"Tudtam, ha tovább fogyok, abba belehalnék" – Egy pozitív doppingteszt mentette meg Brajkovic életét

Grammra kimért ételadagok, extrém soványság – a profi kerékpárosok megszállottak a testsúlyukat illetően. Az Astana korábbi versenyzője, Janez Brajkovic, aki évtizedeken át küzdött evészavarokkal, most nyers őszinteséggel vall arról, hogyan fajulhat ez a megszállottság mentális betegséggé. 

---

Azzal, hogy Janez Brajkovic a 2004-es világbajnokságon megnyerte az U23-as időfutamot, felhelyezte Szlovéniát a kerékpársport térképére. Ráadásul nem is akárkiket győzött le a Garda-tónál: a legnagyobb favoritnak tartott Thomas Dekkert és egy bizonyos Vincenzo Nibalit. Szűk húsz másodpercet vert a mezőnyre – igazi világklasszis teljesítmény volt tőle.

Jóllehet, Brajkovic előtt is voltak már szlovén versenyzők a WorldTour-mezőnyben, mint például Gorazd Stangelj, Andrej Hauptman vagy Matej Mugerli, ám egyikük sem nyert vb-aranyat. Hauptmannak majdnem sikerült 2001-ben Lisszabonban, végül bronzérmes lett az elit mezőnyversenyen Óscar Freire és Paolo Bettini mögött. Brajkovic szivárványszínű trikója – még ha az U23-asok között is szerezte – új dimenziókat nyitott előttük.

Fotó: CyclingTips/Cor Vos

Sikere nem is maradt észrevétlenül, hiszen a rá következő évben leszerződtette őt a világ akkori legjobb csapata, a Lance Armstrong nevével fémjelzett Discovery. A 22 éves szlovént generációja egyik legnagyobb tehetségeként tartották számon.

Kívülről úgy tűnhetett, minden szép és jó, sínen van a karrierje, de már ekkor gyülekezni kezdtek a feje fölött a sötét fellegek. Első profi szezonjában jelentkeztek nála először annak a súlyos evészavarnak a tünetei, amely ezután hosszú időre megkeserítette az életét: ez volt a bulimia.

„Csak úgy megtörtént” – idézi fel Brajkovic. „Akkoriban nagyon vékony voltam, de a táplálkozásommal még nem volt különösebb gond. Sokat tudtam enni anélkül, hogy meghíztam volna. De volt egy olyan momentum, amikor nyáron degeszre ettem magam fagyival. Annyira tele lettem, hogy amikor lehajoltam, visszajött az egész. Ezzel kezdődött. Úgy voltam vele, hogy ’Igen, ez egy egyszerű megoldás’”.

Az első alkalmat nagyjából kéthetente követte az újabb. De mikor 2007-ben komolyra fordultak a dolgok, Brajkovic már mindennap hánytatta magát. „A legrosszabb időszakokban talán napi ötször fordult elő” – vallja be.

Fotó: Europress/AFP

Amikor 2006-ban elindult a Vueltán – ahol egyébként két napig viselhette az aranyszínű trikót –, 178 centiméteres testmagasságához csupán 54 kilót nyomott. A versenyzőtársak állítólag meg is szólták emiatt; a karjain és a súlyán is élcelődtek: „Nem akartam több súlyt veszíteni, mert tudtam, hogy abba belehalnék” – mondja. Ennek ellenére, ahogy fogalmaz, az extrém soványság volt az egyik leghatékonyabb módja, hogy felhívja magára a figyelmet.

A bulimia legsötétebb napjaiban a rosszullét egyfajta mechanikus cselekvéssé vált: „Már-már tudományos szintre fejlesztettem” – fejti ki. Olyan ételeket vett magához, melyek nem voltak túl szilárdak, és sok vízzel fogyasztotta el ezeket. Azt mondja, ő sosem dugta le az ujját torkán, hogy így indítsa be a folyamatot. „A hasfalban vannak olyan izmok, amikkel rá lehet erre segíteni. Nekem sosem voltak problémáim a hányással. Tudom, hogy ez így durva, de muszáj kimondani.”

Ez volt az a pillanat, amikor már tudatosan távolította el magát másoktól. Egyedül járt el edzőtáborozni Tenerifére és Grand Canariára, távol mindenkori csapattársaitól és a stábtól. A laboratóriumi teszteléseken sem akart részt venni, így megvette az ehhez szükséges felszereléseket (beleértve a VO2 maxot és laktát-szintet mérő kütyüket) és otthon végezte el a teszteket. „Kellemetlenül éreztem magam mások társaságában. Nem akartam, hogy bárki észrevegye az evészavaromat” – mondja.

2008-ban, első astanás szezonjában Brajkovic teljesen kiégett, és az év második felében már nem is versenyzett. Elhatározta, hogy tesz valamit az étkezési zavarával kapcsolatban: megpróbálta kontroll alatt tartani a dolgokat és ellenállni a késztetésnek, hogy kihányja az ételt. „Egy kicsit jobb is lett. Körülbelül négy hónapig nem dobtam ki a taccsot, de legbelül nem voltam jól. Rendkívül feszült voltam.”

A szezon végén még ezzel együtt is másodikként zárt a Lombard körön, és az időfutam-világbajnokságon is befért a legjobb 10 közé. A 2008-as éve tehát akár sikeresnek is mondható, de ezek csak pillanatok voltak – a bulimiát nem tudta végleg legyőzni. Visszaesett, és a betegség tovább kísértette.

„Ez az állapot gyakorlatilag 2017-2018-ig tartott. Nem volt megállás. Talán volt néhány hét itt-ott, amikor sikerült türtőztetnem magam, de ha így is tettem, olyannyira feszültté váltam, hogy már nem érte meg az egész. Nem volt menekvés. Ijesztően hangzik, de biztos voltam abban, hogy előbb-utóbb bele fogok ebbe halni” – árulja el.

Az életmentő doppingteszt

Noha Brajkovic eredményei hullámzóak voltak, betegsége ellenére időnként megcsillogtatta a tehetségét. 2010-ben például Alberto Contadort megelőzve nyerte meg a Dauphinét. Azt az Alberto Contadort, aki akkor volt pályafutása csúcsán: a hegyekben egyszer sem vesztett időt a spanyollal szemben, az időfutamon pedig a maga javára fordí-totta az állást. 2012-ben kilencedikként zárt a Tour de France összetettjében, bár úgy érezte, sokkal többre lett volna képes.

Contador és Brajkovic csatázik a 2010-es DauphinénFotó: Europress/AFP

„A Tour rajtja előtt egy nappal hánytam, aztán három hétig semmi. De a Tour után megint újrakezdtem” – mondja. „A londoni olimpián, az egyéni időfutam előtt húsz perccel is hánytam, majd tizedik lettem.”  

A bulimia nemcsak a sportolói karrierjét törte derékba, hanem családi kapcsolatait és barátságait is tönkretette. Nem találta a kiutat. Aztán 2019. januárjában a saját honlapján jelentette be – együttműködve az UCI-val –, hogy pozitív doppingtesztet produkált, a metalhexanamin nevű tiltott serkentőszerrel bukott. A mintát 2018 áprilisában, a horvát körversenyen adta, júliusban értesítették az eredményről.

„Akkoriban fogalmam sem volt, mi okozhatta a pozitív eredményt, ugyanakkor nem próbáltam meg összeesküvés-elméletek gyártani” – írta blogjában Brajkovic. „Mivel a szer kimutatható volt a vizeletemben, önként függesztettem fel magam, és nem kértem B-próbát sem.”

Ehelyett inkább utánanézett az általa szedett táplálékkiegészítőknek. Később rájött, az egyik helyettesítőt egy olyan cég gyártja, melynek több termékében is található metalhexanamin. Noha már nem volt meg az eredeti csomagolás, amivel bizonyíthatta volna igazát, de azzal védekezett, hogy nem szándékosan élt a tiltott szerrel.

Fotó: Cycling Weekly/Yuzuru Sunada

Hogy megmagyarázza, miért használt táplálékkiegészítőket, őszintén kellett vallania bulimiájáról is – ekkor beszélt először nyíltan a kálváriájáról.

„Az a pozitív teszt volt talán a legjobb dolog, ami valaha történt velem ” – ismeri el Brajkovic elcsukló hangon. „Nem is talán, egész biztosan. Ha nem akadok fenn az ellenőrzésen, semmi sem változott volna.”

Az UCI hitt neki, és 10 hónapra csökkentették az eltiltását. Brajkovic elfogadta a büntetést – főként azért, mert nem volt energiája harcolni.

Gyerekkori traumák

Eltiltása alatt Brajkovic először fordult szakemberhez. Az AEQ nevű (a latin aequitas szó rövidítése, amit magyarul esélyegyenlőségnek lehet fordítani) módszert kezdték el alkalmazni, amely segít visszanyerni az irányítást az izom-működés felett, illetve feldolgozni a korábbi érzelmi és fizikai traumákat. Brajkovic étkezési zavarainak a hátterében ugyanis gyerekkori traumák álltak.

„Nem a súlyom miatt csináltam” – jelenti ki. „17 évesen kezdtem el kerékpározni. Akkor 150 centi magas voltam és 37 kiló, szóval kicsit alulfejlett gyerek voltam. De vékony akartam maradni, mert csak így tudtam elérni, hogy mások felfigyeljenek rám. Magányos voltam, nem volt senkim.”

Már gyerekként is voltak olyan napjai, amikor egyáltalán nem evett, mert így nem maradt energiája az érzelmekre. Olyan is előfordult, hogy csak egyfajta ételt fogyasztott egész nap – például négy liter kakaót. Így menekült a saját érzései elől.

„Nem volt könnyű gyerekkorom volt” – fedi föl. „És nem hibáztatom ezért a szüleimet, mert őket is így nevelték – a minták generációról-generációra szállnak. De már gyerekként elhatároztam magamban, hogy ha egyszer lesznek gyerekeim, sose emelek rájuk kezet. Soha.”

Brajkovic ma három gyermek édesapja, és ugyan fizikailag sosem bántalmazná őket, úgy érzi, követett el hibákat a nevelésük során. „Tavaly jöttem rá, hogy a legidősebb fiam, aki most 12 éves, ugyanúgy kezdett el viselkedni, mint én ennyi idősem. És nem hagyhatom, hogy mindez vele is megtörténjen.”

Fotó: Europress/AFP

Amikor Brajkovic felfedezte magának a sportágat, a kerékpárja lett a másik olyan eszköz, melynek segítségével le tudta vezetni a feszültséget. Tekerés közben elterelődtek a gondolatai a mindennapi gondokról.

„Amikor mindenki más nyaralt, én 1200 kilométert nyomtam le hetente” – mondja. „Ez hat órát jelentett naponta. A célom napi 200 kilométer volt. Ettől jobban éreztem magam, segített kiereszteni a fáradt gőzt. Amikor egy napig nem tekerhettem, más emberré váltam: nem beszélgettem senkivel, ideges, feszült és rosszkedvű voltam.”

Nincs egyedül

Brajkovic nemcsak a gyerekeinek szeretne pozitív példát mutatni, hanem más sportolóknak is. Azt mondja, több profi kerékpárost is ismer – férfit, nőt egyaránt –, aki táplálkozási zavarokkal küzd. Miután kiállt a nyilvánosság elé és megosztotta bulémiával kapcsolatos tapasztalatait, számos ismert versenyző fordult hozzá tanácsért.

„Nemrég beszélgettem például két lánnyal, mindketten profi bringások. Lányokkal, akikkel soha nem találkoztam személyesen, mégis hajlandóak voltak beavatni a gondjaikba. Amikor láttam az arcukon azt a megkönnyebbülést, hogy végre valaki olyannal beszélhetnek, aki megérti őket, nem ítélkezik és próbál segíteni – ez felbecsülhetetlen. Még nem tudom őket meggyógyítani, de elindíthatom őket a gyógyulás útján.”

Brajkovic most az AEQ-technikát tanulmányozza, hogy segíthessen azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Ahogy fogalmaz, a legtöbb kerékpáros talán sosem jut el olyan mélységekbe, ahová ő eljutott, de kilométerekről képes kiszúrni, ha valakinek étkezési zavarai vannak. Abból látja, ahogy az asztal mellett viselkednek, amit és amennyit esznek, és hogy mikor használják a mosdót.

„Minden csapatnál, ahol megfordultam, a versenyzők közel 20 százaléka küzdött ilyen problémával. De a legtöbbjük csak rendszertelenül étkezett. Keskeny a mezsgye. Az evészavarok misztikusabbak és nehezebb is belőlük kigyógyulni. A rendszertelen étkezés könnyebben orvosolható szakemberek segítségével.”

Brajkovic elismeri, hogy a kerékpársportban nagyon is számít a súly, de szeretné elérni, hogy a profi csapatoknál másképpen álljanak hozzá ehhez a kérdéshez: nyíltan beszéljenek a versenyzőkkel ezekről a problémákról.

„A kerékpárcsapatoknál sokan rosszul kommunikálják ezt a témát, mert sosem tanulták, hogyan kell helyesen. Ezért csak annyit mondanak a versenyzőknek, hogy ’Kövér vagy, le kell fogynod!’. Ezután végig az megy a fejükben, hogy ’Kövér vagy, kövér vagy!’” – világít rá.

Azt is jól tudja, hogy a csapatok hatalmasat léptek előre az elmúlt évtizedben, és most már több szakember segíti a versenyzőket, de szerinte a kerékpárosok még mindig extrém diétákat követnek, melyekkel visszafogják a kalória- és szénhidrátbevitelt, vagy mindkettőt. Amikor jó eredményt érnek el, még szélsőségesebbé válik a táplálkozásuk. A testsúly szorosan összekapcsolódott az eredményességgel, ami paradox helyzetet teremt.

„Ez egy időzített bomba” – mondja. „Hol a határ? Ismerek olyan csapatokat, ahol minden egyes kalóriát kontrollálni akarnak. Patikamérleggel járnak vacsorázni és grammra kimérik az ételeket. Ismerek olyan táplálkozási szakértőt is, aki a szénhidrátcsökkentett étrend megszállottja. Ő még az edzőtáborban is leméreti az adagokat. A versenyzőket is minden áldott reggel mérlegre állítják. Ha a kelleténél nehezebbek, kevesebb ételt kapnak ebédre – az is szénhid-rátszegény. És most a legnagyobb költségvetésű csapatokról beszélek.”

Fotó: Facebook/Tour of Slovenia

2020 lett volna a 37 éves Brajkovic utolsó szezonja profi kerékpárosként, amit az Adria Mobilnál töltött volna. Ám a járvány miatt tavaly alig volt lehetősége versenyezni, és mivel már teljesen egészségesnek érzi magát, szívesen maradna még egy évet. A folytatás egyelőre bizonytalan – nincs élő szerződése 2021-re, ezért ő maga kopogtatott a csapatoknál, hogy akár fizetés nélkül is tekerne náluk. De valami biztos: Brajkovic ma már nemcsak túlél, hanem igazán él.

Procycling