ES Bringa - Egy elmondatlan történet: Amerika első Tour-csapata
Egy elmondatlan történet: Amerika első Tour-csapata
Fotó: Peloton Magazine

Egy elmondatlan történet: Amerika első Tour-csapata

HosszabbitásHosszabbitás
2019/07/12 10:59
Nehéz elhinni, hogy egészen az 1980-as évek derekáig egyetlen amerikai csapat, sőt egyetlen amerikai versenyző sem tette be a lábát a Tour de France-ra. Az első világháború előtt az egyesült államokbeli kerékpárosok a pályaversenyzés közvetlen élmezőnyébe tartoztak, rendszeresen harcba szálltak a világbajnoki címekért; látszólag ez volt az amerikai válogatott virágkora a sportág első évszázadában. Épp emiatt érhette sokk azokat a tengerentúli amatőröket, akik 1981 tavaszán egy olyan levelet találtak a postaládáikban, ami a következő mondatot tartalmazta: „Az Amerikai Egyesült Államok Kerékpáros Szövetsége meghívást kapott Félix Lévitantól, hogy részt vegyen a Tour de France-on.”


Ugye-ugye, ami túl szép, hogy igaz legyen, valószínűleg nem is az – a váratlan meghívó esetében sem volt ez másként. Csupán egy amerikai versenyző, a Renault-Elf csapatban tekerő Jonathan Boyer állhatott ténylegesen rajthoz Nizzában, ezzel ő lett hazája első kerékpárosa, aki megmérethette magát a Tour de France-on. Ami hónapokkal később napvilágra került a meghívással kapcsolatban, az az amerikai kerékpársport történetének egy régen elfeledett fejezete, hiszen a Lévitan-féle levél eredeti címzettjei, a tíz döbbent amatőr mégsem vehetett részt az 1981-es francia körversenyen.

Manapság a Tour de France óriási népszerűségnek örvend, ezért talán meglepő, hogy a ’80-as évek első felében a nézői figyelemért harcolt. A szervezőbizottság azon törte a fejét, hogyan lehetne népszerűsíteni a viadalt, újból felélesztve a Grand Boucle iránti tömeges érdeklődést. Az egyik legégetőbb kérdést abban az időben az jelentette, hogy vajon az olyan erős kerékpáros bázissal rendelkező amatőr nemzetek, mint az orosz/szovjet vagy a kolumbiai, felvehetik-e a versenyt három héten keresztül a profi európai csapatokkal.

A szovjet válogatott, a jónevű Sergei Soukhoroutchenkov vezetésével dominálta az 1980-as moszkvai olimpia kerékpáros futamait, illetve a legnagyobb presztízsű amatőr szakaszversenyeket, mint például az itthon is jól ismert Békeverseny vagy a fiatal tehetségeket felvonultató Tour de l’Avenir. Nem véletlen, hogy akkoriban a Vörös Gépezetet a világ egyik, ha nem legjobb és legerősebb kerékpárcsapataként tartották számon  – nem csak amatőr berkekben, hanem úgy általában.

Ezzel szemben a kolumbiaiakat, ahogyan ma is, valamifajta misztérium övezte. Kerékpáros berkekben szárnyra kapott a pletyka, miszerint egy külön erődimenziót képviselnek a hegyekben, ráadásul a nemzeti körversenyük, a Clásico RCN extrém nehézségű, ami egyeseket arra engedett következtetni, hogy az apró termetű dél-amerikaiak az Alpok és a Pireneusok legendás emelkedőin méltó kihívói lehetnek az élvonalbeli európaiaknak.

Az amerikaiakról csapatszinten nem zengett ódákat a szakma. Ettől függetlenül az USA legtehetségesebb kerékpárosai, úgymint Mike Neel, George Mount vagy Jonathan Boyer, egyénileg hírnevet szereztek maguknak az öreg kontinensen. A történelmi szál azonban azt sugallja, hogy Lévitan meghívólevele teljesen más csatornán keresztül, kerülőúton érkezett a tengerentúlra.

Mike Neel, az amerikai csapat leendő sportigazgatója,Mike Neel, az amerikai csapat leendő sportigazgatója, Fotó: Peloton Magazine

A második világháborúban a fiatal Lévitan, aki később Jacques Godet-val egyetemben a Tour de France társigazgatójává lépett elő, zsidó származása miatt rejtőzködni kényszerült a náci megszállás alatt álló Párizsban. Egy francia család befogadta és otthonában bújtatta őt a vészkorszakban – több, mint valószínű, hogy megmentették az életét. 1980-ban René de Latour, egy Párizsban dolgozó kerékpáros szakíró az Egyesült Államokba utazott, hogy könyvet írjon az emigráns hatnapos specialistáról, Alfred Letourneurról, aki a két világháború között érte el legnagyobb sikereit a pályán. Kutatásai során Latour találkozott Michael Fraysse-szal, az amerikai kerékpáros szövetség elnökével, akit később összeismertetett Félix Lévitannal.

A Tour főszervezője úgy tekintett az Államokra, mint egy hatalmas kerékpáros potenciállal rendelkező országra: nem csupán egy lehetséges versenyhelyszínt látott benne, felfedezte azt a szurkolói bázist is, ami által feltámasztható a francia körverseny hanyatló népszerűsége. Ennek megfelelően Lévitan pénzügyi segítséget nyújtott az első (és egyben utolsó) Tour of America megszervezéséhez, amely három szakaszt foglalt magában és a fővárosban, Washingtonban futott be. Kolumbiával és a Szovjetunióval ellentétben tehát az USA az országban rejlő, addig kiaknázatlan potenciál miatt kaphatott meghívót, nem annyira a versenyzői által elért, tényleges sporteredményei révén.

Az orosz szakvezetés a hidegháborús konfliktus jegyében elvből elutasította a részvétéli lehetőséget, míg a kolumbiaiak megragadták a kínálkozó alkalmat és 1983-ban amatőrként szerencsét próbáltak a Tour de France-on. A következő évben Kolumbia már egy komplett profi csapatot [Varta-Café de Columbia – a szerk.] delegált Franciaországba, és a tízfős küldöttség csakugyan tartotta a lépést a hegyekben az európai élmezőnnyel, sőt! Luis „Lucho” Herrera maga mögé is utasította a legnagyobb sztárokat az 1984-es Tour 17. szakaszán, az Alpe d’Huez felszentelt kanyarjaiban.

Fraysse 1981 március közepén kapta kézhez Lévitan levelét, mindössze három hónappal a Tour rajtja előtt. Abban az időben Fraysse egy kerékpárexportáló üzletet működtetett és együtt dolgozott a Dangre Starnorddal, egy francia kerékpáros céggel, amely az amerikai nemzeti válogatott Európában versenyző tagjait szponzorálta az elmúlt 3 szezonban. Bernard Dangre, az alapító fia irdatlan mennyiségű reklámpénzt költött el a francia RTL televíziónál és meggyőzte a cégét, illetve a kereskedelmi csatornát arról, hogy támogassák az amerikai csapatot, befizetve a 35 ezer dolláros Tour de France-nevezési díjat. Cserébe a csapat Starnord márkájú kerékpárokat használt (volna).

Amint a szponzorkérdés megoldódott, a következő feladat az volt, hogy olyan versenyzőket toborozzanak, akiket elindíthatnak a Tour de France-on – nem utolsó szempont, hogy be is tudják fejezni a háromhetes viadalt. Akkoriban három amerikai kerékpáros már együtt tekert az európai mezőnnyel: Jonathan Boyer (Renault-Elf), George Mount (Sammontana) és Greg LeMond (szintén Renault-Elf) mind-mind profi csapat kötelékében versenyzett. Azonban egyikük sem rúghatta fel a maga szerződését, így Mike Fraysse rákényszerült arra, hogy az amatőr kategóriából válogatva töltse fel a tízfős keretet.

A verbuválással megbízott Fraysse mindössze egy feltételt szabott a kiküldendő csapat összeállítása kapcsán: „Hazamentem és megpróbáltam kitalálni, hogy ki az, akit igazán kemény fából faragtak. Nem számított, hogy ki milyen jó kerékpáros, a szívósságot helyeztem előtérbe, mert a Tour de France-on napról-napra újra kell kezdeni.”

A szövetség 5000 amerikai dollárt ajánlott fel a kerékpárosok számára, amennyiben profivá szegődnek, és további ötezer üthette a markukat, ha sikeresen megérkeznek Párizsba. Mindemellett Bernard Dangre egy új élvonalbeli csapat alapításán gondolkodott, így azok az amerikai versenyzők, akik a három hét során jól teljesítenek, akár szerződést is kaphattak volna az újonnan megalakuló együttesnél. 

Mivel az Egyesült Államokban ez idő tájt nem létezett professzionális versenytér, bármely olyan versenyző, aki profi szerződést kötött, azon nyomban elvesztette a jogát, hogy később amatőr szinten folytassa pályafutását – ami akkor különösen hátrányos, ha esetleg nem sikerül áttörést elérni Európában. A Tour de France-on való részvétel lehetősége azonban jobban csábította az amerikai amatőröket annál, minthogy a korábbi karrier elvesztésétől félve nemet mondjanak egy soha vissza nem térő ajánlatra.

Lindsay Crawford [ő látható a fenti borítóképen] az amerikai mezőny egyik legszívósabb versenyzője volt. „Pontosan olyan típusú kerékpárosokat kerestünk, mint amilyen ő. Kemény srác volt. Tudtuk, hogy képes befejezni a versenyt. Magasról tett arra, hogy mindez mivel jár” – mondja Fraysse. Crawford számára egy álom vált valóra. 

„Pszichológiai szempontból nézve, azon a napon, amikor megkaptam a meghívót, a teljesítményem nagyjából 10-15 százalékkal javult fel, csupán egy éjszaka leforgása alatt. Ez egy mentális eredetű dolog volt. A Tour-meghívást követő első edzésemen a nagy lánctányéron tekertem fel a környékbeli emelkedőkre, amit még sosem csináltam korábban. Ez olyasmi, mint amikor valaki felölti a sárga trikót és új erőre kap” – emlékszik vissza Crawford, a leendő csapatkapitány.

A kaliforniai Crawford civilben a United Airlines légitársaság pilótájaként dolgozott és rugalmas munkabeosztása megengedte, hogy elegendő edzéskilométert gyűjtsön a Tour de France kezdetéig. „Nagy távokat teljesítettem és minden létező versenyen rajthoz álltam, legyen az akár egy egykilométeres futam a pályán. Nem számított, hol és milyen versenyről van szó.”

Crawford, aki a nagy presztízsű amerikai versenyeken Boyer, Lemond és Mount ellen tekert, optimista volt az esélyeit illetően. „Fogalmam se volt, hol zárok majd az összetettben, de meg voltam győződve arról, hogy megérkezem Párizsba” – mondja. „Határozottan arra számítottam, hogy befejezem a versenyt.”

A kiváló amatőr hírében álló Kent Bostick is szerepelt Fraysse listáján. Ő a 6000 méter szintkülönbséget kínáló Tahoe-tó közelében készült fel a francia körversenyre. „Annyira felkészültem, amennyire csak lehetett, de nem tudtam, mire kell számítani. A válogatottal 1979-ben és 1980-ban versenyeztem már Olaszországban, de a Tour de France más kávéház” – véli Bostick. „Egészen addig ötleted sincs, mire számíts, amíg ki nem próbálod. Azt persze tudod, hogy nehéz lesz. Az a kérdés, hogy mennyivel nehezebb, mint ahogy elképzelted.”

Az észak-kaliforniai Keith Vierra egy újabb meghívott versenyző, aki az előző évben már bizonyított az USA első számú szakaszversenyén, a patinás Coors Classicon [korábbi nevén Red Zinger Classic – a szerk.]. Vierra is a Mike Fraysse által toborzott keménykötésű csapathoz tartozott. „[Fraysse] tudta mit csinál, hiszen ebből a társaságból mindenki célbaérkező típus volt. Mindegy, hogy hányadik helyen, a mezőny elejében vagy a legvégén, de mindig beértem a célba. Mike ebből a szempontból közelítve válogatta össze a versenyzőit, hiszen Bostick is ilyen habitusú, Crawford úgyszintén” – fogalmaz Vierra.

Keith Vierra, a tíz meghívott amatőr egyike,Keith Vierra, a tíz meghívott amatőr egyike, Fotó: Peloton Magazine

Fraysse választását, ami a sportigazgatói posztot illeti, az európai tapasztalat és kapcsolatrendszer ihlette: Mike Neelt bízta meg az irányító szerepével, aki éppen az előző szezonban, az olasz Magniflex csapatban fejezte be profi pályafutását. Neel 1977-ben 10. helyezést ért el a világbajnoki mezőnyversenyben és ő volt az első amerikai kerékpáros, aki elindulhatott a Vueltán, ahol két szakaszon is a 4. helyen végzett. „Régóta Európában keringett, ezalatt rengeteg kapcsolatot épített. Ismerte az ottani embereket. És nem utolsósorban tökös srác volt, prímán megszervezte volna a csapatot” – mondja Fraysse.

Fraysse, aki korábban több olyan amatőr amerikai csapatot is menedzselt, amely Európában versenyzett, nem támasztott irreális elvárásokat a tízfős Tour-kerettel szemben. „Az volt a filozófiám, hogy tekerj a túlélésért. Ha sosem próbálsz szakaszt nyerni, nagyobb eséllyel fejezed be a versenyt. Persze, ilyen hozzáállással nincs semmi esély a győzelemre, de egy-két srác messzire juthatott volna a Tour de France-on.”

Néhány hónap leforgása alatt Fraysse talált egy szponzort, összeállított egy hamarosan profivá avanzsáló amatőrökből álló csapatot és leszerződtetett egy kompetens ex-profit, aki irányíthatta a sort. De amilyen váratlanul Lévitan kiterjesztette a meghívást, olyan hirtelen vonta vissza azt, alig egy hónappal a Tour de France rajtja előtt. Hogy miért, arra azóta sem érkezett hivatalos magyarázat… 38 év elteltével is rejtély.

Vajon hogyan állta volna meg a helyét ez a tíz amerikai amatőr a profi európai hadszíntéren? Egyáltalán lehetséges-e ilyen rövid alatt felkészülni mentálisan és fizikálisan arra, hogy a világ legnehezebb kerékpárversenyén, a világ legjobb kerékpárosai ellen tekerjen az ember – és ne valljon szégyent?

„Elnézve a mai viszonyokat és a mai versenyzőket, azt gondolnám, hogy badarság volt hinni abban, hogy van bármiféle keresnivalóm a Tour de France-on” – magyarázza Crawford. „Egy-két évvel ezelőtt visszanéztem néhány jelenetet a késő ’70-es és a korai ’80-as évekből, miután rádöbbentem, hogy nem, ez egy tévedés: igen is kivitelezhető lett volna a feladat, hiszen az egy teljesen más világ volt. A kor kerékpárosa maga vezetett el a versenyhelyszínekre, hiszen nem volt csapatbusz. Senki sem mosta a szennyesét és szervizelte a biciklijét. Mindent egymaga csinált.”

Crawford és Bostick fájdalmasan közel került a régóta dédelgetett álom megvalósításához, hogy aztán lássa hirtelen szertefoszlani. „Ahogy rosszra fordult a helyzet, leszálltam a kerékpáromról és még azon az éjjelen eldöntöttem, hogy abbahagyom a tekerést. Egyébként is ez a Tour lett volna a hattyúdalom. Nem tudom, hogy végül mennyi időt hagytam ki, de elég sokat, talán az év hátralevő részét” – idézi vissza csalódottan Crawford.

Ami Bostickot illeti, ő így emlékszik vissza: „Talán azért, mert nem érkezett el számomra a beteljesülés pillanata, tovább versenyeztem. Ha elindultam volna a Touron és a mezőny porig aláz, elkalapál, vagy csak egyszerűen kivégez a verseny, talán azt mondom, ’Hűha, ez túl nehéz nekem, ilyen az élet a csúcson, és mivel nem vagyok már fiatal, talán sosem érek fel erre a szintre, és/vagy nem rendelkezem azzal a fizikai adottsággal, ami képessé tehet erre.’ Ez azt sugallta volna nekem, hogy ’Kent, itt az idő, hogy valami mást csinálj.’ De nem kaptam meg ezt a végső löketet, így folytattam a kerékpározást.” Valóban, öt évvel később Kent Bostick a 4000 méteres egyéni üldözéses versenyszámban képviselte az amerikai színeket az 1996-os atlantai olimpián  ekkor 42 éves volt.

Ugyan az örökre rejtély marad, hogy az amerikai csapat végül miért nem indulhatott el az 1981-es Tour de France-on, azért néhány tagja megvalósította legalább az álom egy részét. Mike Fraysse felállította az amerikai női válogatottat, amely részt vett az 1984-ben első ízben megrendezésre kerülő Grand Boucle Féminin nevű versenyen [a Tour de France női megfelelője, ami abban az évben 18 szakaszból állt – a szerk.] és elhódította az összetettet Marianne Martin vezetésével. 

Lindsay Crawford tényleg visszaült a kerékpárjára és győzelmet aratott a saját korcsoportjában a 2003-as Étape du Touron, illetve egy évvel később is felállhatott a dobogóra. Mike Neel a 7-Eleven csapathoz szegődött mint sportigazgató: az USA első professzionális kerékpárcsapata 1986-ban debütált a Tour de France-on és 1988-ban rózsaszín trikót nyert Andy Hampsten révén.

Szóval, ez lenne Amerika első Tour-csapatának rövid története; a csapaté, ami valójában sosem létezett.

Crawford meghívólevele,Crawford meghívólevele, Fotó: Peloton Magazine

 

Szöveg: Nagy Bettina
Forrás: Peloton Magazine

Hozzászólások