1999-ben majdnem Armstrong vesztét okozta
Fotó: Europress/AFP

Egy út, ami naponta kétszer eltűnik, és 1999-ben majdnem Armstrong vesztét okozta

Bodnár GergőBodnár Gergő
2020/07/25 15:46
Passage du Gois. Az 1999-es Tour de France-ról valószínűleg nem ez a mindössze 4.5 kilométeres útszakasz ugrik be elsőként, pedig néhányan elszálltak "miatta". A verseny későbbi győztese, Lance Armstrong is könnyen bajba kerülhetett volna ezen a részen, de ő már akkor tisztában volt a helyezkedés fontosságával.

Bár Lance Armstrong az 1999-es Tour de France előtt - melyet a szervezők a Festina-botrány után a megtisztulás versenyének szántak - nem mindenhol volt ott a top favoritok között, a felvezetőversenyeken aratott kifejezetten biztató eredményei miatt a L’Équipe (a korábbi két győztes, Ullrich és Pantani hiányában) csak odatette a négycsillagos esélyesek közé. 

Az amerikai versenyző 1999 nyarán még nem volt szupersztár és óriási Tour-esélyes. A szakértők egy tehetséges fiatalnak tartották, aki 21 évesen világbajnoki címet szerzett, legyőzte a rákot, és csodával határos módon visszatért a profik közé. A US Postal versenyzőjeként, hisz korábbi csapata a Cofidis, nem hosszabbított vele szerződést.

Armstrong az 1999-es Tourt bombaformában kezdte. A komplett mezőnyt meglepve behúzta a prológot, így rögtön megszerezte a sárga trikót. Ezzel akár véget is érhetett volna a "visszatérős" hollywoodi történet, de Lance nem egy részsikerért, hanem az összetettért jött. Csak hát a riválisok – Zülle, Escartin, Olano, Virenque - és az amerikai versenyző múltja miatt (soha nem ment kifejezetten jól egy háromhetesen), senki még csak gondolni sem mert vele kapcsolatban a végső győzelemre. Hisz mindössze egyszer, az 1998-as Vueltán érződött rajta, hogy nem feltétlenül esélytelen egy Grand Touron.

A prológot kipipálta, jöhetett a második szakasz. És a Passage du Gois, amitől előzetesen mindenki tartott. Nyugat-Franciaországban ugyanis van egy olyan bő négy kilométer hosszú útszakasz, amely Noirmoutier szigete és a Beauvoir-sur-Mer nevű falucska között húzódik, használata pedig egyedül az apály-dagály mindenkori állásától függ. Az út naponta kétszer eltűnik (konkrétan 24 órából 20-at víz alatt van), így csak bizonyos időközönként használható. 

Ez azt jelenti, hogy amikor apály van, simán végig lehet rajta menni autóval vagy bicóval, de amikor jön a dagály, a tenger hullámai mindent beborítanak, és az út szó szerint eltűnik. 


A látvány nyilván nagyon extra, a turisták imádják (már csak azért is, mert rengeteg kagylót és osztrigát lehet gyűjteni a környéken), néha hajók parkolnak az iszapban, vagy éppen egy jelzőtábla figyel ki a vízből. Ez a 4.5 kilométeres útszakasz (melyet 1701-ben említenek először írásban, pontosabban jeleznek egy térképen), saját honlappal is rendelkezik, innen mindenki megtudhatja, hogy aznap mikor érdemes arra járni.

Azt nyilván mondani sem kell, hogy évszázadokkal ezelőtt Noirmoutier szigete kizárólag hajóval volt elérhető, később viszont a Bourgneuf-öböl vízszintje fokozatosan csökkenni kezdett, ami lehetővé tette az emberek és állatok számára, hogy a nedves talajon probléma nélkül átkeljenek rajta.

1999-ben a Tour de France mezőnye is megpróbálkozott ezzel, és természetesen nem mindenki járt sikerrel.

Ha azt szoktuk mondani, hogy egy sík sprintben, vagy valamelyik roubaix-s szektor előtt létfontosságú a helyezkedés, akkor ez ebben az esetben duplán igaz volt. Jól tudta ezt Lance Armstrong és a komplett US Postal is. Ezt a részt nem lehetett a 20. helyen vagy a mezőny közepén kezdeni. Egyszerűen legelöl kellett lenni. Hisz a Roubaix-n megszokottnál jóval nagyobb, 40*12-es kockakövekből kirakott út mindig nedves és vizes, vagyis a bukás szinte garantált.

Armstrong tökéletesen pozícióban, Hincapie mögött, de teljesen elöl kezdte a Passage du Gois-t, így ők mindenből kimaradtak. Alex Züllével, az 1999-es Giro győztesével Ivan Gottival és Michael Boogerddel ellentétben. A mezőny több részre szakadt a bukás után, de az igazi különbséget Armstrongék nem akkor, hanem később alakították ki (Bobby Julich és a Cofidis segítségének is köszönhetően).

000_SAPA990705714530.jpgFotó: Europress/AFP

"Bobby és én régi haverok voltunk, így nagyon megörültem neki, amikor a cofidises srácokkal felért a mi csoportunkhoz” – mesélte arról a napról George Hincapie. "Odaszóltam neki a New York-i akcentusomban, hogy: Hallod Bobby! Kellene egy kis segítség, küldd már előre az embereidet dolgozni. Azzal mindannyian jól járnánk. Akkor ugyanis csak az járt a fejünkben, hogy minél többet adjunk Züllének.”

Aki igazán nem is a bukás miatt került hátrányba, hanem később, az üldözés során. Armstrongék elöl ugyanis sokkal erősebbek voltak az ő soránál.

"Emlékszem, pár kilométerrel később jött egy nagy híd, és ott csak 30-40 másodperc volt az előnyünk” – mondta Johan Bruyneel, a US Postal sportigazgatója. ”Tehát Zülle és Beltran nem a bukás miatt kapott 6 percet a szakaszon, hanem azért, mert mi elöl 3-4 sráccal nagyon erősen nyomtuk.”

Armstrong az 1999-es Tour második szakaszán helyezkedésből jelesre vizsgázott. Aztán pár nappal később azokat is elhallgattatta, akik szerint jó időfutammenő, de nem tud hegyre menni. Sestriere-ben azért elég szépen megmutatta, hogy az emelkedőkkel sincs gondja. 

Végül hét és fél perc előnnyel nyerte az összetettet.


Hozzászólások