ES Bringa - Lance Armstrong és az országúti kerékpár jövője
Lance Armstrong és az országúti kerékpár jövője
Fotó: Twitter

Lance Armstrong és az országúti kerékpár jövője

Kálmán LaciKálmán Laci
2018/05/13 13:28

Tisztában vagyunk azzal, hogy Lance Armstrong egy meglehetősen ellentmondásos figurája a kerékpársportnak, ugyanakkor tény, hogy egyszersmind a sportág valaha volt egyik legnagyobb alakja.

Korábban közöltünk már egy írást, melyben Armstrong nagy vonalakban felvázolta, miként is képzeli el a kerékpársport jövőjét. Az alábbiakban a vele készült interjú második részének legfontosabb gondolatait emeljük ki, melyben még részletesebben elmondja, szerinte hogyan lehetne megújítani, megváltoztatni, megerősíteni a profi országúti kerékpárt annak érdekében, hogy még izgalmasabb, és még inkább drukkerbarát legyen.

Beszélnél arról, milyen ötleteid vannak arra vonatkozóan, hogyan lehetne még vonzóbbá tenni a sportágat a rajongók számára?

Elsősorban a versenynaptárat, a lebonyolítási rendszert kellene megváltoztatni. Rövidebb szakaszok kellenének, kevesebb unalmas, hosszú nap a nagy körökön, és több körözés a városokban. Ez utóbbi ugye azt jelentené, hogy nagyobb településeken az utak mellett kinn álló embereknek nem kellene adott esetben 200 kilométernyi tekerést végigvárniuk, hogy aztán 15 másodperc alatt elhaladjon mellettük a mezőny, hanem rövidebb várakozás után akár hatszor vagy nyolcszor is láthatnák a versenyzőket. Ráadásul így, egyes helyeken egyfajta VIP-bokszokba vagy lelátókra is lehetne irányítani a szurkolókat, akiktől itt be lehetne szedni egy bizonyos összeget belépődíjként. Ez kifejezetten jól jöhetne az állandó pénzügyi problémák enyhítésére.

Lesz egy érdekes újítás az idei Tour-on, egy 65 km-es szakasz a Pireneusokban. Ha ez sikeres lesz, és szerintem az lesz, akkor ez egy új trendet jelenthet majd a háromheteseken. Nem a hosszú szakaszokra, a hosszú versenyekre kellene rámenni, hanem arra, hogy ezek minél izgalmasabbak legyenek. Semmi kétségem afelől, hogy a Tour már pusztán attól sikeresebb lehetne, ha 1,000 km-rel rövidebb lenne. A minőségre kéne törekedni, nem a mennyiségre. 

A hosszú 200 km-es sík szakaszokon alig történik valami. A közvetítés sem túl könnyű ilyenkor. Nem csoda, hogy a kommentátorok 13. századi kastélyokról, meg a traktorgyártás rejtelmeiről beszélnek, mert mégis mi mást tehetnének? Rövidebb, keményebb szakaszok kellenének, még akár olyan áron is, hogy csökken a verseny össztávja és a közvetítési idő is.

Az egyébként unalmas Ironman-versenyeket úgy teszik izgalmasabbá, hogy menet közben kisfilmeket mutatnak a résztvevőkről, komoly emberi történeteket mesélnek el. Itt most nem csak azokra a kétperces kis klipekre gondolok, amiket beszúrnak közben, hanem hosszabb sztorikra. Ezt simán meglehetne csinálni, miközben a mezőny épp egy 160 km-es síkszakaszt teljesít. 

lance1.jpg Fotó: Europress/AFP

Ezen kívül mindenképpen követni kellene azokat a trendeket, melyek egyébként a világban zajlanak. Ki kellene használni a közösségi média nyújtotta lehetőségeket. Rövid, 5-6 perces kis videókat kellene készíteni a lényeges tartalmakról. A szökésről, az utolsó hegyről, a bukásról, akármiről, ami fontos. Ezeket a videókat mobilbaráttá kellene tenni, ugyanis rengeteg rajongót veszítene a sportág azáltal is, ha ezek a tartalmak nem lennének elérhetők okostelefonról. Kellenének podcastek is a szakaszok után, olyasmik, amiket mi is próbáltunk csinálni a tavalyi Tour-on. Egy kis összefoglaló a szakaszról, némi személyes véleménnyel kiegészítve. 

Mindezek mellett érdekes lenne, ha a csapatkocsi és a versenyzők közötti rádiózás elérhető lenne a nézők számára is. Mint mondjuk a NASCAR-versenyeken, ahol hallani lehet, ahogy a pilóták, a szerelők és a csapatvezetés beszélnek egymással. Egy ilyen változtatás még inkább bevonná a drukkereket a versenybe, sokkal inkább azt éreznék, hogy részesei mindannak, ami történik. Lenne ellenállás a nagy öregek, és lehet, hogy a csapatok részéről is, de semmi kétség, ez a jövő.

Persze van még egy csomó más apró változtatás is, ami nagyon hasznos lenne. Például az, hogy minden versenyzőnek lenne egy hivatalos rajtszáma, vagy nevezzük inkább saját versenyzői számnak, ami rá lenne nyomtatva a mezre, és ami egész szezonban ugyanaz lenne, nem változna. Ezzel a kis srácok, akik most ismerkednek a sportággal, sokkal könnyebben tudnák követni a saját hőseiket, és így sokkal inkább válhatnának komoly drukkerekké a későbbiekben. 

Mindig is szorgalmaztad az erősebb sportolói érdekvédelem fontosságát. Hogyan tudná egy erőteljesebb versenyzői szakszervezet megváltoztatni és megújítani a sportágat?

Egy erős szövetség nem csak a kerékpárosoknak lenne jó, hanem az egész sportág számára. Ha a versenyzők is részesülnének a bevételekből, ha üzleti partnereknek éreznék magukat, akkor másként is viselkednének. Akkor a mezőny sokkal inkább hajlandó és képes lenne rendet tenni a saját soraiban. 

Így végre azt a nyomást, ami a társak jelenlétéből fakad, végre jól lehetne használni. Ha például valaki csalna, az mindenkit érintene. Az én időmben ez a dolog negatív irányban hatott. Ha valaki csalt, akkor a túlélés érdekében a többiek is úgy érezték, hogy csalniuk kell. A vége az lett, hogy a komplett mezőny doppingolt. Ha a versenyzőknek nagyobb ereje, hatalma lenne, akkor ezt a folyamatot meg lehetne fordítani. 

Ha lenne egy olyan helyzet, hogy mindenki tisztán indul, majd valaki elkezd csalni, akkor lenne egy nyomás a mezőnyön, hogy valahogy egyenesbe hozzák az illetőt. Régen ez fordítva működött. De elárulom, nem voltak titkok a mezőnyben, mindannyian tudtuk, hogy a másik mit csinál. 

Úgyhogy én valódi érdekvédelmi szövetségről beszélek, nem olyanról, mint a CPA. Az ASO, meg az UCI aligha támogatna egy ilyesfajta szakszervezetet. Nem is lenne könnyű létrehozni, egység kellene hozzá, meg összetartás a versenyzők részéről. Versenyzők nélkül ugyanis nincs sport, ezt az erőt ki kellene használniuk. 

lance.jpg Fotó: velonews

A jelenlegi általános közvélekedés szerint a dopping sokkal kisebb probléma, mint régen volt. Ugyanakkor most is vannak olyan ellentmondásos ügyek, mint például Chris Froome-é. Mi a véleményed a doppinggal kapcsolatos kérdésekben?

A múltamat tekintve lehet, hogy sokan azt gondolják, nem vagyok túl hiteles az ilyesfajta kérdésekben, de ha már kérdezed, elmondom, mit gondolok.

Az országúti kerékpárnak elég komoly doppingmúltja van, ez tény. Ha azonban egy kicsit más oldalról közelítünk, azt is mondhatjuk, hogy itt legalább próbálják kezelni ezt a problémát. És sok más sportággal ellentétben nem söprik a kérdést a szőnyeg alá. 

Ha NFL-játékos vagy, és fáradt vagy sérült vagy, a szünetben kapsz egy kortizon-injekciót, és ha visszajössz, és jól játszol, akkor hősként kezelnek. Az NBA-ben értesítést kapsz arról, mikor fognak ellenőrizni. Ezzel szemben, ha országúti kerós vagy, ami egy sokkal keményebb sportág, és tolsz egy kis EPO-t, akkor te vagy a legnagyobb csaló a világon. Egy tisztességtelen valaki, akit a társadalomnak ki kellene vetnie magából. 

Kérdezem én, ez vajon hol fair? Ez a hozzáállás rettenetesen bosszant engem. Nyilván könnyebb a kerékpárosokat fülön csípni, hisz ez a sport egy utazó cirkusz, és a versenyzők kénytelen magukkal vinni a doppingszereket. 

Hallom, hogy sokan a TUE megszüntetése mellett vannak. Egy csomó sportágban használni lehet mindenféle doppingszert, melyek a kerékpárban illegálisnak minősülnek. Mi történik tulajdonképpen? Ki akarnak vezetni egy olyan szabályt, mely lehetővé teszi, hogy egy kicsit jobban teljesítsen néhány kissé sérült, vagy valamilyen okból legyengült versenyző. Hasonlítsuk már ezt össze azzal, hogy Tony Romo kortizon-injekciót kap a meccse előtt. Ez nem fair a kerékpárosokkal szemben.

Tudom, szörnyen hangzik az én számból, de abba kéne hagynunk ezt a rettenetesen szigorú doppingellenes küzdelmet. Egyrészt nem működik, másfelől pedig egyáltalán nem ismeri el a többi sportág az általunk tett erőfeszítéseket. Harmadrészt pedig nagyon sokba kerül, és nagyon kevés eredménye van. 

Sok hasonlóság van az én történetem és a mai orosz doppingügyek között. Az illetékesek remekül demonstrálhatják, hogy csinálnak valamit. És ráadásul sikeresek is ebben. Az igazság azonban az, hogy összességében semmi sem változott, a probléma ugyanúgy jelen van. Attól még, hogy néhány szimbolikus jelentőségű nagy halat elkapnak, és példát statuálnak velük, a probléma még jelen van. 

Az újságokban lehetett olvasni, hogy komoly visszatérést tervezel a sportágba. Ez valóban így van?

Nem keresek további szerepet magamnak. Ami van, az számomra elegendő. Amennyire akarok, már most is részese vagyok. Tavaly csináltam a Tour-on a podcasteket, melyeket hatmillió ember hallgatott. Számomra ez teljesen rendben van. Próbáltam tiszta, világos és elfogulatlan lenni, és szerintem ezt az emberek értékelték. Részt veszek néhány baráti versenyen, lesz például a 'Pantani Gran Fondo', melyen mindenképp szeretnék ott lenni. Mi ugyanis nem utáltuk egymást Marcóval, kérlelhetetlen ellenfelei voltunk egymásnak, de utálatról szó sem volt. Az édesanyja személyesen kért meg, hogy legyek én is ott. 

pantanilance.jpg Fotó: Twitter

Van valami, amit sajnálsz, amit bánsz az eltiltásod kapcsán?

Nem igazán. Talán annyi, hogy néhány szponzor egy kicsit tovább is kitarthatott volna mellettem, például a Trek, azok után, hogy segítettem nekik felépíteni abból a kis vállalkozásból azt a nagy céget, amivé váltak. Nagyon sok csapattársam is azonnal lepattant mellőlem, de nem fogok neveket mondani. És persze ott van a Livestrong alapítvány, ami rengeteget tett egy csomó emberért. Milliók életét tudtuk kedvezően befolyásolni. 

A magam módján persze ma is próbálok segíteni. Mindmáig naponta küldök egy rövid videót, egy 30 másodperces rövid üzenetet egy rákos betegnek. Köszönök neki, és kérem, hogy tartson ki. Ez nagyon sokat jelent nekem, többet, mint egy csomó nagy fejes, meg újságíró.

Tudom, hogy sokkal nagyobb szerepet is játszhatnék a kerékpár népszerűsítésében. A magam módján, az üzletemen, a podcasteken keresztül próbálok némi hatást elérni, persze többre is képes lehetnék.

Tudom, hogy rengetegen utálnak, és értem is, hogy miért. Éveken át próbáltam bocsánatot kérni, és jóvá tenni mindazt, ami történt. De úgy érzem, sokkal többet már nem tehetek. Nagyon sajnálom, amit tettem, de azt is tudom, hogy vannak emberek, akik sosem fogják elfogadni a bocsánatkérésem.

Úgyhogy egyszerűen úgy érzem, tovább kell lépnem.


(Forrás: velonews)
Hozzászólások