ES Bringa - Ahogy Tom Dumoulin majdnem megnyerte a Vueltát
Ahogy Tom Dumoulin majdnem megnyerte a Vueltát
Fotó: Europress/AFP

Ahogy Tom Dumoulin majdnem megnyerte a Vueltát

HosszabbitásHosszabbitás
2019/09/07 09:37
Egy sérülésekkel és balszerencsével teletűzdelt csalódást keltő év után Tom Dumoulin az idei átigazolási szezonban úgy döntött, hogy nem tölti ki az eredetileg 2020-ig tartó szerződését, és aláír a Jumbo-Visma csapatához. Kis túlzással sérülése tönkretette a Sunweb egész szezonját, hiszen a csapat nagy része arra készült egész szezonban, hogy a holland versenyzőt segítse a háromhetes versenyeken. A Giro d’ Italián összeszedett sérülése azonban mindent felülírt… Most néhány évet visszarepülve az időben felidézzük a 2015-ös Spanyol Körversenyt, ahol Dumoulin nevét mindenki végleg megjegyezte.

2015 késő nyarát írjuk és senki sem tudja, hogy Tom Dumoulin az áttörés szélén áll. Sem ő maga, sem a csapattársai, de még a szponzorok és a csapat vezetése sem sejti. A nagy körversenyek előtt a magazinok és weboldalak kirakják a győzelemre és a Top10-re esélyesek névsorát, de ezek között sem szerepelt. A legjobb háromhetes versenyzők már ismerik a nevét, de fogalmuk sincs arról, hogy hamarosan csatlakozik hozzájuk a holland.

Dumoulin ígéretesnek mutatkozott az egyhetes versenyeken, nyert szakaszokat a Svájci Körön és az Eneco Touron, ráadásul az összetettben is jó eredményeket ért el. Tony Martin mögött 2. helyen végzett a Tour de France hosszú időfutamán. Igaz több, mint egy perccel kapott ki, de a német akkoriban szinte verhetetlen volt a műfajban. Egy Párizs-Nizza dobogó vagy egy Romandiai Kör logikus cél lenne számára, Dumoulin azonban a 2016-os olimpiai játékokat tűzte ki maga elé, ahol aranyérmet szeretett volna nyerni.

A csapata szerint egy ígéretes tehetség volt a jövőre nézve, viszont akkoriban csak egy „világklasszis időfutam specialistának látták, aki nagyon jó a hegyeken.” Képes átjutni rajtuk (többé-kevésbé), de konkurálni nem tud a legjobbakkal.

Ez azonban meg fog változni… Hamarosan…

000_DV2115514.jpg Fotó: Europress/AFP 

A káoszelmélet a meglepetés tudománya, legalábbis így emlegetik. Míg a legtöbb tudomány lineáris és kiszámítható (X-ből Y következik), a káoszelmélet egy összetett és non-lineáris rendszer, melyben a kapcsolatok megszámlálhatatlanok, az eredmények pedig végtelenek. Az egyik legismertebb témája a káoszelméletnek, az úgynevezett „Butterfly Effect” (Pillangó-hatás). Az elmélet arra a kérdésre keresi a választ, ha egy pillangó Brazíliában megrebbenti a szárnyát, az képes-e Texasban tornádót okozni. Egy látszólag jelentéktelen esemény, amely egy káoszelméletben az eredete egy későbbi, drámai eseménynek. Az már csak hab a tortán, hogy Dumoulin beceneve a „Maastrichti pillangó”.

A 2015-ös év, és azon belül a Vuelta jelentette Dumoulin megérkezését a háromhetes menők közé. Mindezt egy csapattárs által okozott bukásnak köszönhette, mondhatjuk ő volt az, aki "megrebbentette" a szárnyát, ami elindított valamit. Ez a csapattárs Warren Barguil volt, aki a Tour de France 3. szakaszán összeakadt William Bonnet-val, ami aztán egy hatalmas tömegbalesetben végződött, amibe belekerült cikkünk főszereplője is, aki emiatt feladni kényszerült a versenyt.

Mindez azért számít, mert Dumoulinnek befejezetlen ügye volt azon a versenyen, ami a hazájából, Hollandiából indult egy rövid prológgal Utrechtben, ahol néhány másodperc választotta el attól, hogy hazai közönsége előtt viselje a sárga trikót. A 3. szakasz, ami történetesen a legendás Mur de Huy emelkedőn ért véget, újabb lehetőséget adott számára, hogy megszerezze a trikót. Mindez lehetséges, hogy sikerült volna, ha Barguil pár miliméterrel távolabb kerüli Bonnet kerekét. Eljuthatott volna Párizsba, ahol befejezi szezonját úgy, hogy sárga trikóban áll a dobgón, megkoronázva egész szezonbéli munkáját. Vagy eltűnik a mezőnyben, később száll ki a versenyből, majd úgy utazik el Spanyolországba más formában úgy, hogy kevésbé kell bizonyítania magának. Talán sosem vált volna olyan versenyzővé, aki most jelenleg…

066_DPPI_20315270_013.jpg Fotó: Europress/AFP

A 70. Vuelta rajtjára a szervezők egy prológ hosszúságú (7,4km) csapatidőfutamot találtak ki. Papíron remekül nézett ki, Marbella tengerparti útjain, a naplementében minden adott volt egy tökéletes nyitányhoz. Az útvonalbejárás után azonban a versenyzők és a csapatok úgy gondolták, hogy túl veszélyes a kijelölt pálya, ami tartalmazott tégla, fa és márvány hidakat, amikre nem szívesen engednék rá az időfutamkerékpárokat. Ami kempingbiciklivel és 20km/h-s tempóval teljesen normális, az a 3x ilyen gyors, merev, karbon kerékpároknak nem a legmegfelelőbb terep. A szervezők a nyomás hatására úgy döntöttek, hogy megrendezik a szakaszt, viszont az összetettet nem fogja befolyásolni, időkülönbségek nem alakulnak ki. A győzelmet és a trikót azonban kiosztották a nap végén, és innentől a csapatokon múlott, hogy kockázhatnak, mindent beleadnak, vagy inkább biztonságban letudják a veszélyesnek minősített szakaszt.

Dumoulin akkori csapata a Giant-Alpecin , akik a pályát úgy értékelték, hogy nem alkalmas versenyzésre és időfutamra, jó döntésnek tartották. A holland számára is megkönnyebbülés volt, hiszen a Tour de France-on sérült válla nagyjából helyrejött, de még nem volt teljesen fájdalommentes. A bukása után jól gyógyultak a sérülései, megtartotta a jó formáját és értékes napokat tudott tölteni magaslati edzőtáborban is. A csapat nem állított fel vele szemben semmi elvárást, a jövőre nézve fontosnak határozták meg ezt a versenyt.

Karrierjének ezen a pontján Dumoulin nem ment messzire: "Úgy gondoltam, mint időfutamspecialista szeretnék fejlődni, aki talán rámehet néhány egyhetes versenyre, de az összetett a Tour de France-on sosem volt célom.”  

A Vueltára érkezve, a csapat a sprintekre és John Degenkolbra helyezte a hangsúlyt, ezt mutatja, hogy több felvezetőember is helyet kapott a keretben, köztük Koen de Kort, Tom Stamsnijder, Zico Waeytens és Luka Mezgec is. A csapatból egyedül Lawson Craddock volt kijelölve Dumoulin mellé, aki szerint „a Giant-Alpecin mindig is a sprinterek csapata volt, jó felvezetővonatokkal, többek között Kittelt támogatva.” A Vuelta előtt a csapatból csak kevesen versenyeztek az összetettekért, senki sem számított arra, hogy itt is ezt kell majd csinálniuk.

066_DPPI_20315275_026.jpg Fotó: Europress/AFP

A Vuelta általában kevés esélyt kínál a sprinterek számára, azonban a 2015-ös kiírásban 5-6 szakasz is alkalmas volt mezőnyhajrára. Degenkolb az előző évben 4 szakaszt is nyert, úgyhogy logikus döntésnek bizonyult, hogy köré építették fel a csapatot az idei kiírásra is. Dumoulin szabad szerepet kapott és a csapat annyit ígért, hogy ahol tudják segítik, de ne vegyen semmit készpénznek.

Dumoulin győzelmére nem láttak sok esélyt a fogadóirodák sem, és akkor még finoman fogalmaztunk. A verseny előtt a végső győzelmére 1000 az 1-hez volt az odds. Csapattársa, Tom Stamsnijder szerint Tom csak örült, hogy tekerhet és versenyezhet. Számára ez Vuelta az volt, mint sok másik versenyzőnek: egy esély arra, hogy elérjen valamit, amivel megmentheti a szezonját.

A bohókás csapatidőfutam után a verseny végre elkezdődhetett, egy dombos szakasszal, aminek a végén egy rövid ám meredek emelkedő várt a mezőnyre, ami nem a valódi összetett menőknek kedvezett, hanem az opportunistább alanyoknak, akik nem feltétlenül a végső győzelemre való eséllyel érkeztek. Stamsnijder: Tom azt mondta, hogy jól érzi magát és, hogy próbáljam meg elöl tartani. Nem gondoltam semmire, csak örültem, hogy harcol és küzd a pozícióért. Aztán egyszer csak elindult…

066_DPPI_20315286_003.jpg Fotó: Europress/AFP

Bizony elindult… 3km-rel a cél előtt indított, csak Nairo Quintana és Nicolas Roche tudta tenni rá egyből a kereket. Később azonban megérkezett Esteban Chaves, és ketten leszakítottak mindenkit, majd a laposabb részen a kolumbiai még egyszer meg tudott indulni, amivel behúzta a szakaszt és felvette a piros trikót. Az Eurosport kommentátora alig hitt a szemének ahogy a nyúlánk holland meccsel az apró termetű ellenfelével, akinek egyértelműen jobban kedvezett az emelkedő. 

Nem kellett volna ennyire meglepődnie, hiszen Dumoulin korábban megmutatta, hogy képes teljesíteni a hasonló kaliberű „hegyeken”, ráadásul bizonyítani akart: „El akartam tűntetni a Tour által okozott csalódottságot, már rögtön az első adandó alkalommal meg akartam mutatni, hogy jól edzettem és készen állok a versenyzésre.”

Iwan Spekenbrink, a csapat főnöke szerint ez nem történhetett volna meg, ha az olyan versenyzők, mint Froome vagy Aru komolyan veszik Dumoulint… Azzal, hogy hagyták, hogy elmenjen a szakaszon, nem számoltak vele, mint összetett esélyessel. Egyszer megcsinálhatta, de senki sem számított arra, hogy mi jön ezután. A csapat többi tagja számára semmin sem változtatott a szakasz eredménye, továbbra is Degenkolb segítése volt a fő cél, és a neki kedvező szakaszokon, bizony Dumoulin is kivette a szerepét a felvezetésből. 

Ahogyan azt az akkori „road captain” (országúti kapitány = olyan versenyző, aki tapasztalt, és képes összefogni a csapatot) Johannes Fröhlinger megfogalmazta: Egy olyan versenyző, aki képes háromhetest nyerni, nem kéne, hogy a sprintervonat tagja legyen egy mezőnyhajrás szakaszon.”

A következő (3.) szakasz kínálta az első lehetőséget a sprinterek számára, ahol Degenkolb „csak” a 3. helyet csípte meg Peter Sagan és Nacer Bouhanni mögött egy remek felvezetés után. Az 5. szakaszon újra egymásnak feszültek a gyors emberek, azonban Degenkolb itt sem tudta megszerezni a győzelmet, kikapott a Grand Tour újonc Caleb Ewantől. A mezőnyben történt szakadásnak köszönhetően a nap végén Dumoulin piros trikóban találta magát. Egy napig élvezhette az összetett éllovasnak járó trikót, ugyanis a következő szakaszon, hasonlóan a pár nappal ezelőttihez, egy rövid ám meredek emelkedőre kellett felmászniuk, ahol ismét a kis kolumbiai bizonyult a legjobbnak.

000_DV2109975.jpg Fotó: Europress/AFP

A vasárnapi napokra egy háromhetesen mindig izgalmas szakaszokat rajzolnak a szervezők. A hétvégének köszönhetően a televíziók és a helyszínen is több néző követi az eseményeket. A 2015-ös Vuelta 9. szakasza volt az első olyan nap, amikor láthattuk ahogy Tom Dumoulin fej-fej melletti csatában veri meg a világ legjobb hegyimenőit. A szakasz egészen az utolsó néhány km-ig nem volt nehéz. Dumoulin kinézte magának ezt a napot, ez egy olyan nap, ami az erős hegyi embereknek fekszik. Fröhlinger: „Nagyon jól ismertük a hegyhez vezető utakat, és a hegyet is, a lehető legtöbb segítséget akartuk adni Tomnak”

Dumoulint egész szakaszon hűen őrizték a csapattársai, egészen az első mászásig (tudni illik kétszer kellett megmászni a rettegett hegyet, ami később a befutó is volt), utána magára volt hagyatva az esélyesekkel teli csoportban. A szakasz elején volt egy bukása, amit még érzett szakasz közben, de láthatóan nem zavarta túlságosan. Dumoulin leszakadni látszott, azonban csak saját tempót választott a hegyre, megpróbálva nem belépni a vörös zónába. Ez kifizetődött, ugyanis sikerült visszaérnie az esélyesekre, ahonnan 1700 méterre a céltól támadott, Chris Froome azonban egyből megkontrázta a hegy legmeredekebb részén. 

Az esélyesek Dumoulint leszámítva csak integettek a brit akciójának, a holland azonban tudta, hogy még maradt benne valami és mondta magának: „Azt gondoltam, hogy most vagy soha, szóval kipréseltem mindent a lábaimból, és ez elégnek bizonyult”

Még a szakaszgyőzelem után a piros trikóval a vállán sem gondolta úgy sem ő, sem az ellenfelei, hogy lehet ebből valami. Ha a csapatnak lett volna egy mottója erre a versenyre, az minden bizonnyal ez lett volna: „napról-napra haladunk”.

A következő pont ahol Dumoulin kénytelen volt elhinni, hogy lehet esélye a végső győzelemre, az három nappal később jött el… A 11. szakasz, a „valaha volt legnehezebb hegyi szakasznak” bélyegzett nap, amit Joaquim Rodrgiuez tervezett. Öt olyan emelkedőt tartalmazott, amely minimum 2. kategóriás besorolást kapott.

066_DPPI_20315284_030.jpg Fotó: Europress/AFP

 A legtöbb esélyesnek túl nehéz és kockázatos volt, hogy egy korai támadást indítsanak, ezért az utolsó emelkedőig egy nagyobb csoport maradt együtt. 8 km-el a vége előtt Fabio Aru indított támadást, ami végül sikeres volt, hiszen több, mint másfél percet adott a hollandnak, és megverte az összes ellenfelét. Dumoulin leadta a piros trikót, de limitálni tudta a veszteségeit, és a szakasz után mindössze fél perc választotta el az összetettben az olasz versenyzőtől.

A verseny fele már eltelt, és egy nagyon nehéz nappal a háta mögött, amit szépen lehozott, Tom Dumoulin-nek el kellett ismernie, hogy minimum partiban van a többiekkel: Ha tudok kezelni egy olyan szakaszt, amiben 4500 méternyi szintemelkedés van, ami talán a Vuelta legnehezebb napja, akkor tényleg jó lehetek”.  

A csapatok sokszor találják magukat olyan helyzetben, hogy az összetett esélyek eltűnnek a süllyesztőben és át kell állni egy B tervre. Ritkán fordul elő, hogy az ellenkezője történik és, hogy szakaszgyőzelmek, ponttrikó vagy pöttyös trikó helyett egy sokkal fontosabb célra kell összpontosítani. Ebben a helyzetben találta magát a Giant-Alpecin alakulata a 2015-ös Vuelta harmadik hetére. Nem hagytak fel teljesen Degenkolb segítésével, viszont azáltal, hogy Dumoulin ennyire jól állt a versenyben, megoldást kellett találni a „problémára”. Stamsnijder nyilatkozata szerint Degenkolb és Dumoulin egy megállapodást kötöttek kölcsönös tisztelettel egymás felé. Abban maradtak, hogy maximálisan segítik egymást és meglátják mi sül ki belőle a végén. A 12. szakasz kínálta az utolsó esélyt Madrid előtt a sprintereknek, ahol Degenkolb egy ötödik helyet szerzett.

A következő néhány napban fizikai megpróbáltatások elkezdték meghagyni nyomaikat a csapaton. Fröhlinger, aki korábban gyomorbántalmakra panaszkodott megbetegedett, és alig tudta befejezni a 16. szakaszt, de erőt adott neki, hogy volt egy trikó és egy ember, akiért kellett küzdeni.

Egyre több hangsúly helyeződött a 17. szakaszra, a 38km-es időfutamra Burgosban. Dumoulin ismeretlen területen mozgott. Korábban a háromheteseken jól teljesített az időfutamokon, de azokon sosem volt versenyben az összetettben. Spekenbrink szerint, amikor a versenyző célja egy adott szakasz, akkor az előtte lévő napokon értékes energiát tud spórolni, de ha a végső győzelemért mész, akkor minden nap a maximumot kell nyújtanod.

A nap végén Dumoulin mindenkit elhallgattatott, több, mint 1 percet adva a második helyezettnek is, 2-3 perccel verve az összetett ellenfeleit. Craddock az időfutam utáni hangulatot a csapatbuszban úgy írta le, hogy valahol az ámulat és az eufória között voltak: „Azt hiszem mindannyiunk úgy ült ott, hogy ohh jesszus… Tényleg megnyerhetjük ezt? Mindenkinek teljesen új volt ez a csapatban. Sosem voltunk olyan helyzetben, hogy nagy körversenyt nyerhetünk.”

000_DV2123005.jpg Fotó: Europress/AFP

Az egyetlen dolog, ami visszavetette a hangulatot, az Fabio Aru fantasztikus teljesítménye volt az egyenkéntin, mindenki elvárását felülmúlta. „Dumoulin elképesztő időfutamot ment, de arra számítottunk, hogy többet tudunk adni Arunak”.

Fröhlinger is egyetért Craddock gondolataival, miszerint az időfutamon nyújtott teljesítmény után megváltozott a csapatot belüli hangulat. Ekkor engedhették meg maguknak, hogy elhiggyék valami különleges dologért tekernek: a Vuelta megnyeréséért…

Az előző hetekben meg kellett találni az egyensúlyt, hogy segítsék egyszerre Degenkolb és Dumoulin ambícióit. Craddock: „Az időfutam után, már csak az összetettért tekertünk”

Degenkolb egyik felvezetőembere Luka Mezgec így emlékezik vissza, hogy egy éjszaka alatt megváltoztak a szerepek: „Egyik pillanatról a másikra, egy olyan csapat lettünk, amelynek meg kell védenie a trikót. Egész nap elöl mentünk, egész nap tempóztunk a szélben.” Nem voltak egyszerű napok az utolsó héten, nem volt visszamaradás a grupettoba. „Ehelyett megpróbáltam olyan mélyre menni, amennyire csak tudtam, átjutni a hegyeken és csak segíteni Tomot amíg bírom”.

Fröhlinger szerint Megzec, De Kort és Degenkolb nagyon komolyan szenvedtek, hogy minél több hegyen átjussanak az utolsó héten. „Az, hogy vezettünk a versenyben teljesen megváltoztatta a céljaikat, és mindent beleadtak, amit csak tudtak”

A 19. szakaszon Dumoulin megduplázta az előnyét Aruval szemben, 3mp-ről 6mp-re. Spekenbrink külön kiemelte Degenkolb munkáját a városba vezető kockaköves úton.

Fröhlinger szerint, ha a hollandnak jobb csapata van, akkor kitarthatott volna a végéig: „Tom maga erős volt, jó ahhoz, hogy megnyerje a Vueltát. Végül nem volt elég erős csapatunk, hogy megvédjük a trikót”

000_DV2123059.jpg Fotó: Europress/AFP

Ahogy arra számítani lehetett, nagyon gyors tempóban kezdődött a szakasz, és az Astana képes volt néhány erős emberét előre küldeni a nap szökésébe. Köztük volt Luis Leon Sánchez, aki később hasznos segítője volt Fabio Arunak. A Giant-Alpecin nem tudott embert küldeni a szökésbe. Craddock, akinek a feladata az volt, hogy minél tovább maradjon Dumoulin mellett, nem tudott addig kitartani ameddig szeretett volna. 23 évesen már olyan messzire jutott az idei kiírásban, mint soha máskor, ugyanis a tavalyi Vueltán a 14. szakasz után fel kellett adnia a versenyt. „Nem igazán voltak meg a lábaim aznap, és kiszolgáltatva hagytam a legkritikusabb részén a szakasznak”

Dumoulin erre úgy reagált, hogy senki és semmi sem tudott volna segíteni akkor, hogy megmentse a versenyét. „Igaz, hogy a csapatnak nem volt elég erős embere, hogy előre küldjön valakit a szökésbe, de ez nem számított volna. Teljesen kész voltam.” Kezdett beteg lenni az elmúlt napok során: „Nem tudtam jól pihenni és visszanyerni az energiámat már. Egy idő után nem tudtam enni rendesen, és nem volt energiám az utolsó napra… Túl sok volt ez már nekem”

Spekenbrink elemzése sokkal inkább megfontolt és analitikus, valahol Dumoulin álláspontjához közel, de nem teljesen egyetértve vele. Abban biztos ő is, hogy senki sem tudott volna segíteni. „Abban a pillanatban, hogy nem tudod követni a kerekeket, egy csapattárs nem oszt vagy szoroz, nem jelent különbséget.Abban viszont nem ért egyet, hogy a holland fizikai akadályok miatt nem tudott nyerni. Szerinte minden versenyző „meg volt törve”, Dumoulin senkinél sem volt rosszabb állapotban. A Giant-Alpecin főnöke szerint egy esemény volt az, ami sokkal többet nyomott a latban, mint a többi. Szerinte az volt a döntő, hogy Dumoulin nem tudott Aruval maradni a második emelkedő tetején.

Ha egy kicsivel többet tudott volna beletenni, egy kicsit, 10 métert többet tudott volna szenvedni, akkor teljesen más lett volna a szakasz kimenetele. Vissza tudott volna nyerni értékes energiát a lejtmenetben, át tudta volna küzdeni magát a völgyben, és tovább tudott volna ottmaradni az esélyesekkel az utolsó emelkedőkön. Talán nem ment volna el velük végig, de biztosan kevesebbet kapott volna, mint 3 perc 52 másodperc, ami 5 helyet jelentett az összetettben is. Spekenbrink nem hibáztatta a versenyzőjét, mert nem tudta megnyerni a versenyt. Úgy látta, hogy a szükséges tapasztalat hiányzott…

000_DV2126493.jpg Fotó: Europress/AFP

A következő napon Madridban, a csapat Degenkolbért dolgozott. Dumoulin betegsége egyre rosszabbodott, már-már azon gondolkozott, hogy egy szakasszal a vége előtt feladja a versenyt. Csapattársai azonban meggyőzték, hogy legalább induljon el, nézze meg, hogy érzi magát szakasz közben. Csapatként kezdték el a versenyt és három kegyetlen héten vannak túl, szerették volna, ha csapatként is fejezik be. A Giant-Alpecin volt az egyetlen csapat, amelyik teljes létszámmal érkezett Madridba. A sprintben kontrollálták az eseményeket, és végül John Degenkolb esélyt sem adva ellenfeleinek, behúzta az utolsó szakaszt.

Tom Dumoulin azon a napon nem nyert nagy körversenyt, de azon a napon elhitték, hogy egy nap ez sikerülni fog neki.

A következő szezonban az olimpiára koncentrált, ahol az időfutamon az áhított arany helyett csak ezüstérmet szerzett. 2017-ben első hollandként megnyerte a Giro d’ Italiát emlékezetes szakaszok után.

Egy céllal igazolt most a Jumbo-Visma csapatához. Egyszer szeretné megnyerni a sárga trikót is, amiben az együttes maximálisan támogatni fogja a következő években.

A 2019-es Vuelta pedig már a nyakunkon, a következő hetekben kiderül, hogy lesz-e hasonló meglepetés, mint a 2015-ös őrült versenyen…


Forrás: Rouleur.cc
Szöveg: Dobos Milán


Hozzászólások