Magyar vagyok, amennyire az lehetek, de kívülről is látom a magyarokat - Ivkovics Sztojan írása

shadow

Tengeri gyerek vagyok, Dubrovnikban születtem egy horvát-szerb keverék családban, de Kotorban nőttem fel, szóval ebből a szempontból nem volt egyértelmű, hogy kosárlabdázó leszek. Abból a szempontból viszont nem volt kérdés, hogy ott a kosárlabda a gyerekek mindennapi életének a része. Ahol palánk van, ott mindig pattog a labda, de nem játszhat csak úgy akárki. A szabály az, hogy ha erős vagy, játszhatsz. Ha gyenge, akkor nem. Ivkovics Sztojan a nevem, és játékos vagyok. 

Édesapám a Jugopetrol vezetőségében dolgozott, és édesanyám is jó állást talált Kotorban, így került az egész családom Montenegróba. Aki még nem járt ott, az ne hagyja ki: káprázatosan szép ország. Az emberek viszont kemények, mint a kőszikla. Nem csoda, ott az élet is mindig az volt. A crna gora gyerekek ugyanolyanok, mint a többi gyerek, csak nekik kiskoruktól kezdve benne van a harc a vérükben. Ahol mindenért meg kell harcolni, ott ebben semmi meglepő nincs.

Én egy horvát születésű, Montenegróban felnőtté váló magyar állampolgár vagyok. Mindenhonnan hoztam valamit magammal, ami formálta az életemet. Mivel most, ötvenkét évesen azt mondhatom, ha holnap el kell mennem, hiányérzet és megbánás nélkül kelnék útra, ezzel azt is elmondtam, hogy nem vagyok elégedetlen az életemmel. 

Hogy csinálnék-e bármit másképp, az már más kérdés. A szüleim például nagyon rendes emberek voltak, sokkal rendesebb fiút érdemeltek volna. Csak amikor szülő lettem, akkor értettem meg, mennyi fájdalmat okoztam nekik azzal, hogy igazi balhés srác voltam. Édesanyám mindig azzal átkozott, hogy azt kívánta, egyszer legyen egy olyan fiam, mint én. De hiába próbálkoznak most a srácaim, nem tudnak olyan rosszak lenni, amilyen én voltam. A kosárlabda is úgy lett az életem központi szereplője, hogy kevés munkát és sok szabadidőt akartam. Nem a legfennköltebb cél, de elvitt addig a pillanatig, amikor ez megváltozott.

A 2017-es Európa-bajnokságonA 2017-es Európa-bajnokságon Fotó: mti

Mert hát kénytelen volt megváltozni, hiszen ha például most úgy élnének a játékosaim, ahogy én annak idején, biztosan seggbe rúgnám őket. Furcsa lehet, de pont a neveltetésem segített át ezen az időszakon. No meg Timi, a feleségem, aki nélkül fogalmam sincs, hol lennék éppen. [Béres Tímea, 105-szörös válogatott, nyolcszoros magyar-, egyszeres francia és cseh bajnok, Euroliga- és Ronchetti-kupa-győztes egykori kosárlabdázó, jelenleg a női kosárlabda-válogatott mellett dolgozik - a szerk.] Konzervatív családban nőttem fel, ahol következetesen betartott és betartatott szabályok tanították meg, hogy semmi nincs következmény nélkül. Számunkra mindig fontos volt a tisztelet, és hogy mindig mindenkinek kezet nyújtsunk, de ahogy a jó szándékot, úgy a rossz tetteket sem hagytuk soha szó nélkül. Rend, szabályok és hierarchia. 

Utóbbi számomra a mai napig nagyon fontos. Nekem kell egy főnök, akinek jelenthetek, és szerintem mindenkinek szüksége van rá, aki felelős munkát végez. A tiszta, érthető, következetesen betartott szabályok mellett ugyanis nagyon fontosak a felelősségi körök, és persze a számonkérhetőség.

Magyarországon nem mindenki ért ezzel egyet, az biztos. Amikor először megérkeztem ide, még nem láttam problémákat, csak úgy éreztem, mintha a mennyországba érkeztem volna. Nem csoda, hiszen egy háborús országból érkeztem 1992-ben, és azt láttam, hogy szép az ország, nyugodtak az emberek, és nincs az a mély frusztráció mindenkiben, mint ahonnan jöttem. Nekem ennyi kellett. Bécsbe indultam, szerződésem volt egy helyi csapattal, de volt Szombathelyen egy játékosbörze, amin részt vettem. Amikor a Szolnok megkeresett, egyből igent mondtam, mert csak nyugodtságra vágytam, semmi másra. Tudtam, hogy itt nem kell halálra edzenem magam, anélkül is jó leszek, és csak annyi érdekelt, hogy nyugodtan, kényelmesen megéljek a játékból.

Seggbe rúgná őketSeggbe rúgná őket Fotó: Origo

Bár akkor így is gondoltam, végül az, amit otthonról hoztam, kirángatott ebből a lelkiállapotból. Úgy éreztem, a magyaroknak nagyon fontos volt, hogy gyorsan megtanultam pár szót, és azzal próbáltam a tiszteletemet kifejezni, hogy sokat dolgoztam a beilleszkedésen. Engem arra tanítottak, hogy a tisztelet mindig a legfontosabb. Isten, haza, család. Ez a három dolog lebegett mindig a szemem előtt, és ez most sincs másként.

Felmerülhet a kérdés, hogy egy horvát apától, szerb anyától született, Montenegróban felnőtt srác hogyan lesz magyar állampolgár, és mennyire érzi magát magyarnak. Hát Jóska, meg Pista, az nem leszek soha. 

Nem lehetek magyar ember, mert nem itt születtem, nem ebben a kultúrában nevelkedtem, de amikor az állampolgársági eskü szövegét mondtam, minden egyes szavát komolyan gondoltam. Azt is, hogy ha kell, az életem árán is megvédem az országomat. Azt gondolom, sok született magyar előbb fut majd el, mint én, ha erre egyszer sor kerül.

Magyar vagyok, amennyire csak magyar lehetek. Négy gyermekem van, három fiam és egy lányom. Egyszer arról beszélgettünk, hogy elköltözzünk-e, mert volt egy lehetőség, és megkérdeztem a fiúkat, ők minek érzik magukat, mire egyszerre vágták rá, hogy magyarnak, és szó sem lehet arról, hogy elköltözzünk innen. Innentől kezdve egy olyan embernek, mint én, akinek a család mindig a legfelső polcon lesz, nincs más választása, mint a lehető legjobb magyarrá válni, és az esküjének megfelelően mindent megtenni az országáért.

Ha ez azt jelenti, hogy a lehető legjobban felkészítsem a magyar kosárlabda-válogatottat egy meccsre, akkor azt teszem, ha pedig azt, hogy harcolnom kell az országért, akkor azt. Azt érzékelem, hogy a magyarok büszke emberek, és biztosan sokan gondolják ugyanúgy, ahogy én, és egyébként is kedvelem az itteni embereket, még ha van is néhány dolog, amit nekem nagyon nehéz megszoknom.

Nem lesz PistaNem lesz Pista Fotó: MTI

Mondok egy példát: ha egy magyar ember sétál az utcán, és száz emberből kilencvenkilenc visszaköszön neki, egy viszont nem, akkor egész héten azt fogja hajtogatni, hogy micsoda gazember az az egy. Nem az lesz neki a fontos, hogy csak egy volt, aki nem köszönt vissza, érted? Amit még megfigyeltem az itteni embereken, az az, hogy imádnak kritizálni. Arra gondolok, hogy ha valami láthatóan fejlődik, és egyre jobb, akkor sem azt mondják, hogy “nahát, ez milyen szuper”, hanem visszafelé nézegetve azt, hogy régen milyen rossz volt. Nem tudom, ez miért alakult így, mert azt látom, hogy egyébként nyílt szívű, kedves emberek a magyarok. Talán az hiányzik, hogy mindig mindenki az alapoktól akarjon építkezni, mert itt sokszor az az érzésem, hogy az emberek már a szép tornyot tervezgetik, amikor még az alapot kellene betonozni. Márpedig ha az alap nincs meg, akkor tényleg kénytelen az ember mindig hátrafelé nézegetni.

Ilyesmi történik most a magyar kosárlabdában is. Van egy szövetség, ami végre nemcsak forrásokhoz jutott, de jól is használja el, mégis rengetegen kritizálják a munkájukat. Sok elhivatott ember dolgozik a szövetségben, csak az a pechjük, hogy a munkájuk gyümölcsének learatásához még kell néhány év. Ahogy ők, úgy én is hiszek benne, hogy szép évek várnak a sportágra a következő években. 

Az alapoktól felfeléAz alapoktól felfelé Fotó: MTI

Abban bízom, hogy a néhány éve beindított sportágfejlesztési program akkora merítést fog biztosítani a következő kapitányoknak, ami már az eredményességen is látszani fog. Most ugyanis olyanok vagyunk, mint egy Trabant az autóversenyen. Köhög, prüszköl, hangos, csikorog-nyikorog, üvölt a motor, ha meghajtják, de nem hagy cserben, és odaér a célba.

Pedig a kosárlabda nagyon kompetitív sportág. A montenegróiak úgy mondanák, “Kicsi a mocsár, és sok a krokodil”. A futball után a legnépszerűbb sport, nagyon sok országban veszik igencsak komolyan, emiatt pedig óriási a harc a helyezésekért. Nekünk azzal a helyzettel kell megbirkóznunk, hogy nem számolhatjuk azt, hányan vannak előttünk, hanem azt kell figyelnünk, hogy mögöttünk hányan vannak. Ha sokan, akkor valamit jól csinálsz, nem? És szerintem mi most sok olyan országot előzünk meg, akiknél jóval komolyabb feltételrendszer, és nagyobb utánpótlásbázis van. 

Nem arra kell figyelnünk, hogy tizenöt van előttünk, mert őket nem tudjuk megelőzni. Helyette arra kell büszkének lennünk, hogy húszat megelőzünk, köztük olyanokat, akik nagyon komolyan veszik a játékot.

Bejutottunk Európa 16 legjobb csapata közé. Ez reális? Nem. Sokan vannak mögöttünk, akik jobbak nálunk. Hát akkor miért nem tudunk teljes szívből örülni ennek? Mi kéne ahhoz, hogy ne csak egy éremnek tudjunk örülni, hanem a saját szintünkön elért sikernek is?

Nem volt reális az Eb-szereplésNem volt reális az Eb-szereplés Fotó: FIBA

Én mindig akkor hagytam el egy munkahelyemet, amikor elértem a csúcsot. Mindig az volt a célom, hogy egy olyan szintet állítsak fel, amit korábban senki nem tartott elérhetőnek, hogy aztán ezt hagyjam hátra azoknak, akik úgy gondolták, ők jobban tudják. Mert hát az a helyzet, hogy mindig sokan vannak, akik jobban tudják. Bennük az a közös, hogy soha nem azt mondják, hogy kellene jobban csinálni, csak azt ismételgetik, hogy te rosszul csinálod. Ha elértem valahol azt a bizonyos szintet, csendben félreálltam, és ha visszanézünk, akkor azt látjuk, hogy az a szint bizony túl magas volt a korábban nagy hangon kritizálóknak.

Hogy most hol van ez a szint? Megmondom, hol van: ha nem sikerül kijutnunk a következő Európa-bajnokságra, azonnal felajánlom a lemondásomat. Nem azért, mert a jelenlegi magyar csapattól feltétlenül reális elvárás az Eb-szereplés, hanem azért, mert nem sikerült elérni azt a célt, amit saját magunk elé állítottunk. Akkor jöjjön helyettem valaki, aki jobban tudja csinálni.

A név és arc nélkül beszélőknek nálam nincs hitele. A szakmai vélemények viszont nagyon fontosak számomra, és nem tagadom, büszke voltam, amikor egy-egy áttörés után szülőhazámban is születtek cikkek a csapataimról. Amikor a Szolnokkal az ABA Ligában játszhattunk, vagy amikor az Európa-bajnokságon továbbjutottunk a csoportból, nagy tisztelettel írtak rólunk, és ez fontos visszaigazolás volt. Egy neves szerb szakíró az Eb után azt írta, a szlovénok mellett a magyarok hozták a torna legkellemesebb meglepetését. Vagy korábban, amikor a macedónokat oda-vissza legyőztük, és egy 6-0-s sorozattal jutottunk tovább a válogatottal. Ez éltet: rácáfolni azokra, akik szkeptikusan fogadnak, és megmutatni nekik, hogy nem nézelődni vagyunk ott, hanem versenyezni.

Boldog emberBoldog ember Fotó: BAON

Azt hiszem, nem olyan ember vagyok, amilyennek sokan gondolnak. Céltudatos vagyok, és nem hagyom senkinek, hogy cicázzon velem, de egy sportembertől ez talán elvárható is. A magánéletemben a családomnak, a barátaimnak élek. Napi egy kapucsínó, két ristretto, egy nagy séta Pengével, a német juhászommal, és egy finom vacsora után egy pohár jó bor a feleségemmel. Ezek azok a dolgok, amik feltöltenek. 

Volt fiatal koromban egy mentorom. Ő mondta egyszer, hogy az embernek ötvenéves korában le kell ülnie egy székre, be kell csuknia a szemét, és sorra kell vennie, sikerült-e megvalósítania a gyermekkori álmait. Ha nem, akkor érdemes rákapcsolni, mert ketyeg az óra. Én januárban már ötvenhárom leszek, és nem állok rosszul, hiszen már csak azt kívánom az élettől, hogy a családom boldog és egészséges legyen, és éljenek túl engem sok-sok évvel. Boldog ember vagyok.

Ivkovics Sztojan, a magyar férfi kosárlabda-válogatott szövetségi kapitánya