ES Bringa - „A rút kiskacsa, akiből isten lett” – Pantani, a Kalóz kultusza népszerűbb, mint valaha
Pantani, a Kalóz kultusza népszerűbb, mint valaha
Fotó: Europress/AFP

„A rút kiskacsa, akiből isten lett” – Pantani, a Kalóz kultusza népszerűbb, mint valaha

Nagy BettinaNagy Bettina
2020/05/30 10:12
Sokak példaképe, a tragikus sorsú Marco Pantani napra pontosan 21 évvel ezelőtt aratta egyik, ha nem a legemlékezetesebb győzelmét azon a hegyen, amit azóta is csak Pantani hegyeként emlegetnek; az Oropán. A nemzeti hősként ünnepelt kerékpáros 2004-ben bekövetkezett halálának körülményei máig tisztázatlanok, ám népszerűsége töretlen, dacára a személyét övező ellentmondásoknak: a 'Pantanimania' virágkorát éli Olaszországban.

„Il Pirata, per sempre” , azaz „A Kalóz, örökké.”

Ha a Giro d’Italia három hete alatt Olaszországban jár az ember, garantáltan találkozni fog ezekkel a szavakkal vagy az aszfaltra festve, vagy kifeszített molinókra írva. A Dolomitokról az Appenninekig, a szenvedélyes tifosi hűségesen őrzi elesett hőse, Marco Pantani emlékét. 

Ugyan halála óta már több mint tizenöt év telt el, a kerékpársport önjelölt kalóza, akinek elmaradhatatlan kelléke volt a fejkendő és a fülbevaló, támadásait pedig ösztönös merészség ihlette, az olasz szurkolók szívében tovább él erre utalnak az úton-útfélen felbukkanó Pantani vive-feliratok is.

„Még mindig emlékszem, mekkora hatást tudott gyakorolni a közönségre” – mondja a Giro jelenlegi versenyigazgatója, Mauro Vegni. „Óriási bajnok volt és karizmatikus figura, ugyanakkor démonokkal küzdött. Én olyan helyzetben voltam, hogy a személyiségének mindkét oldalát láthattam.” 

pantani-oropa-giro-1999 Fotó: Europress/AFP

Talán épp a Pantani személyét övező ellentmondásosság – a nemzeti hős és a gyötrődő magánember kettőssége – táplálja a mai is tapasztalható rajongást. Az emléke előtt tisztelgő, fanatikus hívek a hőst ünneplik, és hajlamosak szemet hunyni a teljesítménynövelő szerekkel való múltja és magányos, vélhetően kokain-túladagolás okozta halála felett.

Ez a különös kulturális kötődés éles különbséget mutat azokkal a tendenciákkal, ahogy más kerékpáros nemzetek tekintenek a bukott bajnokokra. Így például nincs olyan nagy presztízsű amerikai verseny, amely Lance Armstrongot méltatta, promotálta volna a 2012-es beismerő interjúját követően. Jan Ullrich 2006-ban kirobbant doppingbotránya pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a német média hosszú évekre hátat fordítson a sportágnak.

Eközben Pantani kultusza erősebb, mint akár egy évtizeddel ezelőtt volt. 2004-ben, halála évében a Giro szervezői létrehozták a ’Montagna Pantani’-különdíjat, így hódolva a néhai klasszis emléke előtt: ezt a kitüntető címet mindig egy olyan emelkedő kapja, amely egykoron a “Kalóz” legendás támadásainak helyszínéül szolgált. 

Nem ez a Giro legmagasabb pontja (ami Fausto Coppi nevét viseli), még csak nem is feltétlenül kulcsfontosságú hegyről van szó – csupán egy olyan emelkedőről, ahol annak idején Pantani csodát tett. Tavaly, immáron hetedik alkalommal a Mortirolo volt a 'Montagna Pantani', míg 2017-ben az Oropa töltötte be ezt a szerepet, ahol 1999-ben Marco Pantani elsöprő kontratámadást indított és rekordidőt tekert – mindezt azután, hogy a hegy lábánál leesett a lánca. Néhány nappal később, Madonna di Campiglióban a megengedettnél magasabb hematokrit-értéket mértek nála, és kizárták a versenyből...

A Giro d’Italia szervezőinek példáját követve azóta számtalan könyv, film és képzőművészeti alkotás született, mely újramesélte és átformálta Pantani örökségét, jobbára háttérbe szorítva emberi hiányosságait és szakmai ballépéseit – a hangsúly (az azóta is példátlan) sportolói teljesítményére és sikereire helyeződött. Marco Pantani halálában is igazi hősként létezik az olasz szurkolók kollektív emlékezetében.

„Heves volt és kiszámíthatatlan, mindig képes volt a varázslatra” – folytatja Vegni. „A legkedvesebb emlékem vele kapcsolatban az 1999-es oropai visszazárkózás, mikor az emelkedő alján mechanikai gondjai voltak, majd elszáguldott a fél mezőny mellett, és később meg is nyerte a szakaszt. Viszont törékeny lélek volt, keveset beszélt, és miután visszatért az eltiltásából, már sosem volt a régi.”

Noha nemzetközi szinten sokan csak a botrányos bukása tükrében emlékeznek rá, de az olaszok számára Pantani „nagyobb volt az életnél”. Az 1990-es években az ország egyik első számú sportikonjává lépett elő, felülmúlva a sílegendát, Alberto Tombát és a kor legkiemelkedőbb futballsztárjait is. Szerény körülmények közül indulva jutott fel a Giro d’Italia és a Tour de France trónjára, felemelkedése pedig százezreket inspirált Itáliában. A rajongók a mai napig csodálattal idézik vissza legemlékezetesebb akcióit: amikor 1994-ben letette a névjegyét a Mortirolón, vagy amikor 1998-ban, zord időjárási viszonyok közepette, 55 km-re a befutótól faképnél hagyta a riválisokat a Galibier-n, így bebiztosítva a sárga trikót, egyszersmind véghezvíve a Giro-Tour duplát. Fénykorában még dal is született róla, melyből később sláger lett.

„Pantani számos különböző dolgot testesített meg az emberek számára. Ő volt a rút kiskacsa, akiből isten lett” – nyilatkozta róla halálának 10. évfordulóján az olasz Rai kommentátora, Alessandra de Stefano. „A fülei elálltak és erősen kopaszodott, de akkoriban ő volt a világ legjobb versenyzője és a legjobb hegyimenő, aki valaha élt.”

Pantani kétségtelenül a sportág történetének egyik legkiválóbb hegyimenője, ám az a kép, amit a nyilvánosság felé mutatott magáról, nem igazán volt összhangban a valódi személyiségével. Egyszerre volt arrogáns és közömbös, sebezhető és zárkózott; olyan versenyző, aki képes volt legyőzni Lance Armstrongot is, de képtelen volt kezelni a népszerűséggel járó nyomást, illetve azt a szégyenérzetet, ami a doppingvádak miatt kísértette.

armstrong-pantani-tdf-2000-ventoux Fotó: Europress/AFP

Az sem kérdés, Pantanit imádta a közönség – szurkolók hada viselte és viseli még most is a védjegyének számító fejkendőt –, viszont sosem érezte magát kényelmesen a reflektorfényben, ezért inkább a kalóz alteregóját helyezte előtérbe. Nem volt közösségi ember  a csendes, visszahúzódó Pantani mégis rákényszerült arra, hogy nagyon is közösségi életet éljen. Azok szerint, akik közel álltak hozzá, korai hajhullása és elálló fülei kifejezetten zavarták őt. Armstrong a 2000-es Tour de France-on való, elhíretült párharcuk során az „Elefantino” gúnynévvel illette, miután a Mont Ventoux tetején átengedte neki a szakaszgyőzelmet.

„Pantani többet és jobban szenvedett amiatt, hogy a botrány még aktív pályafutása közben robbant ki – végül is ez volt az, ami tönkretette őt” – magyarázza Matt Rendell, A Pantani Halála c. életrajzi könyv szerzője. „Ami Armstrongot illeti, nála egészen másképp alakult a történet. Csak azt követően lepleződött le, hogy visszavonult és mesésen meggazdagodott. Ki fizetett hát nagyobb árat? Pantani elvesztett mindent, beleértve az életet is.”

Ellentétben hivalkodó honfitársával, Mario Cipollinivel, Pantani sosem vágyott arra a figyelemre, ami mindenhová követte őt, bármerre is ment. Volt egy meglehetősen furcsa szokása, hogy egyes szám harmadik személyben utalt magára a sajtótájékoztatókon és az interjúhelyzetekben, mintha csak így szerette volna szétválasztani két énjét: a publikus Pantanit és a privát Marcót. Gyakran zavarba jött a rá irányuló, fokozott médiaérdeklődés miatt, ezért a kötelező körökön túl csak elvétve nyilatkozott az újságíróknak. Előfordult olyan eset is, hogy mivel nem volt hajlandó kiszállni a buszból, sötétített ablakon keresztül válaszolt a kérdésekre  csak jellegzetes sziluettjéből lehetett tudni, hogy valóban ő beszél.

pantani-media-giro-2000 Fotó: Europress/AFP

Ahhoz, hogy megértsük, Pantani hogyan uralja még ma is az olaszok kollektív képzeletét, emlékeznünk kell arra, hogy milyen elképesztő magasságokból zuhant vissza a földre. Sosem tudta feldolgozni és kiheverni azt a fajta megaláztatást, amikor 1999-ben csendőrök vezették el a verseny helyszínéről. Pantani épphogy felküzdötte magát a sportág abszolút csúcsára a ritka Giro-Tour dupla teljesítésével, majd hirtelen a gödör legmélyén találta magát a minimális kiugrást mutató hematokrit-teszt miatt, ami együtt járt a Giróról való azonnali kizárásával, pedig már csak egyetlen szakasz választotta el a végső győzelemtől.

nyilvános megszégyenülés indította el Pantanit a lejtőn, és vélhetően ez vezetett később a halálához is, ami 2004-ben, Valentin-napon, egy rimini hotelszobában következett be 34 évesen: az ok – látszólag – kokain-mérgezés által kiváltott szívroham. Halálhíre az egész nemzetet felkavarta. A Gazzetta dello Sport másnap reggel a „Elveszett hősünk, szerettünk téged” címmel jelent meg (“Eroe perduto, ti adoravamo”).

Pantani fájdalmát és belső vívódásait az útlevelébe feljegyzett kilenc oldalas – állítólagos – búcsúlevél fedte fel, amit a holtteste mellett találtak meg a nyomozók. Egyebek mellett a következők álltak benne:

„A semmiért aláztak meg, és négy éven keresztül jártam a bíróságra. A kerékpársport megfizetett és vesztett” – írta Pantani. „Ha hibákat követtem el, akkor szeretném látni a bizonyítékokat, de mivel belegázoltak a sportolói pályafutásomba, és mindenekelőtt a privát életembe, én már most is sokat vesztettem. Mi maradt? Csupán rengeteg düh és szomorúság az igazságügyi rendszer erőszakos fellépése miatt.”

pantani-police-giro-1999 Fotó: Europress/AFP

A halála óta eltelt tizenöt év során az olasz média elsősorban Pantani, a Kalóz legendáját éltette, nem Marcóét, az Emberét. A cinikus hangok szerint azért, mert ez áll érdekükben. A Gazzetta dello Sport tulajdonolja a Giro d’Italiát mint versenyt, és egyúttal a televíziós jogokat is, így számukra az eladások (például merchandising) terén kapóra jön a hőskultusz fenntartása.

Az idő múlásával egyre csak nő a szakadék a Pantani életét és halálát érintő – jóllehet, a mai napig homályos és tisztázatlan – tények, illetve a személye köré felépített mítoszvilág között. Az emberek sosem úgy tekintettek rá, mint olyasvalakire, aki kábítószereket használt és depresszióban szenvedett, ehelyett új elméletek születettek: Pantani valójában láthatatlan erők áldozatává, mi több, mártírjává vált. Vannak olyan radikális teóriák is, melyek szerint egy korrupt sport áldozati báránya volt, sőt tartja magát a pletyka, hogy a nápolyi Camorra maffiaszervezet tervelte ki a gyilkosságát, ugyanis Pantani 1999-es Giro-győzelme esetén dollármilliókat buktak volna.

Mindeközben bizonyítékok tömkelege került napvilágra arról, hogy Pantani többször is kapcsolatba került különféle tiltott szerekkel: rendőrségi okiratok, olimpiai dokumentumok és egyéb források tanúskodnak a doppingszerekkel való rendszeres visszaélésről U23-as éveitől kezdve profi pályafutása végéig. A későbbiekben a hírhedt ‘Operación Puerto’ vérdopping-hálózattal is hírbe hozták, és az 1998-as Tour de France során levett mintái újravizsgálatakor a francia szenátus EPO-használatra utaló nyomokra bukkant nála.

Mindezek ellenére Olaszországban afféle nem hivatalos kampány zajlik Pantani renoméjának visszaállítására, a sötétebb részletek elfedésével és a hős éltetésével. Ezzel egyidőben mozgalom indult azzal a céllal, hogy az 1999-es Giro-győzelmet névlegesen ítéljék oda Pantaninak, noha nem tudta befejezni a versenyt – ezt a kezdeményezést az olasz sajtó értesülései szerint a későbbi bajnok, Ivan Gotti is támogatja.

fans-giro-pantani-maglia-rosa "Az igazi rózsaszín trikó Pantanié" - Fotó: Europress/AFP

A média és a család nyomására az ügyészség újraindította a nyomozást Pantani rejtélyes halálának ügyében. A temetésén – ahol csaknem húszezren kísérték el utolsó útjára – édesanyja, Tonina állítólag azt kiáltotta, „Megölték őt!”, ám a friss vizsgálatok során nem tártak fel újabb bizonyítékokat, melyek megcáfolnák a korábbi következtetést, miszerint öngyilkosság történt: végső elkeseredésében Pantani elbarikádozta magát egy hotelszobában, ahová – a rendőrség jelentései szerint – 20 gramm kokaint is vitt magával, majd a szálloda személyzete holtan talált rá 2004. február 14-én, miután már napok óta nem hagyta el a szobáját.

A meggyilkolásáról szóló összeesküvés-elméletek mégis népszerűek maradhattak, amit életrajzírója, Rendell azzal magyaráz, hogy az olaszok legendásan bizalmatlanok a kormányzati szervek, a bürokrácia, illetve a rendőrség működésével szemben.

„Az emberek újra és újra feltették kérdést, ‘Miért nem a korrupt politikusokat és vezetőket üldözik ahelyett, hogy egy kicsi, védtelen, zavart kerékpárversenyzőt zaklatnak?’” – fejti ki. „Az olasz kultúra mindig is szimpatizált a magányos harcosokkal, és Pantani pont ezt a figurát képviselte a tömegek számára.”

Persze, Pantaninak, a Mártírnak könnyebb megbocsátani, mintha Marco még most is élne. Az is meglehet, hogy az olaszok hozzáállása irgalmasabb, könyörületesebb ilyen esetekben, mint mondjuk azt a szigorú angolszász kultúra diktálná.

marco-pantani-tdf-1998 Fotó: Europress/AFP

„Az olaszok sokkal inkább tisztában vannak a kerékpársport történelmével, ezért megengedőbbek” – véli Rendell. „Olaszországot nem emésztették fel az olimpiai tisztaságot hirdető nyugati eszmék. És persze ott van az a mélyen gyökerező gyanú a hatalommal szemben, ami miatt sokan Pantanit egy korrupt rendszer áldozatának tekintik.” 

Annyi bizonyos, hogy amennyiben ősszel sikerül megrendezni a Giro d’Italiát, a fanatikus olasz szurkolók idén is ünnepelni fogják imádott, tragikus sorsú bajnokukat, méltóképpen őrizve emlékét. Pantani élete továbbra is mitikus történetek tárgyát képezi, két keréken bemutatott hőstettei pedig az örökkévalóságnak szólnak.

Az olaszok szemében Marco Pantaninak kitüntetett helye van a kerékpáros istenek képzeletbeli panteonjában. Csak Fausto Coppi és Gino Bartali érhet a nyomába.

pantani-per-sempre-giro Fotó: BrakeThrough Media

Velonews

Hozzászólások