ES Bringa - A legszebb Girós emlékek
A legszebb Girós emlékek
Fotó: Europress/AFP

A legszebb Girós emlékek

Szántó PetraSzántó Petra
2019/05/08 18:48

Danilo Di Luca legszebb emléke a 2009-es Giróhoz kötődik, amikor nem is ő nyert. Alberto Contador soha nem felejti el az olasz szurkolók felé áradó szeretetét, a Bardiani főnöke Bruno Reverberi pedig ereklyeként őriz egy 1959-ben elkapott kulacsot.

Már visszavonult, és még jelenleg is aktív kerékpárosok, illetve csapatvezetők mesélnek a számukra legkedvesebb Girós emlékekről.



DANILO DI LUCA (2007-es Giro-győztes)

AKKOR JÖTTEM RÁ, HOGY MIT JELENT A GIRO, AMIKOR A SZÜLŐFÖLDEMRE ÉRTÜNK

A legszebb Giro emlékem a 2009-es, amikor elveszítettem a rózsaszín trikót Denis Menchov ellen. 2007-ben persze én nyertem, de nem tudom azt mondani, hogy különösen élveztem volna. Úgy éreztem, hogy az egész karrieremet arra a pillanatra építettem fel, és addig bizony pokoli sokat kellett tekernem. Teljes volt a koncentráció, a stressz szint pedig extrém magas. Valószínűleg könnyebb lett volna, ha valamiféle szuper bajnok lettem volna, de nem voltam az.

2009-ben sokáig vezettem összetettben, de aztán jött egy hosszú, kemény egyéni időfutam Ligúriában, a 12. szakaszon. Ahogy arra előzetesen számítottam, elveszítettem a rózsaszín trikót Denis Menchovval szemben, de csak két percet vert rám. Az utolsó hét előtt csak fél perc volt a hátrányom mögötte, és még mindig volt esélyem.

A mezőny Abruzzóba érkezett, én pedig ott élek. Tudtam, hogy kellene legalább egy percnyi előnyt szereznem, mert az utolsó szakasz is időfutam volt. Végül Menchov volt az erősebb, de azt az utolsó hetet jobban élveztem, mint bármilyen más versenyhetet egész pályafutásom során.

A szakaszok közben elkezdtem nézelődni, és láttam, hogy rengeteg gyerek szurkol nekem az utak mentén. Egyből eszembe jutott az első Giróm, az 1999-es, és hogy az emberek mennyire imádták Marco Pantanit. Abban a pillanatban értettem meg a Giro d’Italia lényegét: rájöttem, hogy mennyit ad az embereknek. A nézők számára egy rövid ideig tartó, egyszerű, őszinte és örömteli pillanat, amikor elhalad mellettük a mezőny.

Ők azonban nem szurkolók, és ez a legjobb az országúti kerékpárban. Nem bonyolítják túl a kerékpározáshoz fűződő kapcsolatukat, csak kimennek az út szélére, jól érzik magukat és élvezik a show-t.

Jó érzés volt, hogy hallottam, ahogy a gyerekek szurkolnak nekem, de még jobb érzés volt, hogy örömet okoztam nekik.

000_DV523482.jpg Fotó: Europress/AFP


DAVIDE FORMOLO (2015-ös szakaszgyőztes)

HA CSAK MEGHALLOM AZT, HOGY MORTIROLO, LIBABŐRÖS LESZEK

Az első Giro emlékem az, ahogy nézem Ivan Bassót a Zoncolanon 2010-ben. Emlékszem a tekintetére, ahogy tekert felfelé, ahogy üldözte a győzelmet. Fiatal kerékpárosként számomra ez borzasztó inspiráló volt. A mai napig, ha valaki csak megemlíti, hogy Gavia vagy Mortirolo, libabőrös leszek.

Abban a pillanatban, amikor a szakasz előtti bemutatáson ott állok a színpadon, a műsorvezető kiabálja a nevemet, akkor fogom fel igazán, hogy mire is készülök és hol is állok. Minden ehhez a pillanathoz vezet: a sok edzés, a sok verseny, a sok gondolat, hogy mindezért mennyire keményen dolgoztam. Ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy gyerünk, csináljuk meg.

A családomban én voltam az első, aki Giro közvetítést nézett a televízióban. Ez azért szokatlan volt, hiszen az olaszok általában imádják a hazai versenyeket, és mindenki nézi az olasz körversenyt. A Girót, a San Remót és a Lombard kört is előrébb sorolják, mint a Tour de France-ot. Az olaszok egy olasz kerékpárostól mindig azt kérdezik először, hogy indul-e a Girón, nem azt, hogy ott lesz-e a Touron.

Ezért is volt nagyon különleges a 2015-ös szakaszgyőzelmem La Speziában, ami a mai napig pályafutásom legfontosabb sikere. Tipikusan nehéz, átvezető Giro-szakasz volt: sok kanyarral, nehéz utakkal, fel, le, jobbra, balra egész álló nap. Mindenki fáradt volt.

Azóta inkább már összetett-menő vagyok, emiatt nehezebb szökésből szakaszgyőzelmet aratni. A harmadik hetek pedig mindig is nehézséget okoztak, mert általában elfáradok addigra. Nagyon jó érzés, hogy a kicsi szülőfalumban – ahonnan soha nem jött korábban profi bringás – mindenki támogat. Éppen ezért mindig csalódott voltam, ha a harmadik hétre elfáradtam, mert úgy éreztem, cserbenhagyom őket.

Ám mindig arra gondolok, hogy még fiatal vagyok, és a pályafutásom nagyobb része előttem áll, hogy örömet okozzak nekik.

066_DPPI_20315172_004.jpg Fotó: Europress/AFP


TAYLOR PHINNEY (2012-es szakaszgyőztes)

A GIRO EGY TELJES FIZIKAI ÁTALAKULÁS VOLT SZÁMOMRA

Egy olyan nagydarab bringás számára, mint én, a Giro egy nagy kínszenvedés, de persze a jó értelemben. Három hét alatt nincs olyan edzőtábor, ami olyan fizikai átalakulást tud hozni, mint egy Giro d’Italia. A 2012-es olasz kör volt az első háromhetes, amit befejeztem, és teljesen megváltoztatta a testemet. Soha nem lett már olyan, mint korábban volt.

Amikor szerepeltem a Processo alla Tappa című műsorban (a Rai szakasz utáni elemző műsora), mindenki meglepődött, hogy tudok olaszul, nem is bántóan rossz akcentussal. Ráadásul beszélek venetói dialektusban, amire teljesen rákattantak, és én is élveztem. Az, hogy értek olaszul és értem az olaszosan működő versenyeket, sokat segít abban, hogy türelmesebb legyek a szervezőkkel, és jobban kommunikáljak a közönséggel. Nem csak egy voltam a sok versenyző közül.

Nagyon szerettem volna már befejezni egy háromhetest. A végére nagyjából 5 kilogrammot fogytam, és teljes átalakuláson ment át a testem. Extrán hosszú szakaszok vártak ránk, az időjárás kiszámíthatatlan volt, mint ahogy a verseny is. A Tour sokkal jobban szervezett, és egy magamfajta nagyobb srácnak könnyebb is túlélni, mint a Girót. Annak az első Girónak a 60%-át a mezőny hátsó részében töltöttem. A Giro a legeslegnehezebb.

000_Par7060747.jpg Fotó: Europress/AFP


BRUNO REVERBERI (a Bardiani-CSF tulajdonosa)

NINO DEFILIPPIS KULACSÁT EREKLEYKÉNT ŐRIZTEM

2005-ben sírtam, amikor Bratt Lancaster megnyerte nekünk a calabriai prológot. Az volt a Pro Tour-World Tour korszak első Girója, és mindenki azt jósolta, hogy ez lesz majd a csapatunk halála. Ne felejtsük el, hogy az 1982-es volt az első olasz köröm, és soha egyetlen versenyzőm sem viselte addig a maglia rosát. Carmine Castellano versenyigazgatót még kritizálták is azért, mert meghívta a csapatunkat. Azt mondták, hogy nem vesszük fel a versenyt a mezőnnyel, pedig felvettük. Aztán később nyertünk még egy szakaszt Luca Mazzanti révén, és azóta is folyton nyerünk. A Bardiani 28 szakaszt nyert Giro d’Italián, és ha belegondolunk, ez nem akármi.

A másik legkedvesebb emlékem az 1959-es Giro, akkor 16 éves voltam. Mindig is szerettem kerékpározni, de akkor még kezdő, félénk versenyző voltam. A harmadik szakasz Salsomaggiore Terméből ment Abetonéba, és áthaladt szülővárosomon, Reggio Emilián. A közelben volt egy frissítő pont, és arra gondoltam, hogy ha odamegyek, talán találok néhány szuvenírt, hátha valaki eldob valamit.

Nino Defilippis akkoriban nagy bajnok volt, és ő pont felém hajította a kulacsát, amit sikerült elsőként megkaparintanom. Büszkén vittem haza, és mutogattam, meséltem róla mindenkinek, aki szembejött. Csak egy kulacs volt, de ereklyeként őriztem, mert Defilippishez és a Giróhoz kötődött. Minden versenyre ezt a kulacsot vittem magammal.

000_O464J.jpg Fotó: Europress/AFP


ALBERTO CONTADOR (2008-as és 2015-ös Giro-győztes)

EGY HÉT ALATT BELESZERETTEM AZ OLASZ KÖRVERSENYBE

Szerelem volt első látásra, még 2008-ban, amikor először indultam a Giro d’Italián. Beleszerettem a versenybe és az olasz versenyzésbe. Annak ellenére, hogy igazából Johan Bruynel kényszerített arra, hogy elinduljak. Profiként szinte alig versenyeztem Olaszországban, így a Giro számomra ismeretlen terep volt.

Egy hét alatt teljesen magával ragadott, pedig előtte azt mondtam a csapattársaimnak, hogy az első hét után úgyis megyek haza. Aztán maradtam kicsit tovább, meg még tovább, egészen Milánóig. Részben azért, mert imádtam, ahogyan azt, ahogyan versenyezni kell a Girón: strukturálatlan, intuitív, nehezen kontrollálható háromhetes. Ez pedig illett a saját versenyzői stílusomhoz, ami szintén meglehetősen spontán volt. Plusz, a Girón sokkal kisebb a szponzori nyomás, mint a Touron, ami a versenyzőknek kifejezetten jó, hiszen így jobban élvezik a versenyt. Személy szerint nagyon szerettem a hegyi szakaszokat a Dolomitokban, különösen a Marmoladát, arrafelé gyönyörű a táj.

Ám ami a legjobban tetszett, az a szeretet volt, amivel az olaszok fogadtak. Olaszországban úgy élik meg a versenyt, amit soha nem éreztem a franciákon a Touron. Az olaszoknál három hétig minden erről szólt, és hihetetlen támogatást kaptam, ez is segített a 2008-as győzelemben. A végén az volt az érzésem, hogy nekem jobban szurkoltak, mint a legnagyobb riválisaimnak, beleértve az olasz versenyzőket.

000_DV325817.jpg Fotó: Europress/AFP


DIMITRI KONYSHEV (A Katusha-Alpecin sportigazgatója)

AZ ELSŐ GIRÓMON NEM VOLT SEMMI NYOMÁS

Az első Girómon 1989-ben indultam el, az első profi évemben, méghozzá az Alfa Lum csapattal. A korábbi szovjet versenyzők első hullámában vettem részt az olasz körön, és ez volt az első háromhetesem, így próbáltam megmutatni magam: szöktem, sprinteltem, mindent megcsináltam. Amatőrként versenyeztem a profi világban.

Amikor profi lesz valaki, normális esetben egy tapasztaltabb versenyzőtől próbál mindent ellesni. Ám nekünk, korábbi szovjet bringásoknak senki nem mutatta meg, hogy mit kell csinálnunk. Úgyhogy végül megszegtük a Giro összes íratlan szabályát.

Hogy ezek mik voltak? Az első szökésben legfeljebb hárman vehetnek részt. Nincs támadás közvetlenül a rajt után, mert a mezőny tele van idősebb versenyzőkkel, akiknek idő kell a bemelegedéshez. A szakasz utolsó két órája viszont már a szöges ellentétje volt mindennek: kudarcba fulladtak a támadásaink és teljesen kipurcantunk. Végül buktam is, amikor egy néző fotózni akart, én meg egyenesen beletekertem a kamerájába.

Ugyan olasz sportigazgatónk volt, Primo Franchini, mégis nagyon nehéz volt leküzdeni a nyelvi akadályokat, évekbe telt, mire megtanultunk egymással kommunikálni. Nem volt csapatrádiónk, nem volt képviselőnk, nem volt senki, aki megmondta volna, hogy mit kell csinálnunk. Vladimir Poulnikov végül 11. lett összetettben, és elnyerte a legjobb fiatalnak járó fehér trikót, de mi igazából csak úgy versenyeztünk, ahogy akartunk.
Jó móka volt – nulla nyomás, nulla felelősség.

000_APP2000060418756.jpg Fotó: Europress/AFP  


(Forrás: Procycling magazin, 2019. május)

Hozzászólások