ES Bringa - Kétségkívül egy művésznek kell neveznünk - Ma lenne 50 éves Marco Pantani
Kétségkívül egy művésznek kell neveznünk - Ma lenne 50 éves Marco Pantani
Fotó: Europress/AFP

Kétségkívül egy művésznek kell neveznünk - Ma lenne 50 éves Marco Pantani

Bodnár GergőBodnár Gergő
2020/01/13 10:14
"Ha én gép voltam, őt kétségkívül egy művésznek kell neveznünk" - mondta Lance Armstrong pár éve Marco Pantaniról, aki ma ünnepelné az 50. születésnapját. A legenda, akinek köszönhetően tízezrek szerették meg a sportágat, és aki miatt a mostani mezőnyben tekerő olaszok többsége elkezdett tekerni. 

Mai napig ő az utolsó, akinek sikerült a Giro-Tour dupla, és ő az, akire mindenki jó szívvel emlékezik vissza. Még a régi nagy ellenfelei is. 2004 február 14-e óta nincs köztünk, a halálának pontos oka máig tisztázatlan, és rengeteg kérdést vet fel. Nemzeti hős, az olasz közélet része, rengeteg könyv, film, de még színdarab is megemlékezik az életéről. Amely tragikusan korán ért véget, akárcsak a két háromhetes győzelmet hozó pályafutása.

Marco Pantani ma lenne ötven éves. Emlékezzünk rá egy olyan - korábban már megírt - történettel, melynek köszönhetően talán egy kicsit még jobban megismerhetjük. 



Ezerkilencszázkilencvennyolc nyara, edzésen, valahol Rimini közelében.

- Te Robi, szerinted ki nyeri az idei Tourt?
- Talán Ullrich. Azok közül, akik kizárólag erre a versenyre készülnek, nekem ő tűnik a legerősebbnek.
- És szerinted kinek lehet esélye a dobogóra?
- A spanyolok vagy a Festinások közül valakinek. Ők mintha repülnének ebben az évben.

A beszélgetés három Bianchi nyergében ülő fiatal olasz versenyző között zajlott le. Pár nappal azt követően, hogy Marco Pantani megnyerte az 1998-as Giro d’Italiát.

- És Robi. Mit szólnál ahhoz, ha indulnék a Touron?
- Hááát, biztos jó lennél. Egy szakaszgyőzelem simán benned van. Sőt, akár kettő is.
- És az összetett?
- Miért ne. Figyelembe véve, hogy mennyi időfutam lesz, a dobogó sem elképzelhetetlen.
- Jó, de a sárga trikó?

A beszélgetőpartnere nem más volt, mint a jó barát és Mercatone Unós csapattárs, Roberto Conti. Aki gyakorlatilag állandó edzőpartnernek is számított, hisz éveket készültek együtt. Nála jobban kevesen ismerték Pantanit.

"Már napok óta vártuk, hogy bejelentse. Biztosak voltunk benne, hogy érdekli a Tour. De valahogy senki nem akarta, vagy merte megkérdezni őt. Mégis csak két héttel voltunk egy brutálisan kemény Giro után.”

000_Z92ZA.jpg Fotó: Europress/AFP

1998-ban a labdarúgó világbajnokság miatt alig 40 nap szünet volt a két nagy körverseny között. De ez Pantanit a legkevésbé sem befolyásolta.

"A Giro után nagyjából egy hétig letette a kerékpárt. Részt vett a róla szóló rendezvényeken, interjúkat adott, és közben alig tekert. Az ő szintjéhez képest alig, persze. Este még bulizgatott, másnap délelőtt viszont már ott ült a nyeregben. Nem nagy tempóban ment, de közel 2-3 órát csak edzett naponta. Cesenaticóban lakott, onnan ment el San Marinóig és vissza. Aztán mintha mindent elvágtak volna, abbahagyta az ünneplést, kikapcsolta a telefonját, egyszerűen elérhetetlen lett. Mert elkezdett készülni. Felhívott engem és Marcello Sibonit, hogy mit szólnánk ahhoz, ha együtt tekernénk a következő napokban.”

És a Mercatone Uno három versenyzője nekilátott a munkának.

"Mindig reggel 10 körül találkoztunk Riminiben. Marco általában 9 előtt indult el otthonról, Cesenában felszedte Sibonit, és jöttek értem. Mindig elmentünk San Marinóba, menet közben pedig két emelkedőt, a Carpegnát és a Fumaiolót is érintettük. Két napon keresztül 200-220 kilométert tekertünk. Aztán jött a pihenő. Mármint nekünk, mert ő nem tudott leállni. A negyedik napon meg kezdtünk mindent elölről. Az igazat megvallva Marco képtelen volt pihenni. Azt mondogatta: két óra nekem nem elég. Az semmi. Mintha nem is mentem volna. Szóval a "pihenőnapunkon" általában 3-4 órát volt kint az úton”.

Ő így nyomta. A Mercatone Unós edzéstársak meg kifejezetten várták a hétvégét, mert a versenyek általában már  könnyebben voltak, mint a Pantanival töltött edzések.

- Marco mikor megyünk már haza? Hat órája tekerünk, és elég messze vagyunk Cesenától.
- Tudod Robi, egy átlagos gyári munkás 8 órát dolgozik. Nekünk miért kellene kevesebbet?

"Nagyon pontos volt, soha nem késett. Ha néha nem érkezett meg időben, akkor is valahogy értesített minket. Azt tudtuk, mikor kezdjük az edzést, de azt nem, hogy mikor hagyjuk abba. Volt, hogy kilenckor találkoztunk, és délután öt környékén még nem voltunk otthon. Soha nem tudtuk előre, mennyit fogunk tekerni.”

000_SAPA980727711320.jpg Fotó: Europress/AFP

Sokan mondják, hogy Pantani nem használt táblázatokat, hanem ösztönből edzett. Ezt Conti is megerősíti.

"Soha nem végeztünk személyre lebontott feladatokat. Nem volt olyan, hogy ma csak az időfutamra edzünk. Marco még pulzusmérőt sem használt. Mi azért próbáltuk figyelni a számokat, de őt ez nem zavarta. Nekünk egyre kellett figyelnünk, hogy tartsuk vele a lépést. A San Marino felé vezető út volt a kedvence. Több százszor megtette. Emlékszem a végét 53/17-es áttétellel tekerte. Brutális volt.”

Hárman készültek, de a két segítő sokszor egyedül maradt az emelkedőkön. Pantani az esetek nagy részében fent várt rájuk a hegytetőn.

"Elindult, mi meg csak néztük. Az már nagy eredmény volt, ha az utolsó kilométeren belül együtt voltunk. Marco keveset beszélt. Nem mondta el nekünk, hány százalékos állapotban van. Persze látszott rajta, ha csúcsforma közelében tekert. Akkor elég hamar leszakított minket. Mikor felértünk, csak ennyit kérdezett: biztosan széthajtottátok magatokat?” 

- Robi lassan álljunk meg, inni kellene. Megint nem hoztam magammal kulacsot.
- Rendben, pár perc és ott lesz egy bár.
- Nem, én arra gondoltam, hogy majd a hegytetőn iszunk.
- De Marco, az még 20 kilométer!?!?
- Nem baj, gyerünk…

000_SAPA980802725330.jpg Fotó: Europress/AFP

"Volt egy szokása. Ha hozott is magával kulacsot, az általában üres volt. Sokszor menet közben beszéltük meg, hol állunk meg enni. Volt egy állandó helyünk, a Monte Fumaiolo tetején. Ott mindig egy kis szendvicset és valamilyen üdítőt kért. Nem egyszer előfordult vele, hogy nem hozott magával pénzt, és ezt a rendelés után vette észre. Ilyenkor persze egyikünket sem hagyták fizetni, hiszen mindig felismerték. Egy dolog viszont biztos volt nála: néhány imbuszkulcs. Emlékszem ahogy csörögtek a zsebében. Ha megálltunk, egyből állított valamit a kerékpárján. Nem volt nála ezen a téren alaposabb kerékpáros."

Tanítani valóan mászta a hegyeket, ő egyszerűen erre született. Igazi versenyző volt,a hegyimenők prototípusa. Amikor a 2002-es Fléche-Wallonne előtt sajtótájékoztatót tartott, valaki feltette neki a kérdést: hogyan lehetséges ilyen őrült tempóban megmászni a legendás hegyeket?

Pantani ennyit mondott:

"Mindig a lehető leggyorsabban akarok felérni a csúcsra. Így kevesebb ideig érzem a fájdalmat".
Hozzászólások