ES Bringa - A "szponzorszökés" lélektana, avagy mi értelme próbálkozni, ha a kudarc előre garantálható?
A "szponzorszökés" lélektana, avagy mi értelme próbálkozni, ha a kudarc előre garantálható?
Fotó: Europress/AFP

A "szponzorszökés" lélektana, avagy mi értelme próbálkozni, ha a kudarc előre garantálható?

HosszabbitásHosszabbitás
2019/07/12 21:23
A mezőny elhalad a 0. kilométert jelző kapu mellett, Christian Prudhomme kihajol a zsűrikocsiból és meglengeti a kockás zászlót – hagyományosan így veszi kezdetét egy szakasz a Tour de France-on. Rögtön a startjel után egy maroknyi versenyző – rendszerint a szabadkártyával induló csapatokból –, beletapos a pedálba és sokperces előnyt harcol ki, ami azonban még a befutó előtt elolvad. De mégis miért fecsérlik az erejüket, amikor az ilyen és ehhez hasonló akciók eleve kudarcra vannak ítélve? 


A tipikus válasz az, hogy a szökevények a mezt és az azon található szponzor-feliratokat igyekeznek megmutatni (innen a „tévés szökés” kifejezés), de vajon ezzel pozitív képet festenek az adott márkáról, amelyet képviselnek? Talán csak jó szórakozás… Megéri egyáltalán az erőfeszítést? Ezt a kérdéskört jártuk most körbe az Inner Ring cikke alapján: terítéken a szökevénysors.

Habár ritkán fordul elő, de egy-egy szökés akkor is sikerrel járhat, ha minden jel klasszikus mezőnyhajrára mutat. Példaként felhozhatjuk akár Dario Cimát az ide Giro d’Italiáról, aki egy hajszállal ugyan, de maga mögött tudta tartani a sprintervonatokat és hazaért, vagy Jelle Wallayst, aki a tavalyi Vuelta utolsó hetében, Lleidában tréfálta meg a mezőnyt. És mi a helyzet a Tour de France-on? Nos, egészen 2010-ig kell visszamenni az időben a legutóbbi szökevénygyőzelemig: Sylvain Chavavel egy magányos akció végén nyerte a spa-i befutót, ami egy tömeges sprintet ígért, ám egész nap ömlött az eső és csúszós volt az út, így a peloton rögtönzött sztrájkba kezdett és szabadjára engedte Chavanelt.

Azonban, ha egy Cimáéhoz hasonló, körömrágós győzelmet keresünk, ami a főmezőny szándékai ellenére valósult meg, ennél is mélyebbre kell ásni a Tour történetében: Thomas Voeckler 2009-ben elcsente a perpignani etapot, ahol minden emberi számítás szerint egy mezőnyhajrának kellett volna következnie, útközben viszont módosult a forgatókönyv – Voeckler hét másodperccel előzte meg a hoppon maradt sprintereket a célban.

Voeckler ünnepel Perpignanban. A háttérben felbukkan a mezőny eleje |Voeckler ünnepel Perpignanban. A háttérben felbukkan a mezőny eleje | Fotó: Europress/AFP

A fenti statisztika alátámasztja, hogy mennyire kontrollált a Tour de France: azok a szakaszok, ahol sprintre van kilátás, jellemzően sprintben is végződnek, elsősorban az üldözéssel megbízott „szökevénygyilkosok” jóvoltából, mint például Tony Martin, Tim Declercq vagy Marcus Burghardt. Azáltal, hogy kis túlzással csak fényévente egyszer ér haza egy nap eleji szökés a Tour során (már, ami az alapvetően sík karakterisztikájú etapokat illeti), egyre kevesebben fognak próbálkozni, és azok, akik ilyen-olyan okból mégis szökésre adják a fejüket – gondoljunk a szabadkártyával induló, pro-kontinentális licensz alatt tekerő versenyzőkre –, nem rendelkeznek kellő (ló)erővel ahhoz, hogy a hajrában meg tudják fékezni a legjobb irammenőiket hadrendbe állító Word Tour-csapatokat.

Szóval, miért is érdemes megpróbálni? Először is taktikai megfontolásból, hiszen a verseny korai szakaszában néhány – vagy akár már egy – alacsonyabb besorolású emelkedő megnyerésével elhódítható a hegyi trikó, ami egy kisebb csapat számára imponáló lehet. A tavalyi Tour de France nyitónapján például a Wanty-Group Gobert új-zélandi versenyzője, Dion Smith tett egy kísérletet ezzel a céllal és igen, a befutó előtt néhány kilométerrel utolérte őt a főmezőny, de csak azután, hogy a hegyihajrában begyűjtötte az egyetlen megszerezhető pontot.

Smith ilyformán magára ölthette a pöttyös trikót, felállhatott a dobogóra és kiharcolta csapata számára a hőn áhított médiafigyelmet. Ne feledjük, a részhajrákban (legyen az akár hegyi, akár gyorsasági) felcsipegetett pontokkal, illetve a trikóviseléssel némi pénznyeremény is együtt jár, ami szintén jól jöhet egy olyan visszafogott költségvetésből dolgozó pro-konti csapatnál, mint a Wanty. A remény hal meg utoljára, tartja a mondás, és mindig van egy minimális esély arra, hogy az akció révbe ér. Hogyan is fogalmazott anno a műfaj koronázatlan királya, a tökéletes szökevény archetípusa, Jens Voigt? „Ha meg sem próbálod, biztosan nem fogsz nyerni.”

Dion Smith tavaly két napon keresztül viselhette a pöttyös trikót |Dion Smith tavaly két napon keresztül viselhette a pöttyös trikót | Fotó: Europress/AFP

Sokszor hallani azt a magyarázatot, miszerint a televíziós megjelenés igen is számít. Ezzel aligha érdemes vitatkozni. A kérdés inkább az, hogy létezik-e rossz reklám? A papírforma ellenében szerzett győzelem csábító lehet a szponzor számára, ám a papírforma többnyire beteljesül, így a mezen elhelyezett logó és a márkanév óhatatlanul összefüggésbe kerül a hamvában holt próbálkozásokkal és a folyamatos kudarccal. Tényleg ez a befektető cég célja? – hangozhat a költői kérdés.

A pro-kontinentális csapatok éves költségvetése 2-10 millió euró között mozog, amiből ugyan kitelne jó néhány percnyi reklámidő, de a kerékpársport, pláne a Tour de France, olyan széles közönségréteghez jut el Franciaországban, melyet egy hagyományos marketingkampány (pl. egy kereskedelmi televízióban futó reklámspot) nem képes megszólítani. Extra motivációt jelenthet továbbá, ha az adott napra a csapat meghív egy VIP-vendéget, akár egy fontos ügyfelet vagy egy vagyonos üzletembert – le kell őket nyűgözni, hogy a zsebükbe nyúljanak.

Egy újabb ösztönző faktor az önbeteljesítés, illetve a jövőbeni részvételi jog bebiztosítása: bizonyos csapatokat kifejezetten azért hívnak meg a Tour de France-ra, hogy bekerüljenek a szökésekbe, szóval ha már szabadkártyát kaptak, nincs mese, kénytelenek napról-napra próbálkozni, máskülönben a következő szezonban talán nem hívják vissza őket. A szabadkártyás csapatokkal szemben tehát az a ki nem mondott szervezői alapelvárás, hogy animálják a versenyt (legalábbis a szakasz elejét) – ők alkotják a feláldozhatók kasztját az elit mezőnyben.

Egy szökés, még ha eleve halálra is van ítélve, a verseny látszatát kelti az ünnepélyes felvonulás helyett, segít abban, hogy a rendező variálni tudja a tévéadásba kerülő kameraképeket, és nem utolsósorban beszédtémával látja el a kommentátorokat, akik az időkülönbség változása mellett az üldözésben résztvevő csapatokat elemezve következtethetnek a szakasz kimenetelére (mikor érhetik utol a szökevényeket, ki milyen esélyekkel indul a győzelemért a sprintben, ki milyen terveket szövöget a későbbiekre…és a többi). Nem nyerhet mindenki, de az állandó kísérletezés és az üldözés izgalma a show szerves részét képezi.

Háromfős szökevénycsoport a 4. szakaszon |Háromfős szökevénycsoport a 4. szakaszon | Fotó: Europress/AFP

Végezetül itt egy nagyszerű érv arra, hogy valaki egész napos szökésre vállalkozzon: az az öröm és élvezet, ami ezzel együtt jár. Elvégre a Tour de France egy hatalmas utcabál, egy három hétig tartó sportünnepély: a nézői biztatás lelkileg feltölti, felvillanyozza a versenyzőket, különösen azokat, akik éppen aznap hazai utakon, hazai közönség előtt tekernek. Annál, hogy a mezedet és a szponzoraidat belecsempészed a közvetítésbe, csak egy jobb dolog van: ha saját magadat helyezed rá arra a képre, ami a másnapi újságban, az online sajtóban és a televíziós összefoglalóban szerepel majd. Elvégre a reklámfelület alatt egy ambiciózus kerékpáros lapul... Akinek megannyi sikertelen próbálkozás után egyszer sikerül hazaérni, hős lesz a mezőnyben. 

Próbálkozni tehát érdemes, sőt szükséges. Amíg nem teszel egy kísérletet, sosem tudhatod, mennyi esélyed van egy esetleges szakaszgyőzelemre. Viszont ha meg sem próbálod, máris vesztettél – így szól a vakmerő kerékpáros örökérvényű mantrája. Ebben a témakörben a már visszavonult szökevénybajnokot, Jens Voigtot illeti meg a végszó: „Mindegy, hogy szólószökésről vagy kiscsoportos szökésről van szó… ez az egyik legcsodálatosabb módja egy kerékpárverseny megnyerésének.” 

Szöveg: Nagy Bettina

Hozzászólások