ES Bringa - A repedező tojáshéj és a kerékpársport esete – filozofálás Nathan Haasszal
A repedező tojáshéj és a kerékpársport esete – filozofálás Nathan Haasszal
Fotó: Europress/AFP

A repedező tojáshéj és a kerékpársport esete – filozofálás Nathan Haasszal

HosszabbitásHosszabbitás
2019/09/22 12:18
Marcel Kittel néhány héttel ezelőtti döntése, miszerint befejezi pályafutását, sokkolta a kerékpáros közvéleményt és rávilágított a mentális egészség fontosságára, amit a sportmédia továbbra is tabuként kezel. Kittel (volt) csapattársa, Nathan Haas egy rendhagyó interjú alkalmával beszélt az élsportolói lét árnyoldalairól, a sikerrel járó nyomás elviseléséről, a Katushánál uralkodó hangulatról és saját belső harcairól, új perspektívákat nyújtva a profi kerékpározásról való gondolkodásról.


Nathan Haas idei versenyszezonja nem pont úgy alakult, ahogy elképzelte, de ez nemcsak rá, hanem jelenlegi csapatára, a megszűnés szélére sodródó Katusha-Alpecinre is igaz, amely mindössze öt győzelemmel áll – ebből mindössze 1 World Tour-szintű (Ilnur Zakarin Giro-szakasza). A 30 éves Haas, aki jövőre már a Cofidist erősíti, tavasszal a túledzés miatti betegségekkel küzdött és többhetes kényszerpihenőre kényszerült, míg az orosz-svájci csapat elsőszámú sztárja, a korábbi világverő sprinter, Marcel Kittel önszántából szüneteltette pályafutását, amit végül szeptember elején zárt le, bejelentve visszavonulását.

„Gyémántokat kerestem és kincsekkel teli ládát találtam” – vezeti fel a nem mindennapi beszélgetést Neil Rogers, a CyclingTips újságírója. Alább a filozófiából diplomázó Nathan Haas felvillanyozó válaszait közöljük. Szó lesz fizikai és lelki egészségről, az őrült szezonkezdetről, a kitteli döntés hátteréről, az önazonosság megőrzéséről, külső és belső nyomásról, illetve arról, hogyan indult az Ausztráliából felköltöző Haas kerékpáros karrierje.


Idei egészségügyi problémáiról

„Végül már több különböző probléma keveredett és adódott össze. Antibiotikumot szedtem, de ezzel egyidejűleg valami más vírus tovább gyengítette a szervezetemet. A saját megítélésem szerint túl hamar álltam újra edzésbe. Mindössze tíz nap telt az utolsó 2018-as versenyem és az új szezonra való felkészülés megkezdése között – mint mindig, most is jó formában akartam érkezni a Tour Down Underre.

Amikor késő októberben fejezed be a szezont és a téli edzőtábor már a nyakadon van… Az az érzésem támadt, mintha nem is lett volna holtidény, ahol kipihenhetem és összeszedhetem magam. Ezért meg is fizettem az idei év elején. A csapatommal együtt rájöttem, hogy mi volt a baj – a túledzés, amit néhány bakteriális és vírusos probléma kísért, de nem hiszem, hogy a betegség volt az elsődleges probléma.  Ezek a tünetek csak azért jelentkeztek, mert a 2018-as és a 2019-es szezonom nem különült el markánsan egymástól, nem volt közte elegendő szünet. Át kellett szervezni a programomat, ezért 'pót-holtidény' gyanánt februárban leálltam pár hétre, miután újból fel kellett vennem az élmezőny ritmusát.

Mindenki arról beszél, hogy az idei szezon minden eddig tapasztaltnál gyorsabb és a sportág általános színvonala magasabb, mint valaha. Az összes verseny nehéz az elejétől a végéig. És ha márciusban kapcsolódsz be, ráadásul úgy, hogy azelőtt alig versenyeztél, azt érzed, hogy a srácok már akkor is teljes gázzal, óriási lendülettel tekernek. Ilyenkor nehéz megítélni, te hol is tartasz valójában.

Én már hozzászoktam ahhoz, hogy évről-évre erősen indítom a szezont Ausztráliában vagy Ománban, majd ezt a formát sikerül átmenteni márciusra is. Idén viszont a nehezebb utat kellett választanom. Ez komoly mentális kihívást jelentett, de ha nem szembesülsz új kihívásokkal, előbb-utóbb unalmassá fog válni a dolog.

Szóval, ezáltal valami másra tudtam koncentrálni – sokat gondolkodtam például a fizikai és a mentális egészség fontosságáról, a külső szemléletmód pedig rávilágított arra, hogy a kerékpársport mennyire kegyetlen, amikor nem vagy elég jó ahhoz, hogy rajthoz állj. Jó kis kihívás volt, mert eddig sosem kellett ilyesmivel foglalkoznom. Azt hiszem, hogy ettől lelkileg erősebbé válhat az ember, ha kilábal belőle, ugyanakkor ez kissé megalázó időszak is volt számomra.”

Haas-2019-Fleche.jpg Haas igyekezett felpezsdíteni a Flèche-Wallonne megszokott menetét - Fotó: CyclingTips/Cor Vos

Az ardenneki teljesítményéről 

„A Flèche-Wallonne elég jól sikerült. Szökevényként sokszor támadtam, megpróbáltam szétszakítani a mezőnyt. Hogy miért csináltam? Egyrészt azért, mert számomra rendkívül frusztráló volt az év eleje és úgy éreztem, hogy mindig csak követem az eseményeket. Észrevettem, hogy megnövekedett az iram és kezd nyílttá válni a küzdelem, sok versenyző elérte a limitet. Azt gondoltam, hogy elérkezett az idő a támadásra. Szerettem volna kontrollálni az eseményeket, hogy újra kerékpárversenyzőnek érezzem magam és ne örök üldözőnek.

Másrészt a Flèche-Wallonne egy időzített bomba. Ha a Mur de Huy lábáig elcipelsz magaddal Alaphilippe-típusú versenyzőket, elfelejtheted a győzelmet. Szóval, szerettem volna felpezsdíteni a versenyt és feléleszteni a bennem rejlő versenyzőt, nemcsak várni és reménykedni a top-10-es eredményért. Szerintem jobb, ha megpróbálsz nyerni és végül visszasüllyedsz a 10. hely környékére, mintha eleve feladod és meg sem próbálod.

A Liège-Bastogne-Liège-en szuperül éreztem magam, viszont alulöltöztem. Mindvégig azt reméltem, hogy amint a verseny beindul, felmelegszem, de ehelyett a lábaimból kiment az erő és annyira lefagyott a kezem, hogy váltani se tudtam. A csuklómat kellett használnom a váltó kezeléséhez. A mai napig van egy kisebb idegkárosodásom, mert most is problémát jelent például üvegeket kinyitni vagy fogat mosni. Hosszú, intenzív verseny volt fagypont körüli hőmérsékleten. De ez csakis az én hibám, alulöltöztem és ezzel gyakorlatilag kinyírtam magam.”

Arról, hogy miért indult minden eddiginél gyorsabban az idei év

„Van egy elméletem. Már régóta tanulmányozom és figyelemmel kísérem a kerékpársportot, nemcsak azért, mert szeretem, hanem mert ez a munkám, és ha nem tekintesz minden egyes szezonra önálló egységként, sosem fogsz azzal a felismeréssel érkezni a célversenyeidre, hogy taktikailag irányítanod kell az eseményeket, jókor kijátszva a lapjaidat – kivéve persze, ha Greg Van Avermaet vagy Peter Sagan a neved, mert ők bármire képesek.

Ami az idei szezont illeti, véleményem szerint ez volt Európa eddigi legbékésebb és legenyhébb tele. Nem kellett helyettesíteni a szabadtéri edzéseket, az időjárás novemberben és decemberben sem kényszerítette rá a srácokat, hogy az edzőterembe vagy a benti görgőre meneküljenek a hideg elől. Egészen februárig zavartalanul készülhetett mindenki, nem volt tartósan rossz idő.

Szóval, most először az európaiakat nem gátolta semmiféle természeti körülmény a felkészülési időszak alatt. Igaz, hogy tavasszal volt néhány szokatlanul zord nap, de ettől függetlenül eltűnt a déli féltekéről érkező – az ausztrál és új-zélandi – versenyzők előnye, ami abból fakad, hogy amíg itt, Európában tél van, ott tombol a nyár és akár végig lehet odakint edzeni.

Szerintem ez lehetett a különbség, az idei tél kedvezett az európai mezőny számára. Nem a hozzáállás változott és lett sokkal profibb, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Azért lehetett minden eddiginél gyorsabb az idei szezon eleje, mert mindenki tökéletes edzéskörülmények között készülhetett. Ez a példátlanul erős kezdés negatív következményekkel is járt, sok versenyző sérült és betegedett le. Néhány csapat pont emiatt nem tudott ütőképes keretet kiállítani a Giro d’Italiára.”

A Katusha-Alpecin csapatnál uralkodó hangulatról

„Az élet összes területére igaz, hogy időnként sorozatos szerencse, avagy balszerencse éri az embert. Azt hiszem, idén csőstül zúdult a nyakunkba a baj, de ettől függetlenül nem gyászos a hangulat, nem alacsony a csapatmorál. Ha mást nem is, ez a szezon ad egy újfajta perspektívát: rámutat arra, hogy mindig tovább kell próbálkozni, és arra is, hogy mekkora szenvedély szükséges ehhez a sporthoz.”

Marcel Kittel visszavonulásáról

„Az egészség sokrétű fogalom. Valamikor kívülről is nyilvánvaló az eset, mint például Ian Boswell agyrázkódása, amit manapság már szigorúan kezel a sportág, ahogy azt mindig is kellett volna. És ott az én példám, amikor a szervezet legyengül és védtelenül különböző vírusok támadják meg. A mentális egészség viszont továbbra is tabutéma, senki sem beszél róla eleget és a média nem szentel rá elegendő figyelmet.

Marcel az utóbbi 8-9 év alatt tekintélyt parancsoló győzelmekkel kápráztatta el a sportágat, és véleményem szerint ő az elmúlt évtized legőszintébb kerékpáros bajnoka. Szerintem fantasztikus, hogy a belső és külső nyomás ellenére megőrizte emberi mivoltát és hű maradt önmagához. Mindig a győzelemre összpontosított, mindig jobb és erősebb szeretett volna lenni, és mindig harcolt. 

AS3A0241.jpg Kittel és Haas a Katusha 2018-as coloradói edzőtáborában - Fotó: Rouleur/Laura Fletcher

A lelki egészségről többet kellene beszélni az élsport vonatkozásában. Remélem, hogy a nemzetközi média elég teret ad Marcel számára és tiszteli magánemberként is, illetve méltatja őt kiemelkedő sportolói teljesítménye miatt, végtére is győzelmeivel minket szórakoztatott.”  

A sikeresség és az önazonosság egyensúlyáról

„Valami, ami szerintem az összes sportot tekintve érdekes lehet – most használjuk példaként a kerékpársportot , hogy van néhány olyan versenyző, aki mindig önmagát adja. Azt hiszem, én sosem kerültem ellentmondásba saját magammal, mindig hiteles tudtam maradni a médiában. Nézhetjük ezt úgy is, mint afféle személyes márkát. De a sportban elérkezhet az a pillanat, amikor versenyzőként olyan magasságokba jutsz el, hogy az eredményeid elhomályosítják és megváltoztatják a személyiségedet. Szóval más emberré válsz, mint aki voltál, mert a külvilág többszörös Tour de France-szakaszgyőztesként tekint rád.

Lásd Alberto Bettiolt: azelőtt sosem nyert még profi versenyt, most pedig ő lett a Flandriai körverseny győztese. Ez az eredmény az egekbe repítette és valószínűleg felforgatta az életet. Bizonyára máshogy látja már önmagát, mert megnyerte a Flandriát. 

Ez az a pont, ahol veszélyessé válhat a dolog, és úgy gondolom, hogy ilyenkor különösen oda kellene figyelni a versenyzőkre. Például fel lehetne állítani szakértői csoportokat, akik segítenek feldolgozni a hirtelen jött sikert. Átlagos versenyzőnek lenni könnyű, sőt, az alkalmi sikerekkel sem nehéz megbirkózni. De pont a legsikeresebb versenyző az, akinek mentális szempontból a legnehezebb a dolga. Némileg meglepő kijelentés, de a csapat első számú sztárjának a legkevésbé irigylésre méltó a helyzete, mert ő az, akire a külső nyomás zöme hárul, tőle várják a győzelmeket, rá kíváncsi a leginkább a média és neki kell megküzdeni a pocskondiázó kommentekkel.

Marcel versenyzőként ’nagyra nőtt’, a kerékpársport hatalmas szobrot emelt neki, azonban ő is csak ugyanolyan ember, mint bárki más. Ott van Mark Cavendish is, akire elképesztő mennyiségű nyomás hárult az elmúlt 5-10 év során, és amikor az ekkora kaliberű sprinter már nem szállítja futószalagon a sikereket, az megviseli az egóját. Egyszerre már nem ő a többszörös Tour de France-szakaszgyőztes, nem ő az ünnepelt bajnok, amit nehéz feldolgozni. Ilyenkor beüt a valóság. Remélem, hogy ezeket átgondolva mindenki tiszteletben tartja és elfogadja Marcel döntését.”

A profi kerékpársporttal járó nyomás elviseléséről

„Épp a Garmin-Sharpnál tekertem, amikor Christian Vande Velde csapatkapitányból segítővé avanzsált, és ezt a folyamatot sok szempontból érdekes volt végigkövetni. Minél önazonosabb lett emberként, annál jobb versenyző vált belőle – legalábbis szerintem.

A 2008-as Tour de France-t negyedikként zárta, ami bődületes eredmény. De amikor mellette tekertem, ő volt a legjobb és legértékesebb segítő, akivel valaha találkoztam – luxussegítői rangra lépett, ami valódi kincs egy csapatnál. Ryder Hesjedal az ő hathatós segítségével, az ő tapasztalatai által nyerhette meg a 2012-es Giro d’Italiát. Véleményem szerint Vande Velde felhalmozott tapasztalata minimum annyira értékes, mint a Tour de France-on elért 4. helyezése, mert segítőként volt valódi önmaga.

000_Hkg6827269.jpg Nathan Haas öt évet töltött el a ma már EF-ként futó Garmin csapatnál - Fotó: Europress/AFP

‘Légy óvatos, mint kívánsz a kerékpársporttól’ – ez olyasvalami, amit a karrierje előrehaladtával lát be az ember, én is idősebb fejjel kezdtem el kapiskálni. Ahhoz, hogy megfogalmazhasd, mit akarsz elérni, először is jól kell ismerned önmagad. Ha Grand Tourt szeretnél nyerni, mert te tényleg ezt akarod, és nem azért üldözöd ezt a célt, mert valaki más akarja, akkor hajrá. De ha tudod magadról, hogy nem bírod el a háromhetes versenyzéssel járó nyomást és előbb-utóbb megtörsz alatta, akkor be fogod látni, mi az álom és mi a realitás.

Végül is mindenki azért teker, mert szereti ezt csinálni, de a külső nyomás megváltoztathatja a dolgokat. Szerintem a tojáshéj jó analógiát kínál a kerékpársporttal járó nyomás szemléltetésére: ha túl nagy a külvilág felől érkező nyomás, a tojás össze fog törni és a csibe meghal. Ha a tojás a belső nyomás miatt kezd el repedezni, abból kikel az élet és adott a fejlődés lehetősége. Tehát ha a nyomás valódi és belülről tör a felszínre, akkor válhatsz igazi bajnokká. De ha a külső nyomás túlzott mértékű, nem számít, mennyire jó versenyző valaki, mert az elvárásoktól össze fog törni.”

A legelső kerékpárversenyéről

„Izgalmas időszak volt, akkoriban ausztrál futballt játszottam és elég jól ment, mivel bekerültem az állami csapatba. Azt gondoltam, talán itt is lehet keresnivalóm. Imádtam csinálni, ezzel keltem és feküdtem, de idővel ráébredtem, hogy minél többet játszol, annál inkább összezúzod a tested. Hasonlít az amerikai focihoz, de veszélyesebb.

Tizenhat voltam, mindig agyrázkódásokkal és vérömlenyekkel bajlódtam, majd lesérültem és az erőnlét fenntartása végett elkezdtem tekerni. Akkor találkoztam néhány környékbeli sráccal, aki buckákat épített és downhillezett. Én is belekóstoltam a lejtőzésbe, de igazság szerint sokat bénáztam, nem voltam elég tökös hozzá. Aztán váratlanul jól sikerült az a hosszabb, sík részt tartalmazó downhill-verseny…

Néhány héttel később a barátom kölcsönbringájával letekertem az első mountain bike-versenyemet, a kétnapos Tour de Dirt-öt, ami az ausztrál országos bajnoksággal ért fel. A rajtvonalnál mindenki lycrát viselt, én pedig buggyos rövidnadrágot és ujj nélküli focimezt, ami persze nevetség tárgyává tett.

Nem ismertem a verseny menetét, azt gondoltam, itt mindenki őrült módjára teker, és a rajtnál tényleg ez történt. Eleinte próbáltam a főmezőnnyel maradni, majd következett a lejtmenetes rész, ahol kissé lassú és óvatos volt a tempó. Mivel én hozzászoktam a downhill-versenyzéshez, lefelé mindenki mellett elszáguldottam, de az utolsó emelkedő megmászásakor valaki kikerült. Szóval, első nekifutásra ezüstöt szereztem az országos bajnokságról.

A befutót követően felkeresett a válogatott edzője, akinek nagyjából azt lehetett leolvasni az arcáról, hogy ‘Ki a fene vagy te?’ Én is ezt kérdeztem tőle, aztán elárultam, hogy kizárólag az állóképesség megőrzése miatt csinálom ezt, mire közölte, hogy szerinte fel kéne adnom a focit a kerékpározás kedvéért. ‘Itt a számom. Szeretném, ha csatlakoznál a nemzeti hegyikerékpáros válogatotthoz.’

Ekkor éreztem először, hogy sínre kerül az életem. Ez a futam kiválóan tükrözte a személyiségemet, mert sosem érdekelt a látszat és sosem akartam beállni a sorba. Szeretem a saját belátásom szerint csinálni a dolgokat, és ha valami tényleg nekem való, az jól is fog elsülni.

Ez volt az első önfelismerő pillanatom kerékpárosként – már nem céltalanul tekertem, mert rátaláltam a nekem való sportra, ami boldoggá tesz. Szóval, ebből az érzésből kezdtem el építkezni. Hosszú volt az út az első, futball-mezes cross-country versenyemtől a profi országúti mezőnyig, de a lycra már nálam is alapviselet.”

CORVOS_00029097-069-2.jpg Haas legutóbbi győzelmei az 2018-as Ománi körversenyről származnak - Fotó: CyclingTips/Cor Vos

Az országúti versenyzésre való átállásról

„20-21 éves koromig nem is merészkedtem az országútra. Sztoikus, megrögzött hegyikerékpáros voltam, és sosem tiszteltem az országúti versenyzőket, valamiért azt gondoltam, hogy ott mindenki puhány. Persze ez megváltozott, amikor kipróbáltam az országúti műfajt: sokkal ijesztőbb és keményebb világ, mint ahogy elképzeltem, mert mentális teszt elé állít és állandó önvizsgálatra sarkall.

Két évig utaztam az elit mountain bike-világkupával Európa- és Észak-Amerika-szerte és felküzdöttem magam az U-23-as világranglista tíz legjobbja közé. Egy ausztráliai vk-versenyről származó 16. hely volt a legjobb eredményem – akkor még együtt tekert az utánpótláskorú- és a felnőtt mezőny –, ami a mai napig büszkeséggel tölt el.

Nyaranta odahaza bárokban és éttermekben pincérkedtem, az utolsó megkeresett ausztrál dollárt is a 3-4 hónapig tartó európai versenyszezonra fordítottam, miután persze leégve tértem haza. Az autómat is eladtam az utazási költség fedezésére. Két őrült év elteltével láttam be, hogy ez így nem fog működni, pláne, mert akkor robbant ki a 2008-as gazdasági világválság.

El kellett felejtenem a mountain bike-ot, mert nem volt benne jövő. A 2009-es canberrai világbajnokságot követően emiatt vissza is vonultam. Akkor úgy tűnt, ez a legjobb döntés. Szerettem csinálni, élveztem a tekerést, de nem muszáj ám profi kerékpárossá válni, én sem éreztem szükségét. A saját életemet kellett újra rendbe hozni.

És ekkor hívott fel az a srác, aki a Tour of Tasmaniára szeretett volna országúti csapatot kiállítani, és az utolsó hely még kiadó volt. Azt mondta, ’mi tudjuk, hogy felkészült vagy, csatlakozz’. Ez volt az első igazi országúti versenyem, ahol megszereztem a hegyi trikót és máris leigazolt a csapat.

Eleinte a puszta teljesítmény számított, nem tűztem ki magam elé konkrét célokat, nem volt semmiféle elvárás. Nem is tudtam, mit csinálok. Ha a profi szerződés lehetősége lebegett volna a szemeim előtt, ösztönös támadás helyett inkább kivártam volna, túlagyalva a dolgokat.

Épp fel akartam adni a versenyszerű kerékpársportot, lezártam volna ezt a fejezetet, erre néhány héttel később, az országúti bringámat hajtva újra arra gondoltam, hogy ’nahát, ez mégis jó dolog’. Most pedig a kerékpáros karrierem kellős közepén járok…”


Szöveg: Nagy Bettina
CyclingTips


Hozzászólások